Egy blog arról, milyen az élet négy gyerekkel Franciaországban. Posztok a franciákról, az agymenéseikről – meg néha az enyémekről – és úgy általában a kisgyerekes életről.
Először is: mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok!!! 2026 legyen mindannyiunknak békésebb, szeretetteljesebb, egészségesebb és legfőképp NYUGISABB 😉
Az októberi után a novemberi kibeszélő is eléggé betelt, úgyhogy nyitok egy decemberit 🙂 Azt hiszem, az ünnepek előtt-alatt-után úgyis bőven lehet miről csevegni… és ha nem is süteményrecepteket és ajándékötleteket cserélgetünk egymást közt (bár miért is ne?), azért bőven fogunk tudni miről beszélni 😉
Rozsda kérésére új topicot nyitok, mert az októberiben eléggé megszaporodtak a bejegyzések 😉
Miután most nincs napló, az események viszont folyamatosan történnek, Hope tanácsára úgy döntöttem, indítok egy új beszélgetésfolyamot, ahol témától függetlenül bármiről lehet kommentelni.
Szeptember 2., kedd
Borzalmas álmom volt éjszaka. Kint voltam a kertben a gyerekekkel, mikor egyszerre megszálltak minket az óriási, fekete alapon sárga csíkos afrikai darazsak és én velük együtt fejvesztve menekültem előlük, nehogy megcsípjenek minket. Az álombeli férj eközben nagy, dobozszerű csapdákat tett ki nekik, amikbe beleszálltak – de még így is volt olyan köztük, ami elrejtőzött.
Védekezésképp a fejemre borítottam a sárga pokrócot, és így próbáltam elhaladni mellette. Minden másodpercben azt vártam, hogy hosszú, fekete fullánkjával átszúrja a vastag pokrócot és rám támad – de az anyagot felhajtani mégsem mertem, hogy lássam, hol van, mert tudtam, hogy akkor lecsap rám. Csak abban reménykedhettem, hogy nem veszi észre, hogy áthaladok alatta… épp ezért aprókat lépegetve igyekeztem észrevétlen maradni, de hiába, mert már hallottam, hogy száll felém és közben zizeg…
Augusztus 30., szombat
Az iskola előtti utolsó nyári hétvége pont úgy sikerült, ahogyan azt vártam: katasztrofálisan. Na de nézzük részletesen, miért is éreztem azt vasárnap estére, hogy ezt én még egyszer biztosan nem csinálnám végig… szombat reggel még úgy tűnt, hogy egy egész kellemes hétvégének nézünk elébe.
Augusztus 25., hétfő
Reggel hatkor Nina kirombolt a szobájából és kakaót kért.
Szerencsére ezen akciója után visszaaludt, úgyhogy én is így tettem.
Következőleg negyed nyolckor ébredtem.
Augusztus 13., szerda
Ma van Kornél szülinapja – ám ezt a tényt a lehető legmesszebbmenőkig igyekeztem elmismásolni előtte. Nem azért, mert nem szerettem volna megünnepelni – hanem mert úgy döntöttünk, hogy idén nem a napján, hanem csak egy bő hét múlva fogjuk megtartani, és nem akartam, hogy emiatt végigbőgje a napot.
Az elnapolásnak több oka is volt: egyrészt idén 13-a szerdára esett, és az egyértelmű volt, hogy ezen a napon a családból senki sem fog lebumlizni hozzánk vidékre, hogy felköszöntse.
Augusztus 11., hétfő
6:17-kor arra ébredek, hogy Nina nekiáll rángatni az ajtó kilincsét. Olyan halkan surrant ki a mellettem lévő ágyából, hogy meg se hallottam, míg el nem kezdett nyüsszögni a makacskodó kilincs miatt… Az apja, aki az ajtóhoz közelebb fekszik, sóhajtva felkel és kiviszi, hogy ne ébressze fel a többieket.
Visszadőlök a párnámra. Nem alszom el, csak pihenek… hallgatom a reggeli neszeket és a gyerekek szuszogását.
Augusztus 10., vasárnap
Másnap reggel arra ébredtem, hogy brutálisan fáj a fejem. Hogy attól a két korty alkoholtól, amit tegnap este megittam, a migréntől vagy a már hetek óta csak rakódó, egyre ólmosabb fáradtságtól, azt nem tudtam eldönteni, de hogy szörnyen hasogatott, az biztos. Pedig nem mondhatom, hogy ne hagyták volna, hogy kialudjam magam, mert már reggel kilenc óra volt, mikor – a szobából utolsónak – magamhoz tértem.