Hatvankilencedik rész – Tikk, vagy nem tikk?

Március 6., szerda

Én már tényleg nem hiszem el ezt az országot!! Komolyan mondom, néha egészen olyan érzésem van, mintha valami tragikomédia főszereplője lennék… a balek, akinek soha semmi nem sikerül normálisan, pedig ő annyira próbálkozik, mégis mindig valami csávába kerül. Most például kiderült, hogy a munkanélküli papírjaimat, amiket január 30-án leadtam a munkahelyemen, ők pedig (elvileg) postáztak a hivatalba, egyszerűen ELVESZÍTETTÉK – vagyis sehol sem szerepelek a nyilvántartásban!

Ha ez nem lenne már önmagában is elég rossz, még hozzátenném, hogy minderre csak azért derült fény, mert Férj egész múlt héten nem hagyott békén, és minden nap csesztetett egy sort azért, hogy intézzük már el a kiegészítő biztosításomat.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.

Hatvannyolcadik rész – Esküszöm, az univerzum nem akarja, hogy lefogyjak (?)

Március 1., péntek

Hét óra. A Kicsi kelt.

– Anyaaaa, éhes vagyok. 

Vissza a szokásos darálóba… nagy nehezen összekaparom magam, felkelek, és kimegyek vele a konyhába, ahol adok neki csokis müzlit.

– Ez egy picike ásó – mondja nekem, miközben kanalazza a müzlit, és odaad egy hegyes kis csokidarabot.

– Ahaaa, nagyon érdekes – mondom neki gyorsan elnyomva egy csak félig kivitelezett ásítást, nehogy kitörjön a hiszti, amiért épp nem rá figyeltem.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.

Hatvanhetedik rész – Mindenütt jó, de legjobb otthon

Február 26., hétfő 

A hajnali – mostanra szinte már menetrendszerű – hányás után Nina részéről az egész család nyugodtan aludt tovább egészen reggel hétig. Sajnos még így is egy teljes óránk maradt a reggeli kezdetéig – amit a fiúk nagyon nehezen viseltek.

Mivel aznapra is extrém szeles napot mondtak, már tegnap eldöntöttük, hogy inkább bemegyünk a közeli városkába körbenézni, mert úgyse tudnánk ilyen időben a tengerparton játszani, mikor szó szerint lefújja a szél a fejünket.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.

Hatvanhatodik rész – “Ha nem tetszik, el is mehetek!”

Február 24, szombat

A leesést követő éjszakán kétóránként keltem az ébresztő hangjára. Előre beállítottam magamnak a leghalkabb csörgést, ami csak létezik, így tudtam úgy csekkolni, hogy van a baba, hogy senki más ne ébredjen fel. A baba se… én ugyanis nem ébresztgettem kétóránként, ahogy a telefonban tanácsolták, mert kegyetlenségnek éreztem volna, hogy még ezzel is kínozzam a hullafáradt gyereket – viszont minden alkalommal felkeltem, odamentem hozzá és a telefon fényénél tüzetesen csekkoltam, nem vérzik-e, lélelgzik-e rendesen, jól veszi-e a levegőt, és nem-e lázas. Szerencsére egyik sem volt.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.

Hatvanötödik rész – Gyerekekkel nyaralni minden, csak nem pihenés

Február 22., csütörtök

Hatkor arra ébredtem, hogy esik az eső. Hát, ennél csak jobb idő lehet Portugáliában – vigasztaltam magamat. Igaz, pont erre a hétre oda is végig lehűlést mondott az időjárás-jelentés – ami több mint bosszantó, mert mi kifejezetten a nap és a meleg(ebb) idő miatt vállalkoztunk erre az útra. Az előző héten ráadásul egész végig 23-24 fok volt azon a részen, ahova készültünk – de most, hogy odautazunk, nyilván lemegy 15-16-ra. Több, mint bosszantó.

Elindulásunk egyébként még a szemerkélő eső ellenére is viszonylag olajozottan zajlott – de mikor már mind a kocsiban ültünk, anyám azért nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze: ennél még a Szeleburdi család is jobban indult el annak idején… látszik, hogy nem szokott velünk hazautazni Magyarországra (és főleg nem karácsonykor!), rögtön átértékelné ezt a véleményét.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.