December 9., szombat
A hazaút napja
Reggel fél nyolc. A Kicsi, aki egész idáig szuszogva aludt, az előbb felébredt és most engem kelteget… óvatosan kidörzsölöm a csipát a szememből, és igyekszem magamhoz térni. A többiek persze már mind felkeltek és kint ültek a nappaliban… na jó, akkor én is összekapom magam, olyan anyukásan – értsd: felöltözöm-beteszek egy mosást, aztán megeszem a reggelim-tisztába teszem a babát, majd villámtempóban elindulok a kozmetikushoz gyantáztatni.
9-re volt időpontom a kozmetikába, 10 előtt öt perccel pedig már haza is értem – és egyből mentem is a fürdőbe hajat mosni. Öcsém ma indul haza Magyarországra, és úgy döntöttünk, hogy férj és a fiúk itt maradnak, de én és Ninababa vele megyünk, hogy ott lehessek a nagymamám temetésén… ezért készülődtem ennyire.
De hiába siettem mindennel és hiába van hátra az indulásig még két és fél óra, mert férj már vészjósló arccal járkált fel és alá a lakásban. Természetesen azt sem bírta kivárni, hogy végezzek a fürdőben: alig zártam el a csapot, már ott is termett mellettem, és miközben törölközőt csavartam magamra, a hajamból pedig ütemesen csöpögött a víz, ő izgalomtól elcsukló, drámai hangon közölte velem, hogy “el fogunk késni!”
Dehogy fogunk – gondoltam – meg azt is, hogy kezd tisztára olyan lenni, mint öregapám. Ő volt szegény ilyen, már fél órával indulás előtt az előszobában topogó, idegesen fel-alá járkáló, mindenki agyára menő típus.
“Ötvenedik rész – “… akit szerettél, nincs-e mind veled, szívedbe zárva?”” bejegyzéshez 8 hozzászólás