Hónap: 2024 január

December 9., szombat

A hazaút napja

Reggel fél nyolc. A Kicsi, aki egész idáig szuszogva aludt, az előbb felébredt és most engem kelteget… óvatosan kidörzsölöm a csipát a szememből, és igyekszem magamhoz térni. A többiek persze már mind felkeltek és kint ültek a nappaliban… na jó, akkor én is összekapom magam, olyan anyukásan – értsd: felöltözöm-beteszek egy mosást, aztán megeszem a reggelim-tisztába teszem a babát, majd villámtempóban elindulok a kozmetikushoz gyantáztatni.

9-re volt időpontom a kozmetikába, 10 előtt öt perccel pedig már haza is értem – és egyből mentem is a fürdőbe hajat mosni. Öcsém ma indul haza Magyarországra, és úgy döntöttünk, hogy férj és a fiúk itt maradnak, de én és Ninababa vele megyünk, hogy ott lehessek a nagymamám temetésén… ezért készülődtem ennyire.

De hiába siettem mindennel és hiába van hátra az indulásig még két és fél óra, mert férj már vészjósló arccal járkált fel és alá a lakásban. Természetesen azt sem bírta kivárni, hogy végezzek a fürdőben: alig zártam el a csapot, már ott is termett mellettem, és miközben törölközőt csavartam magamra, a hajamból pedig ütemesen csöpögött a víz, ő izgalomtól elcsukló, drámai hangon közölte velem, hogy “el fogunk késni!”

Dehogy fogunk – gondoltam – meg azt is, hogy kezd tisztára olyan lenni, mint öregapám. Ő volt szegény ilyen, már fél órával indulás előtt az előszobában topogó, idegesen fel-alá járkáló, mindenki agyára menő típus.

December 4., hétfő

Kora délután megérkezett az öcsém. Kocsival mentem érte a megbeszélt találka-helyre, ahol egy kis kalamajka után végül csak megtaláltuk egymást, én pedig – kis túlzással – rögtön a nyakába is ugrottam örömömben. Látszott, hogy meglepődött (gondolom nem számított ekkora érzelemkitörésre) de – mint később elmondta – nagyon jól esett neki, hogy ennyire megörültem szerény személyének.

Ezt leszámítva azonban minden zökkenőmentes volt. A tesóm gyorsan és flottul belesimult a családunk életébe. A gyerekek imádják, hogy itt van – a két nagy kitüntetett figyelmet szentel neki, és Nina is pazarlóan szórja rá a mosolyát – de legfőképp a Kicsit tette boldoggá, hogy itt van velünk.

December 1., péntek

Munkanélküliségem első napján a Középsőt és az osztályát kellett könyvtárba kísérnem.

A Középső tanító nénije még hetekkel ezelőtt küldött egy köremailt, amiben két önkéntes szülőt keresett maga mellé, hogy elkísérjék őt és a 25 fős osztályt a helyi könyvtárba péntek délelőtt. Mivel tudtam, hogy decemberben már nem dolgozom, a babát pedig rá tudnám bízni a szüleimre, mert pont itt lesznek nálunk, pár pillanatnyi hezitálás (“a tökömnek se hiányzik, hogy erre fordítsam a szabad délelőttömet”, vs “de a Középső biztos örülne neki”) után a jobbik énemre hallgattam és önként jelentkeztem a feladatra – remélve, hogy ezzel legalább letudom az egész évre az iskolával szembeni szülői feladataimat.

Úgy tűnik, másokban nem buzgott ennyire a kísérhetnék vágya (vagy csak mindenki dolgozott épp), mert mint később kiderült, én voltam az egyetlen jelentkező. Nem csoda, hogy a tanító néni prédájára lecsapó sasként ugrott oda hozzám két nappal később, mikor épp a gyerekeket szedtem össze, hogy elújságolja: mivel senki más nem jelentkezett, megnyertem a lehetőséget, hogy kettesben kísérjük majd az osztályt.

Egy egész hónapot leírni egyetlen bejegyzésben? Nem lesz könnyű… 😅

Főleg, hogy most visszagondolva olyan, mintha minden, ami akkor történt, ködben úszna. A munka, a háztartás, az intéznivalók és a négy gyerek mellett folyamatosan csak a túlélésre játszottam. A napok egybefolytak, mintha se elejük, se végük nem lett volna, és pár élénkebb emléket leszámítva csak azt tudom felidézni, milyen fáradt is voltam. Azért megpróbálom összeszedni a lényeget.

Kedves követőim, olvasóim, rokonaim és üzletfeleim!

Először is hagy kívánjak mindegyikőtöknek nagyon boldog új évet! 2024 bővelkedjen egészségben, szeretetben, élményekben – és persze szerencsében 🍀! – mindannyiunk számára.

Másodszor pedig köszönöm, hogy visszavártatok – és hogy szusszanhattam egy kicsit. Őszintén bevallom, jól jött ez a pár hét naplószünet, több szempontból is.

Egyrészt elég volt pár napot dolgoznom novemberben, hogy belássam: egy teljes állás és négy gyerek mellett – főleg, ha férj is dolgozik – nem lehet naplót írni (én legalábbis biztosan nem tudok). Kínkeservesen szenvedtem ki az utolsó részeket magamból, még úgy is, hogy minden szabad percemet erre fordítottam (mondjuk nem volt belőlük túl sok :D). Hála legyen érte az égnek, hogy csak egy hónapot kellett átvészelnünk, különben már biztosan megbolondultam volna, annyira durva volt a két dolgozó szülő+pár hónapos baba egész nap itthon+három nagyobb gyerek felállás.

Talán ezért is, de november végére úgy éreztem: belefáradtam az írásba és szükségem van egy kis “szabadságra”. Eleinte furcsa volt ugyan, hogy nem a napló töltötte ki a szabadidőm minden egyes percét – de közben olyan jól esett csak úgy engedni kipörögni az időt a kezeim közül. Pláne, hogy jött az advent, a karácsony, a születésnapok… jó volt, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül tudtam ezekre is időt szánni, esténként pedig megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy letelepedjünk a kandalló elé és csak beszélgessünk a gyerekekkel vagy férjjel, puzzle-özzünk, sütit süssünk, Harry Pottert olvassunk, vagy épp filmet nézzünk… és közben ne azon járjon az agyam, hogy már megint el vagyok maradva a naplóval.

Az igazság azonban az, hogy nem bírok magammal. Pontosabban nem bírok kibújni a bőrömből… Férj már csak legyint, mikor látja, hogy random időközökben odaugrok a laptophoz, magamban rötyörészve lepötyögök két sort a digitális vázlattömbömbe, aztán megyek tovább a dolgomra, egészen a következő “odaugrásig”. És mióta nem kell dolgoznom, egyre többször ugrok oda és egyre több mindent pötyögök le. Egész bekezdések, történetfolyamok kezdenek újra testet ölteni… szóval… kit akarok becsapni? Szeretek naplót írni, na, ez az igazság.

Ezt férjjel is megbeszéltük január eleji elvonulásunkban – ám azt se felejtettük el kivesézni, hogy a naplóírás bizony rengeteg időmet veszi el. Pedig az idei évre sok minden mást is tervezek – például tíz kilónyi fogyást, egy műtétet, tanulást, és egy vállalkozás alapjainak a lerakását. Hogy mindezek mellé még az írás is beférjen – a család, a háztartás, és miegyebek mellett – változtatnom kell a napló eddigi struktúráján. Bár a kronologikus sorrend megmarad, de a bejegyzések kompaktabbak lesznek, nem lesz minden napról bejegyzés, és igyekszem csak a vicces és/vagy valamiért jelentős dolgokra koncentrálni. És szinte biztos, hogy folyton le leszek maradva a jelenhez képest.

Kárpótlásképp azonban lesz néhány újítás. Például lesznek videók – amik eddig nem voltak. Nagy dolgokra azért ne gondoljatok, de szerintem kellőképpen színesíteni fogja a leírásokat egy-két élethű videórészlet a lakás összes kacatát tervszerűen feltérképező, a padlón minicirkálóként kommandózó Babáról, a nagyok jelmezes előadásairól, vagy épp a Kicsi utánozhatatlan bömböléséről.

Egy másik meglepetés is érkezik: férj azt ígérte, hogy befejezi végre a még nyáron elkezdett “szüléstörténetét”, és azt is kitehetem a blogra. Remélem, hogy betartja a szavát és tényleg megírja – én ugyanis már nagyon kíváncsi vagyok az ő verziójára 😉

A végére tartogattam a piszkos anyagiakat: akárcsak eddig, a blog továbbra is fizetős lesz:

13,5 euró vagy 4900 Ft lesz az a hozzájárulás, amit a gofundme linken https://gofund.me/39a66e3e

vagy a már megszokott forintos utalással lehet majd küldeni.

Akinek ez az összeg valamiért gondot okoz, jelezzen privátban, biztos, hogy találunk valami megoldást a problémára 🙂

A befolyt pénzt az induló fotós vállalkozásba fogom forgatni, annak is a legfontosabb elemébe: egy új kamerába – miután az eddigi gépemről a szakértő kinyilatkoztatta, hogy nagyjából kukaérett 🙁 A típus, amire szükségem lesz, egy Canon R6 Mark II – ez sajnos a legolcsóbb helyen is több, mint 2028 euróba kerül, így a gofundme-s célt is ennyire állítottam be (de ha valaki talál olcsóbban újonnan, sikítson!) Amíg nincs meg a kamerám, nem fogok tudni se rendesen tanulni, se portfóliót építeni magamnak – szóval most tényleg nagyon fontos, hogy gyorsan be tudjam szerezni és elkezdhessek vele dolgozni. Minden hozzájárulást hálásan köszönök.

Végül pedig: köszönöm nektek, hogy még mindig itt vagytok és olvastok, maradjon ez így 2024-ben is ❤️

Szeretettel:

Shadow