Hónap: 2023 április

39. hét 

Április 23., vasárnap. Pokolian fáj a derekam… a jobb combom forgóját pedig istentelenül nyomja a baba. Hosszú órák után már visítani volna kedvem, annyira borzalmasan kellemetlen. 

A férj versenyt sziszeg velem, mert neki már három kerek napja (te jó ég, de sajnálom!) fáj a dereka, miután a ház körüli munkák közben meghúzta vagy ki tudja, mi történt vele. Azóta se éjjele se nappala – most hogy már nem köhög, nem fáj a szeme és ki is pihente magát, épp itt volt az ideje, hogy ismét panaszkodjon valami kórság miatt. Borzasztó egy öregember lesz belőle nyugdíjas korára, már látom 😀 

38. hét – folytatás

Április 19., szerda. Reggel hat előtt a Középső sikítva ébredt és kétségbeesve, zokogva hívta az apját. Miután áthoztuk a mi szobánkba, és megkérdeztem, mitől borult ki ennyire, elmondta, hogy látott valamit a sötétben mozogni. 

– Mit láttál, te jó ég?? – kérdezem tőle, már attól tartva, hogy valami patkány vagy ilyesmi jutott titokzatos módon a szobájába.

– Hát épp mentem volna pisilni, amikor megláttam, hogy ott mozog lenn. Piros volt és fekete és egy kicsit zöld és fura, csúcsos feje meg pici szeme volt… 

Najó, akkor megnyugodtam, hogy csak a képzelete játszott vele és nem garázdálkodnak éjszakánként dühös patkányhordák a lakásban. Azért ettől függetlenül eléggé megijedhetett, mert egyáltalán nem ellenkezett, mikor magamhoz húztam és elkezdtem simogatni, hogy megnyugodjon. 

38. hét 

Április 16, vasárnap. Pontosan húsz nap maradt a kiírt dátumig – vagy ahogy a franciák mondják, a Jour J-ig. Rémisztő belegondolni. 

Pedig most már nagyon unom ezt az egészet… levegőhöz jutni már hetek óta elég nehézkesen tudok, szuszogok minden erőkifejtéstől, mint a sündisznó. Enni se bírok, mert a gyerek mindent kinyom belőlem (szó szerint). A melleim tüntetően megnőttek, még az eddigiekhez képest is. A bokám és az ujjaim viszont nem dagadtak meg, csak egészen minimálisan – üdítő változatosság ez két, augusztusban végződő terhesség után.

A gyerek időnként annyira nyom (főleg éjszaka, álmomban), hogy fizikai fájdalmakat okoz. Nem beszélve az egyéb, már hetek-hónapok óta kínzó tünetről, úgyismint: torkomban csordogáló gyomorsav, 2-3 ébredés éjszakánként, mert szét akar durranni a hólyagom (felkászálódnom minden egyes alkalommal egy élmény), és persze az örök díjnyertes aranyér. Vége lehetne már…

37. hét – folytatás

Április 13., csütörtök. A tegnap esti, korai fekvés után egészen reggel fél hétig alhattunk. Az összesen kilenc óra! Nem is tudom, mikor volt alkalmam utoljára ennyit aludni egyhuzamban… mondjuk az éjszakai kétszeri mosdókör, meg a férj általi mocorgások és felkelések azért megakasztottak kicsit… de akkor is rég voltam ilyen “kipihent”.

A családot amúgy a Kicsi keltette, aki vágyott ki a konyhába kakaózni – természetesen velem párban, az apja nem volt jó. Hamarosan a Középső is megjelent a színen, a Nagyot pedig szokás szerint úgy kellett kelteni reggel nyolckor.

37. hét

Április 9. Húsvétvasárnap. 6:19-kor a Kicsire ébredünk. “Ham-ham” – közli még félálomban, és nem, nem elég, hogy a konyhában megkapja a szokásos bögre kakaóját, mert rögtön utána tovább reklamál, hogy ő enni is akar. Mostanában szinte minden reggel az éhségre kel fel – nyilván azért, mert vacsorára nem eszik eleget, jobban erőltetni viszont nem tudom neki az evést este. Mindegy, majd alakul még ez is. 

A konyhaablakból kakaókészítés közben meglátjuk, ahogy a Középső keresztapja épp szórja el az udvaron a csokitojásokat a tojásvadászathoz, és a kutya is vele van – amitől a Kicsi persze megvadul, és azonnal ki akar menni az udvarra, úgy, ahogy van, pizsamában, hogy játszhasson a vavával. Alig bírom elterelni a témától egy mesekönyvvel.

36. hét – folytatás

Április 6., csüt. Éjszaka megint volt egy nagy bömbölős sírás a Kicsinél… fel sem ébred rá igazán, csak álmában sír, és záporoznak hozzá a könnyei. Nem tudom, mi történhetett vele, hogy mostanában ilyen gyakran rémálma van – mert a fentiekből csak erre tudok következtetni – de baromira sajnálom szegényt. 

Furcsamód ez alkalommal az apját hívta, nem engem, ezért ő nyugtatgatta és virrasztott mellette. Mégis, mikor reggel hatkor végleg felébredt és a férj áthozta a mi szobánkba, olyan fáradt voltam, mintha én ültem volna ott hajnalban. Mondjuk az igaz, hogy már este is úgy feküdtem le, hogy fájt a fejem és masszázsra volt szükségem, hogy legalább aludni tudjak. A melegfront határozottan nem a barátom.  

36. hét

Április 2., vasárnap. Végre befejeztem a kórházi táskákat! Najó, ez ígynem teljesen igaz, mert pakolás közben rájöttem, hogy koszos a köntösöm, a textilpelusokból még nem mostam ki eleget, mégis inkább ezt vagy azt a rugit szeretném elvinni, nem azt, amit kikészítettem, stb. úgyhogy pontosabb, ha úgy fogalmazok: nyolcvan százalékos készültségben hagytam őket, a többi cucc pedig mosás után érkezik, és akkor egy dolgot végre le tudok húzni a listámról.

Így négy héttel a szülés előtt egyre többet fáj és feszül a hasam alja. Egy picit lejjebb is csúszott már – nem extrém látványosan, és még nagyon messze van attól az igazi, szülés előtti, lógó terheshastól – de annak, aki minden nap nézi (mint én), azért feltűnik. És persze ne feledkezzünk meg az örökös nyomó érzésről sem, ami a hólyagomra telepszik, és amitől folyton úgy érzem, hogy pisilnem kell – még akkor is, mikor nem. 

35. hét – folytatás 

Március 30., csütörtök. Hiába, hogy tegnap extra későn fektettem le a gyerekeket, és magam is baromi álmos voltam, mert rájöttem, hogy egyszerűen nem bírok a férjem nélkül elaludni. Nagyon fáradt voltam ugyan, de csak töltöttem az időt a kanapén és nem bírtam rávenni magam, hogy elmenjek lefeküdni… olyan nagyon üresnek tűnt az az ágy nélküle. Mikor hajnali egy felé már majdnem elaludtam odakinn ülve, bevonszoltam magam a hálóba, aztán bedőltem az ágyba és egy pillanat alatt elaludtam. 

35. hét – folytatás

Pizza night

Az egész úgy kezdődött, hogy az önkormányzati “tárgyalás” után fel kellett szedni a gyerekeket. A Kicsiért én mentem be a bölcsibe – boldogan mosolyogva, “Ma Mamaaaan!!!” (anyukám) kiáltással fogadott, aztán csak ölelt és puszilt. Utána rögtön “elmesélte”, hogy ő bizony pizzát hamhammozott ebédre (állati cuki volt, ahogy mondta, hogy pidza) és hogy az hmmmm de finom volt. 

35. hét 

Március 26., vasárnap. Hát elértünk ide is. Ha a mai napot nem számolom, 40 nap maradt a céldátumig. Durva! Sehol se tartok még, se a pakolásban, se a rákészülésben, sem agyban, sem sehogy… szét vagyok csúszva (magamhoz képest meg aztán pláne). 

Közben meg azért már nagyon várom is, hogy vége legyen a terhességnek.