Hónap: 2024 július

Június 7. péntek – Az iskolai előadás napja 

3:45-kor a babára ébredtem. Többször is felsírt, úgyhogy csináltam neki egy adag tápszert és megetettem, hogy megnyugodjon. Négy óra múlt, mire kijöttem tőle… az álom eddigre kiröppent a szememből, úgyhogy már nem is feküdtem vissza, inkább írtam. 

Furcsa volt arra gondolni, hogy ez lesz az utolsó nap, amit megírok… Talán ezért, talán nem, de csodálatos módon majdnem három órán át tudtam dolgozni! A Kicsi ugyanis kivételesen nem jött öt után reklamálni a mézes kalácsát (pedig készültem rá), és így a Középső volt az első, aki 6:47-kor megjelent a nappaliban.

Június 2., vasárnap

Másnap reggel fél kilenc előtt keltem. A Nagy még békésen aludt mellettem – a kintről beszűrődő zajokból ítélve viszont a többiek már mind fenn voltak. Kimentem. 

Nina túláradó boldogsággal négykézlábazott felém, ahogy a nappaliba léptem és úgy mosolygott rám, hogy muszáj volt azonnal felkapnom, és magamhoz ölelnem. Egy pillanatra megpihentettem az arcomat puha és jószagú babaságában, ő pedig úgy nyugodott el a vállamra hajtva a fejét, mintha valami szerelmespár volnánk. Imádom, hogy van nekem – de nagyon időigényes elfoglaltság ám a kisasszony 😀 Onnantól kezdve, hogy az ölembe vettem, egy pillanatra se hagyott másra koncentrálni: jött velem fürdeni, kakaót inni, reggelit csinálni, ruhát válogatni…

Május 29. szerda

Hat óra. A Kicsi az előbb állt meg az ágyunk mellett, majd közölte, hogy éhes.

Kikísértem a konyhába, ott megevett három szelet kalácsot, aztán közölte, hogy még álmos, majd befeküdt mellém az ágyba, ahol így nyugiban tudtunk aludni még egy bő órát. 

Negyed nyolckor aztán felébredt, kiment, és az első kérdése az volt:

– Apa, játszunk tojásból kikelő kutyuskát???

Május 24. péntek

Ismét vége egy újabb hétnek… kettőt se pislogtam, és máris itt a hétvége. Én ezt nem hiszem el! Egyetlen nap volt a héten, mikor úgy-ahogy tudtam haladni a dolgaimmal, az összes többin meg csak ide-oda rohanok.

A ma délelőtt például azzal fog elmenni, hogy Ninust kocsiba teszem, elmászunk az iskoláig, ott felszedjük a Középsőt és elvisszük a logopédushoz, ahol várunk rá fél órát, aztán mehetünk haza – hogy onnan ismét visszamásszunk fél óra múlva az iskolához. És hipp-hopp, már dél is elmúlt!

Május 19., Pünkösdvasárnap 

Hogy mi hogy csináljuk, hogy egész reggel a gyerekek nyomában járunk, folyamatosan azt mantrázva, hogy “öltözzetek-készüljetek-mostál már fogat?- menj pisilni” – és mégis valahogy mindig késve indulunk el a végén?! Egyszerűen érthetetlen – töprengtem magamban, miközben erősen szaporáztam a lépést a templom fel.

A fiúknak ugyanis – Pünkösdvasárnap révén – kötelező mise volt. És bár alapból csak a két nagynak kellett volna mennie, úgy döntöttem, a Kicsit is magammal viszem – egyrészt azért, mert tudtam, hogy otthon úgyis csak összeveszne az apjával, másrészt meg azért, mert most már elég nagy hozzá, hogy elkezdjük az ő templomba szoktatását is.

Május 13., hétfő

Hiába volt rendkívül fárasztó a tegnapi hazaút Belgiumból, éjszaka egyszerűen nem tudtam elaludni… először a gyomorsav nem hagyott nyugodni (hello, rendszertelen túlevés utazás közben), aztán mikor az végre elmúlt és elaludtam volna, akkor meg a Kicsi sírt fel fél egykor, hogy hol van apa és amúgy is, ő vizet kér.

Zombiként trappoltam ki neki vízért a konyhába – hogy ötkor meg Ninus kérjen enni. Mindennek folyományaképpen férj fél hetes keltegetésekor pokolian fáradt voltam, minden csontom fájt és egyszerűen húzott vissza az ágy.

De nem csak én voltam ilyen állapotban, hanem a gyerekek is: szokásuktól eltérően fél nyolckor még egyikük se jelentkezett, mert mind horpasztott. 

Május 9., csütörtök

Másnap reggel a baba ébresztett, negyed hatkor. Megetettem, aztán – bár hezitáltam, hogy fölkeljek-e már most – mégis visszahúzott az ágy.

Háromnegyed hétkor férj ébresztett… egy ideje már kint ültek a Kicsivel a kanapén és már a reggelin is túl voltak. Becsatlakoztam hozzájuk… aztán kezdődött a szokásos, út előtti hajsza, hogy mindennel kész legyünk kilencig.