Egy blog arról, milyen az élet négy gyerekkel Franciaországban. Posztok a franciákról, az agymenéseikről – meg néha az enyémekről – és úgy általában a kisgyerekes életről.
2021. 07. 31.
49. hét
Munka-bölcsi-munka-bölcsi. Miután a nagyok elutaztak, a Kicsit meg elvittük az orvoshoz és kiderült, hogy megint begyulladt a füle, ezzel teltek a napjaink – esténként meg mint az őrült próbáltam pakolni a házban: dobozokból a ruhákat-kabátokat-cipőket a szekrényekbe be, fürdőszobai apróságokat fiókokba el, és a konyhát – ha átabotába is – de minél élhetőbbé tenni, illetve a magyarországi nyaraláshoz mindent összerakni.
2021. 07. 22.
48. hét
Ez egy rövidre fogott naplóbejegyzés lesz, mert beszippantott a munka, a vendéglátás és számtalan különféle ügyünk intézése – miközben még sehol se tartok a csomagolással. Pedig mindjárt megyünk haza Magyarországra!
“Egy minifelnőttel élünk együtt” bővebben2021. 07. 15.
47. hét
Szerda reggel. Ez lesz a nyolcadik nap, amit a Kicsi a bölcsiben tölt el, vagyis túlestünk az első héten. Eddig minden rendben ment, de most először a reggeli búcsúzásnál bedobta a sírós műsorszámát (az apjának már előbb is, de engem eddig még megkímélt). Rossz volt, de még az én elfogult szemem is látta, hogy igazából azért nem komoly az a sírás, csak olyan becsületbeli ügy, azért görbíti a száját.
“Itt a nyár, itt a nemzeti ünnep!” bővebben2021. 07. 09.
46. hét
Szerda. Megint bölcsi. Az igazgatónő szerint, aki reggel átvette tőlem a Kicsit, K. szerelmes belé, mert folyton a nyomában jár, mindig hozzá kéredzkedik és neki gond nélkül megeszi az ebédet is (legalább neki, ha már nekem nem). Szerintem csak szimplán azt hiszi, hogy ő én vagyok – igaz, majd egy fejjel alacsonyabb nálam és az arcunk se hasonlít – de barna haja van és fiatalabb, illetve vékonyabb, mint a többi gondozó, és mivel egész nap maszkot hord, a gyerek nem látja rendesen az arcát.
“Anya ezerfelé szakad” bővebben2021. 07. 01.
45. hét
„Jól” indult a szerdai nap: egy igen korai kelés után a két nagy már reggel hétkor eljutott arra a pontra, hogy a konyha padlóján csúsztak-másztak hason tolva magukat előre „én egy csiga vagyok” „én meg kukac” felkiáltással óriási röhögés közepette. Rendkívül viccesen néztek ki, én is nevettem rajtuk – bár a férjem nem igazán értékelte az előadást (értsd: láttam, hogy mindjárt szétrobban a feje a ricsajban).
“Szégyelltem magam a gyerekeim miatt” bővebben