Egy blog arról, milyen az élet négy gyerekkel Franciaországban. Posztok a franciákról, az agymenéseikről – meg néha az enyémekről – és úgy általában a kisgyerekes életről.
Nina még mindig eszméletlenül jól alszik. Most épp este 9-től hajnali 4:30-ig aludt szünet nélkül. Akkor adtam neki tápot, aminek csak a felét ette meg, aztán folytatta tovább, reggel nyolc utánig. Szinte hihetetlen. És még csak egy hónapos. Folyton azon rettegek, mikor romlik el az alvása és lesz vége a jó időknek, de – lekopogom – ennek egyelőre semmi nyoma, stabilan alszik éjszaka.
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
A franciáknál ma van anyák napja. A két nagy már hetek óta lelkesen készítette az iskolában az ajándékait és vagy kétszázszor kérdezték meg, hogy ne adják-e oda előbb (csütörtökön ugyanis hazaküldték velük). A válasz mind a kétszázszor NEM volt – bár megvallom, volt egy pont, mikor majdnem azt mondtam, hogy igen, csak hagyják már abba az örökös kérdezgetést.
Nina reggel 5:20-ig aludt, akkor cuppogással jelezte, hogy éhes. Csináltam neki tápszert, és miután a nagy részét megette, visszatettem aludni. Nyolcig horpasztott is – nagyon szülőbarát gyerek – én viszont már nem bírtam visszaaludni, úgyhogy inkább kimentem naplót írni a konyhába. Még szívtam egy kicsit a jobb mellemet (a balt már nem kell, mert elapadt) és le is jött kemény 10 ml. Azt hiszem, ezzel a fejést akkor be is fejeztük, ezúttal véglegesen.
Ninababa épp ma négy hetes, szóval nem volt egy hosszú időszak… de végülis még jöhetnek a fagyasztott tejek! Épp 14 adag van… ha kétnaponta adok neki egyet, még egy hónapig kitart.
Ennyit sikerült lefagyasztanom előre
Odakint esős-borús idő volt… Délutánra megint záporokat mondtak, viszont itt volt az ideje, hogy leszedjük a cseresznyét, mielőtt nagyon megkukacosodik és ránk rohad. Így a Kicsi és az apja, miután március óta kérem, hogy tisztítsa már ki a babakocsinkat, ne nézzen már úgy ki, mint amit épp most kukáztunk a szegénysorról, így a kb. ezredik kérésemre magasnyomásúval lemosták a babakocsit, aztán nekiláttak cseresznyét szedni a fáról.
Annyi lett, hogy hirtelen rakni se tudtuk hova. Meg is beszéltük férjjel, hogy el kell tenni pár üveg lekvárt – aztán végül mégsem álltam neki még ennek is, mert valahogy nem volt kedvem cseresznyét magozni.
Egyesek már a karácsonyi programot tervezik
Délelőtt felhívott anyám. Mostanában sűrűn telefonál, mindenféle kérdései vannak… pl. Nina keresztelőjével kapcsolatban. Az igazság az, hogy a dátumon és a keresztszülők felkérésén kívül még semmit nem intéztem el, de lassan neki kell kezdenem ennek is, mert különben nem lesz belőle semmi. Ő már most szeretné tudni, hányan jönnek, mi legyen a menü, stb. merthogy náluk fogjuk tartani a házban-kertben és neki tudnia KELL. MOST.
Előző nap meg azért hívott fel, mert elrendezte a munkahelyén, hogy kicsit több szabadsága legyen, amit lecsúsztathat. Tök rendes – gondoltam magamban – és már mondtam is neki, hogy ősszel-télen, ha vissza kell mennem dolgozni, lehet élnénk is a felkínált segítséggel, hogy ne kelljen a gyereket bölcsibe adni – mire azt mondta, hogy ő inkább arra gondolt, hogy majd karácsonykor kijönnek apámmal “segíteni”.
Ahaaa, szóval ezek szerint idén közösen fogunk karácsonyozni – gondoltam magamban, dekódolva a valódi üzenetet. Hát jó, én nem bánom, tudja, hogy bármikor jöhetnek hozzánk – mondjuk a segítség pont nem akkor kéne, amikor mindketten itthon leszünk a férjjel, és egyszerűbb lenne azt mondani, hogy karácsonyozznk együtt, mint ezzel a “kimegyünk segíteni” dumával jönni, de mindegy, megoldjuk az őszt mi magunk is, ahogy eddig is mindent.
Cserébe elmeséltem neki a tegnapi sportnapot és hogy a Középső milyen jól ugrált a vívásban, míg kipróbálták a Naggyal – mire rögtön mondta, hogy az tényleg neki való sport, úgyis olyan ideges, ugrálós természet, ebben biztosan ügyes lesz. Az íjászatot viszont nem támogatja, szerinte az veszélyes és nagyobbaknak való – hiába mondtam, hogy ez a szíve vágya a gyereknek.
Mikor letettük, nekiálltam megetetni Ninát. Növekedési ugrása lehet, mert szabályosan kétóránként kér enni. Olyan fejforgatást, sírdogálást és izgatottságot tanúsít a második óra vége után öt perccel, hogy az valami nem mindennapi. ÉS most már tényleg egyértelműen kijelenthető, hogy kék a szeme, csakúgy, mint a bátyjaié.
Érdekes amúgy, hogy mekkora különbség van baba és baba, vagy inkább testvér és testvér között. Ő az első gyerekem, aki nem szereti a cumit, és inkább a kis öklét eszi helyette – gondolom az ujját akarja a szájába tenni, de az még nem megy neki. Ujjszopós gyerekem még sosem volt. És az első abban is, hogy a kis bölcsője oldalához kúszva szeret aludni, a fejét félig rányomva az anyagra – de annyira, hogy azon a részen, ahol az arcával-fejével hozzáér, egy sávban már tiszta fekete haj lett az anyag 😀
Ugyanis elkezdett kihullani a haja… igaz, így is van rengeteg, de jópár szálat elveszít minden nap abból a selymes bozontból, és a fehér anyagon ez nagyon is meglátszik. Úgy néz ki az a rész a kiságyában, mintha egy kutya dörgölné oda magát folyamatosan.
Hullajtja a szőrét szegénykém
A Kicsinek ebéd előtt azt mondta az apja: olyan cuki vagy! Mire ő felháborodottan, szemöldökeit összehúzva közölte, hogy Noooo!
– Jó, akkor szép vagy – javított az apja.
– Neeeeem! Moi erős!! Moi nagyfiú!!! – válaszolta továbbra is dühödten, mi több, méltóságában sértetten a fia. Aztán szólt, hogy “Kell kaki!”, majd rögtön utána: “Apa várj!”
– Előremész és felteszed a kacsát?
– Igeeeen – mondta neki éneklős hangsúllyal.
Hihetetlen, hogy pár hét alatt mennyit fejlődött… ez a fenti kis párbeszéd néhány héttel ezelőtt még mind a beszédét, mind az önállóságát tekintve elképzelhetetlen lett volna. Mostanra viszont mindennapi valóságunk része lett: mi kérdezünk és ő válaszol, aztán megy, és egyedül wc-zik, fogat mos, öltözik. Nem tudom, hogy a baba érkezése adott-e neki egy plusz lökést, vagy ettől függetlenül is mostanra érett volna meg, de nagyon örülök neki, hogy már itt tartunk. Ő pedig rendkívül büszke magára, hogy már nem pelusba kakil-pisil, hanem az “észébe.”
Épp leültem volna ebédelni, mikor a Középső és a Nagy, akik már végeztek, szépen felsorakozott mellettem az asztalnál, hátratett kezükben ajándékkal.
– Mikor adhatjuk oda az anyáknapi ajándékodat? – kérdezte a Középső.
– Hátööö… megeszem az ebédemet és utána. Jó?
– Jó, akkor gyere K. szobájába, ott fogunk várni – mondta erre.
Tíz perc múlva indultam is hozzájuk – már a folyosóról nagy röhögés-kuncogás hallattszott. Mikor beléptem, mind a hárman egymáson feküdtek és birkóztak… szép, mondhatom 😛
Íme, ezen elmosódott kép tanúskodik róla, hogy mindaz, amit elmondtam, igaz
Aztán kisereglettünk a nappaliba. Rohantak előre, hogy előkészítsék a terepet. A Nagy volt a fővezér: leültettek a kanapéra, aztán még mindig hátratett kézzel átadták az ajándékokat.
A Nagy egy kis papírból hajtogatott dobozt adott, amire arany csillagokat ragasztott. A dobozban egy levél és kis zöld papírtekercsek voltak, amiket beválthatok, “de csak háromszor!” – tette hozzá, hogy egyértelműsítse a helyzetet. A felajánlásokon a “most csöndben maradok”, “most egyedül játszok”, illetve a “most játszok Kornéllal, hogy csöndben legyen” feliratok szerepeltek. Azt hiszem, kicsit sokat ismételgetem mostanában a “Maradjatok már csöndben!” jelmondatot.
A levélben a következőt írta:
“Maman, je pense á toi quand je suis á l’école.
Maman, tu fais les plus beaux bisous.
Maman, tu racontes les meilleurs histoires.”
Magyarra fordítva mindez annyit fed, hogy gondol rám, amíg iskolában van, én adom a legszebb puszikat, és én mesélem a legjobb történeteket. Drága kis szívem, látszik, hogy magától találta ki ezeket, az “írj három mondatot arról, miért szereted anyukádat” feladat keretéb. Az külön tetszik, hogy én mondom a legjobb meséket 🙂 A levél másik oldalán egy rajz volt: én és ő álltunk a házunk mellett a kertben, egy mosolygós napocskával és két mosolygós felhővel.
– ÓÓÓ, gyorsan, mert mindjárt bepisilek – vágott közbe a Középső, miközben megköszöntem a bátyjának az ajándékot és puszit adtam.
– Na akkor mutasd gyorsan! – mondtam neki.
Izgatott tépegetés után – le kellett szedni a ragasztót a védőburkolatról – először egy levél került elő, rajta legalább harminc, sorba rendezett piros szivecskével, alul pedig egyetlen nagy, nyíllal átlőtt szívvel, ami fölé engem is odarajzolt.
– Nézzed, ez te vagy! – mondta
Aztán egy szép kis kollázs került elő.
– Nézzed! Bonnes fetes …. (itt az én keresztnevem volt odaírva) et …. (itt meg az apjáé). Je t’adore tous les deux. (vagyis: Kellemes ünnepeket. Mindkettőtöket imádlak.)
– Apát is ráírtad?! – nevettem fel őszintén. – Az anyák napi ajándékra?
– Igen – válaszolta.
– Dehát neki lesz apák napja!! – válaszoltam. Utána elmutogatta, hogy a vázába ragasztott három virágból a jobb szélső én vagyok, a kicsi középső Nina, a bal szélső meg az apja.
– És ti hol vagytok? – kérdeztem vissza.
– Azt mondta a tanító néni, hogy csak hármat csináljunk – mondta hökkenten.
– Aha… de akkor mondhatjuk azt, hogy ez a két szivecske, ami a váza aljára van ragasztva, ti vagytok, a lila pillangó meg Kornél – javasoltam, beosztva a kollázson található minden kis ragasztást.
– Neeem, én nem erre gondoltam – válaszolta hezitálva, úgyhogy inkább nem erőltettem a dolgot, nehogy a végén még bepisiljen, míg ezen vitázunk.
A Kicsitől pedig egy kézzel festett virágot kaptam, aminek össze vannak hajtva a szirmai – de ha kihajtjuk őket, akkor a virág közepén, a porzó helyén megláthatom őnagysága fotóját, amit a bölcsi udvarán kattintottak róla. A virág szirmain pedig a következő feliratok szerepelnek: Kicsit, Nagyon, Bolondulásig, Mindennél jobban (szeretem az anyukámat). Már szerdán odaadta nekem, mert ő bizony nem bírt várni vele. Aztán ki kellett raknom a hűtőre, hogy mindenki lássa – de elég gyorsan lekerült onnan.
Azóta a konyhában tartja (merthogy saját tulajdonának tekinti), és napjában többször ünnepélyesen széthajtogatja a szirmokat (amit minden alkalommal végig kell néznem), aztán letakarja a tenyerével vagy az utolsó szirommal a középen lévő fotót, majd – tádámmm! – hirtelen megmutatja a képet és akkor meg kell lepődnöm, aztán nevetnem kell nekem is vele együtt, míg elmondja, hogy “Moá, Kóó-nél!”
Mint a mesében
Délután aztán a nagyokat elkérte a Középső barátjának, E-nek az apukája és elvitte a saját két fiával együtt őket kirándulni. Esküszöm, E. apuka kincset ér: időnként random elviszi a Középsőt és/vagy a Nagyot, mint valami jótét angyal, nekünk egypár óra szabadidőt biztosítva…
A Kicsit az apja elvitte egy fagyira vígaszdíjként, mert ő nem mehetett velük. Utána itthon játszott – értsd: sepregette a teraszt, miután megint zsebkendő került a mosásba (hogy?! HOGY?! Én ezt fel nem fogom, hogy történhet meg újra és újra, amikor mindig átnézem a zsebeket), és férj oda rázta ki az egykori zsepi maradványait teregetés közben.
Én azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy tarthattam neki a lapátot.
Aztán pillangót kergetett a fűben (Anaaa…. piangó! Ott! Eeement… nem ott! Itt van! Piangóó! Anya piangója! Széép! Elbújt… itt van! Anya!!!). Lehet túl sokat hallgattam Mészáros Lőrinc “nyári gondolatait”, de néha alig bírtam visszafolytani a röhögést, annyira hasonlított hozzá a Kicsi hangsúlyozása és mondatalkotása. Le is szídtam magamat fejben, mekkora hülye vagyok, hogy itt röhögcsélek, mikor pedig annyira idilli ez az egész… más mit nem adna érte, hogy a gyereke pillangót kergethessen a saját kertjében. Mindig eszembe jut, milyen szerencsések is vagyunk, hogy ebben az egyre nehezebben élhető világban meg tudjuk adni a gyerekeinknek ezt a fajta idilli gyerekkort, ahol képernyő elé tapadás vagy a lakásban tengés-lengés helyett egész nap a zöldben lehetnek, és már egy fehér káposztalepke megjelenése is ilyen izgalmakat tud kelteni. Könnybe is lábadt a szemem egy kicsit.
Aztán míg a baba aludt a hintájában, nekiláttam rendet rakni a teraszon meg a kertben, mert a nagyok természetesen úgy távoztak, hogy mindent szanaszéjjel hagytak maguk után. Egyre dühösebben pakoltam, és bosszantott, hogy már megint ezzel megy el a drága idő.
– Még mindig szép vagy… főleg, amikor mérges vagy! – mondta a kertészkedésben épp szünetet tartó férj, miközben épp a teraszt söpörtem föl – immáron harmadszor, mert még mindig találtam rajta zsebkendőfecniket.
– Hát nem érzem magam túl szépnek – válaszoltam őszintén, igyekezve kisimítani a portól összetapadt hajamat az arcomból.
– Pedig ilyenkor még mindig olyan vagy, mint régen…
– RÉGEN?! Ezek szerint már nem olyan vagyok, mint régen? – kérdeztem vissza rákacsintva. Aztán elkapott és magához ölelt, seprűstől-mindenestül – én meg toltam el, mert tiszta izzadt volt. Fújj :))
Ezt a rendkívül érdekes (khm) formájú epret is aznap fotóztam – a Kicsi és Nina is élvezték a lemenő nap fényét
Hat után megjöttek a fiúk a kirándulásból. A Kicsit ekkor már fürdettük, aztán meg fektettük, mert nem aludt délután. Esti mesének a férj a hisztimanót választotta a polcról. Eddig még sosem érdekelte az a könyv, mert kevés benne a kép, de most naagy szemekkel nézte-hallgatta, ahogy olvastam. Hisztimanót elváltoztatott hangon, a megfelelő részeknél gonoszul nevetve interpretáltam neki, pont úgy, mint régen a két nagynak.
Aztán az utolsó előtti oldalnál megfogta a kezemet, majd közölte, hogy
“Csúúnya manó. Nem akarom… hagyd abba!”
és akkurátusan becsukta a könyvet, jó messzire tolva magától. Úgy látom, Hisztimanó nem nyerte el a fiatalúr tetszését. Megnézegettük hát helyette Kissyfur egyik könyvét levezetésnek, aztán puszi-puszi, és egy perc alatt el is aludt.
Kimentem hát megvacsoráztatni a nagyokat, sokadik műszakban, míg férj megmosakodott – aztán megjelent, frissen és üdén, lefürödve. Pont a Dog days are over-t hallgattuk a fiúkkal – mire elkapott a derekamnál fogva, és magához húzott. Ez volt az esküvői vetítésünk egyik zenéje… összeölelkezve táncoltunk rá egy kicsit a nappaliban, míg Ninababa a pihenőszékéből nézett minket. Istenem, de jó, hogy nem történt meg velünk a tragédia, és most mindketten itt lehetünk! – gondoltam, arcomat a férj mellkasához fúrva.
Aztán megjelent a Nagy, és odament a babához.
– Ninababa rám mosolygott! – mondta vidáman. És tényleg, mikor ő megy oda hozzá, a kis huncut mindig mosolyog. Rám inkább komolyan szokott nézni, mosolyt még nem kaptam tőle, és tudtommal a többiek sem.
– Úgy tűnik, te nagyon tetszel neki – mondtam neki kedvesen, mire azt kérdezte:
– Megfoghatom?
Meglepődtem a kérésen, de végülis miért ne? Óvatosan kiemeltem és a kezébe adtam a húgát. Persze pont ekkor jelent meg a Középső és az apjuk is, akik eddig együttesen fogat mostak… a férj azonnal megijedt, hogy le fogja ejteni a babát – a Középső meg a háta mögé került és egyfolytában szamárfüleket mutogatott neki, kihasználva, hogy az most nem tudja használni a kezeit.
Aztán az apjuk átvette a babát tőle, kijelentve, hogy “ez már túl sok volt szegénynek” és elvitte magával, mire a Középső azt kérdezte tőlem:
– Anya, táncolunk úgy mint régen?
Való igaz, a terhesség alatt nemigen táncoltam velük, pedig korábban rengetegszer húzott ki a csávából, mikor ölték egymást, hogy betettem valami ritmusos zenét és kézen fogva őket, táncoltunk rá. Úgyhogy a két nagy eszeveszetten megörült, hogy ismét tudok velük bohóckodva körtáncolni – és bár nem jó a gyerekeket lefekvés előtt felpörgetni, úgy gondoltam, ennyi most belefér, úgyhogy ugráltam velük egy keveset.
Június 5., hétfő
Nina ma először mosolygott rám. A világ legédesebb mosolya volt!
– Macipofi – mondtam neki éppen, és ez olyan vicces lehetett, hogy rögtön ki is nevetett egy szép kis mosollyal.
Egyre többet rágja unalmában a kis öklét. Ebben is annyira más a fiúkhoz képest… egyik se kereste ennyit az ujját, beérték a cumival, de ő nem. Most már elő kell vennem neki a játszószőnyeget is, mert kezd unatkozni a pihenőszékeiben – pedig a szőnyeget sose vettük elő eddig kéthónapos kor előtt, ő meg csak most lesz egyhónapos.
Imádja nézni viszont a fényeket. A tekintete is határozottan élénkebb, érdeklődőbb lett az utóbbi napokban. Eltűnt belőle az a megfejthetetlen távolba révedés, az a földöntúli bölcsesség, ami az újszülöttek jellemzője.
Itt is épp a fényt nézi
Miután megkarmolta az arcát a bal oldalon álmában, életében először levágtam a körmét – délután pedig elvittem magammal ügyeket intézni: jártunk a postán, a gyógyszertárban és a boltban is. Nagyon élvezte – és jól el is fáradt benne.
Aztán mikor mindennel végeztünk és a fiúkat is felszedtük, siettem haza az egész bagázzsal, mert jött a nővér a véralvadásgátlót beszúrni. Ez volt az utolsó látogatása, a gyógyszertárban ugyanis végre kiváltottam Ninával a tablettás verziót, és mivel a szoptatásnak vége, többé nincs szükség rá, hogy mindkét combom színváltós legyen a sok szúrás miatt, elég, ha a gyógyszert beszedem.
Ennek örömére adtam neki egy kis cseresznyét, búcsúzóul – nagyon örült neki, mondta, hogy csinál is belőle este egy kis clafoutie-t (ez a cseresznyés piskóta francia változata). Bye-bye nővér, bye-bye injekciók!
Sajnos a Kicsit az önkoris bölcsiben naná, hogy majdnem háromig altatták… este 9 után vittem csak lefeküdni, előtte meg se próbáltam letenni, de így se akart elaludni még egy órán át. Én olyan fáradt voltam, hogy konkrétan elaludtam az ágya mellett egy idő után. Negyed 11-kor a férj keltegetésére ébredtem, aki eltámogatott az ágyig, ahol lefeküdtem, aztán aludtam is tovább.
Június 6., kedd
A karma MINDIG visszaüt. Én maximálisan hiszek ebben, és – mint mindig – most is beigazolódott a fenti igazság: férj ugyanis lépni sem bír.
A háta fáj neki, már megint, naná. Csak kb. ezerszer szajkóztam el neki az elmúlt hetekben, hogy NE dolgozzon és NE cipekedjen, mert most nem ez a prioritás – de neki persze MUSZÁJ volt haladnia a hétvégén, mikor pontosan tudja, hogy ez maximálisan ráért volna. Most aztán látványosan húzza a lábát és görnyedve jár – már csak a bot hiányzik a kezéből – mindehhez pedig sziszeg, és félpercenként elmondja, hogy neki mennyire fáj.
A program viszont úgy volt megbeszélve, hogy ma reggel ő viszi el az aneszteshez a Kicsit, mert ha nem beszélünk velük előzetesen és kötjük le őket, akkor nem fogják megműteni a Kicsit a fitymaszűkülettel.
Tiszta baromság, de igen, a háromévesnek is jelen kell lennie az anesztessel való találkozón. Ne kérdezd miért, mert beszélni nem fog velük egy árva kukkot sem, és ők is a szülőtől kérdezik, hogy hány kiló és van-e allergiája, de akkor is KELL, hogy ott legyen. Egyszer jól megszívtam, mert a 15 hónapos (!) gyereket nem vittem magammal a fülműtétje előtti anesztes konzultációra, mivel úgy gondoltam, elég, ha én, mint szülő elmegyek – mire törölték az időpontomat, és dolgavégezetlenül mehettem haza. Pikírten kérdeztem tőlük, hogy valóban úgy gondolják-e, hogy a 15 hós jelenléte nélkülözhetetlen egy ilyen egyeztetésnél – mire közölték, hogy igen, úgy. Mit volt mit tennem, vissza kellett vele együtt mennem… így azóta már felkészültek vagyunk és visszük magunkkal a gyerekeket is, ha altatóorvossal kell beszélni.
Tehát ezt a randit ő vállalta be, még a hátfájás kiújulása előtt, és sajnos nem tudtam átvenni tőle a dolgot. El is indultak már reggel korán: a fiúkat kitették az iskolánál aztán mentek tovább. Férj eddigre már nem csak a hátfájós műsorát prezentálta – amit lassan kezdünk megszokni – hanem azt is kitalálta, hogy a lába is fáj és lépni is alig bír vele. Dejó.
Még reggel rábeszéltem, hogy ha ennyire kivan, akkor kérjen beutalót a háziorvostól az ortopéd orvoshoz. Kért is, én pedig már foglaltam is volna neki az időpontot egy szakorvoshoz – de sajnos kiderült, hogy azok az ortopéd orvosok, akik a következő három napban elérhetőek, nem derékfájás specialisták. Sms-ben megírtam hát neki, hogy mi a helyzet, és ha már úgyis a klinikán voltak a gyerekkel, javasoltam, hogy menjen fel a harmadikra az ottani ortopéd orvoshoz, és sírja be magát hozzá, roggyant állapotára hivatkozva.
Annyira rosszul volt, hogy szokásától eltérően megfogadta a tanácsomat, és beszélt a doktor titkárnőjével ott helyben – aki viszont továbbküldte a reumatológiára, ahonnan továbbirányították időpontot kérni egy képalkotó vizsgálatra, mert anélkül semmit sem tudnak mondani neki. Kiülte hát a sort az – itt scannernek hívott – MRI-re is, de sajnos csak egy hónap múlvára kapott időpontot. Az kizárt, hogy én ezt a műsort egy hónapig nézzem, úgyhogy miután megüzente, mit intézett, itthon foglaltam neki jövő hétfőre, egy másik helyre időpontot – sajnos korábban nem volt sehol.
Közben kezdtem magam én is egyre rosszabbul érezni. Fájt a jobb mellem és lüktetett, miután hétfőn reggel szívtam le utóljára. Úgy gondoltam, ezzel a fejésnek vége, így kedd reggel érzékeny búcsút vettem a készüléktől, férj pedig elvitte magával, hogy út közben leadja a megfelelő helyre.
Mostanra persze kiderült, hogy hiba volt a tejszívót ilyen gyorsan visszavinni – de már nem lehetett visszacsinálni a dolgot.
Fél egy múlt, mire hazaértek a Kicsivel: addigra már megcsináltam az ebédet és elpakoltam a konyhában. Ahogy megérkezett, már feküdt is le a kanapéra, mert “ő meghal, annyira fáj neki, se ülni se állni nem bír”.
Innentől jött a mérhetetlen szenvedés… zsibbad a lába, zsibbad a feneke, a dereka fáj, nyillal, lüktet, már a lába is, már a lábUJJAI is zsibbadnak, jajjj, mi lesz így, jajj, mindmeghalunk stílusban. Miután összeszorított foggal megette az ebédet az asztalnál ülve, befeküdt a matracra a Kicsi szobájába és ott hevert, telefonnal a kezében, hátha attól jobb lesz.
Nem lett. Akkor átköltözött a mi ágyunkba és ott feküdt tovább, Dr. Google-t hívva segítségül az öndiagnózishoz. Jó háromnegyed órán át bújta az oldalakat angol-francia-magyar nyelven vegyesen, míg végül megszakértette, hogy neki gerinctumorja van.
– Te Isten, hát persze!! Hogy én erre eddig nem gondoltam! – vettem gúnyosra a figurát, mert láttam rajta, hogy már egészen beleélte magát a tumorba, és fejben épp haldoklik. Kérdeztem, vigyem-e el az ügyeletre, ha ennyire fáj… persze azt nem akarta, mert jajj, hogy vezessek én a két gyerekkel oda-vissza. Mondtam, hogy akkor legalább hívja fel az ügyeletet és kérdezze meg, mit csináljon, mert ez így jövő hétfőig nem maradhat. Azt sem akarta.
Egyre kevésbé toleráltam az önsajnáltatását, miután kezdett vészesen sajogni a mellem. Le kellett volna szívnom, és hiába masszírozgattam kézzel, az nem segített. A gyereknek se tudtam odaadni, hogy szívja ki, mert már elkezdtem szedni a vérhigítós tablettát, az meg szoptatás mellett tilos. AAAAA, most mit csináljak? Muszáj szereznem legalább egy fej káposztát! Az már sokszor kihúzott a bajból, mikor a mellem begyulladt, és eddig még mindig megúsztam vele a lázat és egyéb finomságokat. Beszóltam hát férjnek, hogy elugrok a boltba káposztáért, addig ő vigyáz a Kicsire és a babára, 10 perc és jövök.
Jó, de siessek, mert mint megtudhattam, kínjában mégiscsak felhívta az ügyeletet (akik elküldték az anyja valagába), hogy őket ilyen baromságokkal ne zaklassa, ha baja van, menjen el a háziorvosához és vele konzultálja meg a dolgot. Úgy felfújta magát ezen a válaszon, hogy azon melegében telefonált is a háziorvosnak, és szerencséje volt, mert negyed ötre kapott is egy időpontot, még aznapra.
Gyorsan elrohantam hát a káposztáért, és ha már ott voltam a boltban, vettem pár croissant-t is reggelire. Otthon aztán azonnal beleapplikáltam a melltartómba a viszonylag hűvös káposztaleveleket, alul-felül beborítva vele a melleimet. Ahh, micsoda megváltás volt!
Tíz egész percig, mert aztán rájöttem, hogy mindjárt mennem kell az iskolába a gyerekekért, és így, káposztalevéllel kitömve nem indulhatok el, mert totál átlátszik a ruhámon.Hm-hm.
Indulás előtt még meguzsonnáztunk a Kicsivel (cseresznye és friss pain au chocolat volt az uzsi), aztán szépen felvette a szalmakalapját (imádja), meg a cipőjét, én előszedtem a a babakocsit, aztán a békésen alukáló Ninával együtt hármasban elindultunk a nagyokért. Férj addigra már elporzott az orvoshoz.
Az iskoláig tartó, nettó nyolcperces út elején a Kicsi ragaszkodott hozzá, hogy ő tolja a kocsit, EGYEDÜL! – aztán félútnál közölte, hogy “húúú, fáj a pocak!” és onnantól inkább a kezemet fogva jött tovább. Elmentünk a majmos ház előtt is – amitől már nem borul ki, de azért félve halad el mellette – aztán oda is értünk a sulihoz. Olyan jól viselkedett végig, annyira büszke voltam rá! A kerítésre tapadva figyelte, mikor jönnek ki a bátyjai – és mikor a Nagy megérkezett, úgy vetette magát a kebelére, mint aki legalább egy éve nem látta már. A Középsőt is hasonló ölelésben részesítette volna – ha hagyta volna, de ő inkább undokul eltolta magától. Hogy miért kell mindig ilyennek lennie az öccsével!
Ötösben indultunk hazafelé, és már csak pár száz méterre voltunk a házunktól, mikor K. megint fájlalni kezdte a hasát és megállt a járda közepén. A Középső viszont nem akart megállni, mert éhes és szomjas volt, úgyhogy gyalogolt tovább előre – mire a Kicsi rögtön elfelejtette, hogy neki fáj a hasa és rohant utána, nehogymár megelőzze őt. Én a babakocsival nem tudtam olyan gyorsan szaladni, mint ők, így a Nagyot küldtem utánuk, hogy rohanjon és kapja el a Kicsi kezét, nehogy leszaladjon a járdáról.
Tempósan toltam a kocsit, és amilyen gyorsan csak bírtam, mentem utánuk, szememet le nem véve a csapatról. Premier plánban láttam hát, ahogy a Nagy meg akarja fogni a Kicsi kezét, mire az a járdáról egyenesen az úttestre rohan, hogy elkerülje, és ott szalad.
Azt hittem, szívbajt kapok. Azonnal lefékeztem a babakocsit, és rohantam oda, hogy elkapjam. Talán ha öt méterre volt tőlem, és hálistennek épp nem jött kocsi sem, de a szívverésem megállt az egésztől. Ahogy odaértem, jól leszídtam, és innentől a két nagy tolta a babakocsit közös erővel, én meg a Kicsi kezét fogtam, nehogy megint elszaladhasson. Pedig idefelé olyan jól viselkedett…
Itthon meguzsonnáztak, aztán a Kicsi szólt, hogy kakilnia kell. Mivel én épp a babát etettem, a Nagyot kértem meg, hogy vigye el wc-re. Persze ebből is veszekedés lett, mert a Kicsi úgy gondolta, hogy megy ez neki egyedül is, és szegény Nagy hiába igyekezett kedvesen terelgetni, csak visított, hogy Moá, MOÁ!! Aaaa, az agyam leolvad… és persze, hogy pont ilyenkor vagyok velük egyedül.
Este a fiúk nem akartak semmilyen mesét nézni, hanem kijelentették, hogy ők még játszani akarnak. A Nagy ugyanis már a karatéról hazafelé közölte aznap:
– Anya, nem sietnél jobban? Ma még tanítanom kell a Középsőt. – És tényleg, egész este fejtörőztek, meg matekfeladatokat csináltak a lefekvés pillanatáig.
Mostanában ugyanis a Nagy folyton tanító bácsit játszik, és mindannyiunkat befogott az “iskolájába”, ahol különböző feladatokat, sőt, projekteket kell megcsinálnunk, és értékel is minket, nemcsak a teljesítményünket, de a magatartásunkat is, amire jó és rosszpontokat kaphatunk. Aki a legjobban viselkedik, az jutalomként egy kis képet kap – 10 kiskép pedig egy nagykép. Már alig várom, hogy összegyűljön egy nagyképre valóm!
Június 7. szerda
I.szo.nyat.
Röviden így lehetne jellemezni ezt a napot. Ja és még úgy, hogy a végére úgy éreztem magam, mint egy kifacsart citrom. De kezdjük az elején.
Reggel még mindig ugyanúgy sajgott a mellem, mint tegnap, és a jobb folyt is.
– Anya pöcsög! – mondta a Kicsi éleslátóan. Tettem rá ismét hűtött káposztát – amin nagyon elcsodálkozott, és folyton tapogatni akarta. Elmagyaráztam neki, hogy ez gyógyítja meg a “bobómat” – mire ő is kért egy levelet a kezére, amin egy kis seb volt, hogy neki is meggyógyuljon. Annyira cuki volt, ahogy nyugtatta a dagi kezét az asztalon, rajta a káposztalevéllel!
Férj annyira rosszul volt hátfájásilag, hiába vette be rá a háziorvostól tegnap délután kapott, bivalyerős fájdalomcsillapítot, hogy bár én se voltam százas, megbeszéltük, hogy itthon marad a babával, és helyette inkább én megyek el a gyerekekkel az aznapi kötelező programokra. Első úticélunk a bölcsőde volt, ahova a Kicsit kellett leadni – a két nagyot a kocsiban hagytam, mondván: öt perc és jövök, addig ne nyúljanak semmihez.
Hét (!) perc után már jöttem is vissza. A kocsiban üvöltve ment a rádió, a napellenzők lehatjogatva, az ülések hátrahúzva. Egy pillanat alatt elfogott a pulykaméreg, hiszen az egyetlen dolog, amit kértem tőlük, az az volt, hogy ne nyúljanak semmihez. És hét perc azért nem olyan hosszú idő.
Dühösen kiparancsoltam őket a kocsiból, mondván: sétálhatnak is haza, mert én így el nem viszem őket az úszásra – mire megszeppenve szálltak ki. Hogy még jobban érezzék a rosszaság súlyát, azt is hozzátettem, hogy elkobzom a zsebpénzüket, büntetésből. Na erre aztán már tényleg megijedtek… ekkor némileg megenyhülve mondtam, hogy egyetlen szó nélkül szálljanak vissza a kocsiba és indulunk.
Legalább öt perc telt el, mire a Középső meg merte kérdezni, hogy TÉNYLEG komolyan gondoltam-e, hogy elveszem az összes zsebpénzüket – mire mondtam, hogy persze. Hagytam őket a saját levükben főni, és még mikor bevonultak az uszodába, sem szóltam a témáról többet.
Vezetés közben megállapíthattam, hogy a franciáknál kitört a nyár, ugyanis megjelent a (főleg a muzulmánok körében hódító, de nem csak) már-már nyári nemzeti viseletnek számító fehér, féllábszárig felhúzott sportzokni, fekete papuccsal. A viselet csak akkor autentikus, ha a zokni hófehér, és bár eredetileg bokáig érne, de fel van húzva egészen a vádli közepéig, ehhez pedig csakis fekete, lehetőség szerint Nike műanyag papucsot húzzon az illető. Vannak persze variációk, és mindig akad egy-két újító szellem is, de a mezítláb-papucs vagy cipő-zokni kombó az ki van zárva, mert a zokni a papuccsal az igazi.
Sőt, ma láttam egy fazont, aki a – szintén fehér zokni-fekete papucs kombót viselő haverjával – csak szimplán ZOKNIBAN beszélgetett az aszfalton állva, a BMW-je oldalát támasztva. Jó lehetett neki papucs nélkül álldogálni a tűzforró úttesten.
Az uszodából aztán mentünk is tovább a szemészetre. A helytől csak öt perc sétára tudtunk leparkolni, a Középső ráadásul eltaknyolt a parkolóban, így lesérült a térdén, és csak bicegni tudott a Nagyra támaszkodva.
Út közben megtudhattam tőlük, hogy a Középső nem tud beszélni a lányokkal, mert megkukul tőlük, a Nagy pedig kifejtette, milyen jó lenne, ha a (nagy)Papa végtelenül gazdag lenne és nekünk adná az összes pénzét! “Mint Dagobert bácsi a kacsamesékben! “- tette hozzá.
Nem tudnám visszafejteni, mi mindenről beszélgettünk még út közben, de annyira jól lehet már velük társalogni! Mindig úgy élvezem… amúgy olyan kis jólelkű volt megint, mert a szemészetig támogatta az öccsét, egyszer se engedve el a kezét.
A dokik szerint a Középsőnek javult a szeme, ezért új szemüveg kell neki. A Nagynak meg fáradt – biztos a sok képernyőtől, tette hozzá rosszallóan a szemorvos. Hát attól biztos nem, mert egy sincs nekünk – kellett elmondanom ismét – ellenben sok képregényt olvas, mielőtt jöttünk is azt olvasott, meg tegnap este is, alvás helyett. Aztán fizettünk és robogtunk is haza, ahol a férj már várt minket valami gyorskajával. Egészen magához tért a délelőtti kanapén fekvés-távmunka kombóban. A gyerekek bekapták, amit eléjük tálalt – nekem nem volt időm enni, mert a babát etettem – és már indultunk is tovább a sakkra, ami egykor kezdődött.
Sok(k) a mellem
Míg a fiúk bent játszottak, én elugrottam a nagyáruházba, ahol tegnap a káposztavásárlás közben szemrevételeztem, hogy minden melltartót leáraztak, és most 9.99-ért lehet venni egész szép darabokat. Miután a mellem mostanra teljesen amorf alakot vett fel, és nincs olyan melltartóm, se szoptatós, se rendes, amiben normálisan tudnám tárolni őket (napláne még ki is néznének benne valahogy) egy tízéves triumph-ot leszámítva, ami már szinte teljesen szétment, úgy gondoltam, adok egy esélyt a dolognak, hátha találok olyat, ami jó rám.
Mind tudjuk, hogy a melltartó-vásárlás kőkemény meló és általában két ember aktív segédletét kívánja: az egyik próbál, a másik pedig szállítja neki az újabb és újabb darabokat, különböző méretekben. Nálam ez az ember általában az anyám vagy az eladó – ám itt nem volt egyikük sem, úgyhogy csak magamra számíthattam. Miután lövésem se volt, hogy éppen hányas a mellem, és csak annyit tudtam, hogy 85-ösnél biztosan nagyobb, a kosárméret azonban teljesen bizonytalan volt, végül 10 db-ot vittem be magammal a fülkébe és próbáltam fel, mert nem tudtam, melyik lesz a jó méret.
Próbálgatás közben búsan konstatáltam, hogy a melleim tropák. Mindkettő nagy, de közben lóg lefelé, a legtöbb melltartóból oldalt kilóg, cserébe felgyűrődik középen. Borzasztó. Ha ez nem lett volna elég, a hasamon is találtam ma reggel három striát, pedig eddig egy darab se volt. Egy éjszaka alatt jöttek oda a rohadékok!!
Tízből végül egyetlen egy lett jó, egy 95D-s (!) méret…. eddigre azonban már nagyon szorított az idő, ha vissza akartam érni időben a fiúkért, úgyhogy visszaloholtam azzal az egy darabbal, és nekiálltam keresni még egy ugyanilyen méretet. Nem volt. Futva közelítettem hát az önkiszolgáló pénztárak felé, lecsipogtattam a kártyám, és már vágtam is be magam a kocsiba, hogy menjek a fiúkért. Utána a Középső nyávogására még elugrottunk a könyvtárba egy villámlátogatásra, hogy újabb dragon ball-os képregényekkel szerelkezzünk fel, majd elgurultunk a teniszpályáig, ahol aznap tartották a teniszünnepet. Kiraktam a Nagyot és bekísértem a kapuig – ahol meglepve vettük tudomásul, hogy mindenkinél ütő van, csak nálunk nincs. Aaaaah, najó, akkor irány haza, úgyis éhen halok, és akkor már felszedjük az ütőt is, aztán visszajövünk.
Hazatérve ez fogadott a fürdőszobában, ahova kezet mosni mentem be:
A lumbágós, “lépnisebírok” férjem ugyanis a neki pihenésre és a dereka helyrezökkentésére biztosított szabadidejében fogta magát, és lefestette a teraszt, ‘just for fun’ – majd az egész festőizét bebaszta a mosdókagylóba és otthagyta ázni – csakhogy közben a víz leeresztett.
Úgy döntöttem, nem érdekel, én nem csinálok vele semmit, mert reggel nyolc óta nem ettem, és nekem is jár, hogy így három óra után megebédelhessek. Úgyhogy inkább leültem megenni a gyerekek maradékát. Ha volt ereje festegetni a betont, akkor majd lesz arra is, hogy leszedje a mosdókagylóról a rátapadt festéket.
Mondanom sem kell, hogy még evés közben sem lehettem nyugodtan, mert neki hívása volt, így a babára is én figyelhettem ugyebár – szerencsére a Nagy volt oly jólelkű, hogy szórakoztatta helyettem, míg én ettem. Ennek eredményeképp telepakolta szegény húga pihenőszékét plüssökkel – amint észrevettem, azonnal rászóltam, hogy szedje le őket róla, nehogy belefulladjon a sok szőrbe a gyerek.
Aranyba kéne foglalni a Nagyot – háttérben a barackszínre festett terasz. Ugye mennyire ELENGEDHETETLEN volt ez most?
Utána elfuvaroztam a teniszünnepre újra, és boldogan vegyült el a tömegben. Mikor visszaértem, férj épp végzett a hívásával. Nagyon felpaprikázhatta valamelyik munkatársa, mert idegbetegen támadt rám, mondván: mi ez a kupleráj a lakásban és mit csináltam egész idáig? “Minden a te cuccaiddal van tele” – jelentette ki dühösen… ekkor még nem veszítettem el a türelmemet, de amikor volt képe számonkérően és egyben tenyérbemászóan megkérdezni, hogy “mi ez a kupac a komód tetején?!”, na akkor igen.
Hetek óta könyörgök neki, hogy segítsen elpakolni és rendet rakni, mert egyedül nem bírok ennyi mindent, de ő csakazértis kint tölti minden szabad percét, és ezek után még ENGEM KÉR SZÁMON?! Nem hittem a fülemnek. Olyan mérges lettem rá, hogy az inkriminált “kupacot” fogtam és ledobtam a földre, közölve, hogy nem tudom, hova tegyem azokat a papírokat, amik benne vannak, mert azok az ÖVÉI, az enyémeket ugyanis már rég elpakoltam. Úúúútálom, amikor ilyen. Az egyetlen, ami a mentségére szolgál, hogy mikor lehiggadt, fogta és átválogatta a papírokat, kidobálva, ami nem kell, tőlem meg bocsánatot kért a viselkedéséért.
Eddigre azonban már mindegy volt… így is úgy is elég rosszul éreztem magam. Először csak azt hittem, hogy a mellem az, ami egyre inkább begyullad, miután ma egész nap nem tudtam rá káposztát pakolni. Aztán meg arra, hogy csak azért vagyok ilyen furán, mert lefárasztott az egésznapos, végtelen rohanás, a nem evés, és a harmincfokos melegből a légkondiba való ki-be mászkálás. A hőségből a hűtött üzletbe, kocsiba, anyámkínjába menni, aztán meg vissza a melegbe, engem mindig nagyon megvisel. Ekkor előkerült a Középső, aki eddig a szobájában kuksolt. Lázas volt… fájt a feje és a lába is, ahol elesett, az arca pedig tiszta piros volt.
Nagyon jó, mert addigra már én is melegnek éreztem magam és nekem is fájtak a tagjaim. Adja isten, hogy csak a mellem miatt legyen ez az egész, és ne valami fincsi kis vírus legyen, amit véletlenül már a babának is átadtam…. basszus. Még ez is… remélem nem fertőztem meg, és a tesói sem. A Középső kapott gyógyszert és lefektettük, elkülönítve a babától, én pedig bíztam benne, hogy egy langyos zuhany engem is helyretesz.
Június 7., csütörtök
Másnap reggel 5:50-kor arra ébredtem, hogy minden tagom fáj. Lázas is voltam. Megetettem a babát – bár nem nagyon akart enni, álmában sose tud – aztán kimentem és bevettem egy ibuprofent… a Középső is épp akkor csattogott ki.
Ő is fájlalta a fejét meg a tagjait. Dejó. Előszedtem a lázmérőt, és ha már úgyis a kezemben volt, megmértem a saját lázamat is. Már reggel 38.2 fok volt… Aztán a Kicsi engem reklamált, de olyan erőtlen voltam, hogy csak bementem hozzá és kézenfogva kikísértem a nappaliba, ott meg betakaróztam egy pokróccal és némán szenvedtem. A tagjaimon mintha ólomsúlyok lógtak volna.
Hét után vissza is feküdtem és zavaros, félálomban lévő alvásba merültem. Addigra már a Nagyról is kiderült, hogy ő is beteg… csúnyán köhögött. Csak nehogy a baba elkapja! Még csak egy hónapos… Férj szerint lehet, hogy covid… marhára remélem, hogy nem. Ő azért kért időpontot a gyerekorvoshoz, és még aznap délelőttre kapott is.
8:30-kor aztán elindult, befájdalomcsillapítózva a dereka miatt, hogy legalább a kicsattanóan jó formában lévő Kicsit leadja a céges bölcsibe. A három másik gyerek itthonmaradt velem. De jó lesz ez a nap így, hogy megmoccannom is fáj…
Ninababa egyelőre nem tűnik betegnek. Este 9-kor feküdt le és reggel 8:17-kor ébredt fel – a hajnali hatórás etetést leszámítva, amit egyébként 30 ml után feladott. Az én kékszemű kislányom 🙂 Érdeklődve nézi a fényeket, az arcokat, a játékokat maga körül. Kis csendes amúgy, jól elvan, ha nézelődhet. Én meg csak fekszem mellette, igyekezve tisztes távot tartani, nehogy ráragasszak valamit.
11:30-kor visszatérnek a fiúk az orvostól. A Középsőnek 40 fokos láza van, így magától lefekszik az ágyába és ott is marad, míg jobban nem lesz. A Nagy nem lázas, csak köhög. A doktornő megnézte mindkettejüket valamilyen teszttel és az már biztos, hogy nem bakteriális a dolog, hanem vírusos. Nem csodálkozom, én teszt nélkül is megmondtam volna, hogy ez vírus, mert már a ruha érintése is fáj, az pedig mindig olyankor van, mikor vírus megy át rajtam… csak a baba el ne kapja! Mondjuk minek áltatom magam, úgyis elkapja ha a fél család beteg… és nyilván most fog elromlani az alvása is emiatt. Az isten verje meg az összes betegséget!
Minden tagomban érzem a fájdalmat. Férj csinál borsófőzeléket virslivel, de nem vagyok éhes, inkább a babával maradok és naplót írok. Mostanában amúgy rászokott, hogy úgy alszik el, hogy a szájába cumit adok, magamhoz ölelem, mintha szoptatnám, a feje a mellemhez nyomódik, mintha a cumi a mellbimbóm lenne, és így alszik rajtam, míg én óvón ölelem a bal kezemmel. Imádom! A baj csak az, hogy fél kézzel elég nehéz gépelni 😛
Délutánra lement a Középső láza, úgyhogy a bátyjával együtt kiültek a kanapéra hozzám, és olvastak. Olyan csend volt, mintha itt se lennének. Aztán az apjuk végzett a munkával és elindult a Kicsiért a messzi bölcsibe. Mire megjöttek, a gyerek már olyan fáradt volt, hogy óriási hisztit vert, amiért az apja meg akarta mosni a haját (a bölcsiben elromlott a légkondi, és emiatt tisztára megizzadt).
Nem tudom a szomszédok mit gondoltak, talán azt, hogy épp most boncoljuk élve a gyereket, annyira visított. Nem aludt délután – mégis csak este 8-kor lehetett nagy nehezen lenyomni, miután megmasszíroztam a talpát és abba belealudt. Aztán kimentem és a babának is megmasszíroztam a kis lábacskáit. Annyira élvezte! Viszont mikor áttértem volna a hasára meg a mellkasára, élénken tiltakozott, úgyhogy nem is erőltettem… van még időnk, majd rátérünk arra is, mostantól ugyanis bevezetem az esti fürdetés előtti, relaxáló masszázst.
Fél 11-kor úgy éreztem, leragadnak a szemeim, úgyhogy kiküldtem a napló új részét, aztán elmentem lefeküdni. Férj kiköltözött a nappaliba, hogy ne kapja el a kórságot – de így se maradtam hálótárs nélkül, a Nagy ugyanis – míg én fogat mostam – kióvakodott a szobájából, és megmondta az apjának, hogy “betegen nem jó egyedül aludni”, úgyhogy az megengedte, hogy akkor velem aludjon. Így aludtunk el, egymást átölelve.
Hosszú idő után ez volt az első olyan nap, amikor minden úgy történt, ahogy annak történnie kell. Végre újra normális kerékvágásban vagyunk!
Nina szokás szerint gyönyörűen aludt éjszaka, csak kettő körül kért enni, aztán legközelebb reggel negyed nyolckor – miután én is meg ő is arra ébredtünk, hogy a Kicsi a konyhában üvölt, mert a Középső játszani próbál vele.
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
Újabb háromnapos hétvégén vagyunk túl… a fáradtsági szintemet szerintem jól érzékelteti, hogy szombat délután a mellszívót tölcsér nélkül rakosgattam a mellemre, és nem esett le, miért nem akar működni.
Nincs erőm részletes beszámolóhoz, úgyhogy csak zanzásítva vázolom az eseményeket:
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
Éjszaka a Kicsi vészt jósló “Anyaa!! Anyaa!!” kiáltásaira a szobájába belépve a szőnyeg közepén, összekucorodva találtam őt.
– Anya, fél! – mondta nekem. Megöleltem, és kérdeztem, hogy mitől fél, mire elmondta, hogy:
-a nagy dínótól
– a majomtól
– és a szörnytől.
Dejó.
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
3:22-kor Nina cuppogással és szuszogással jelezte, hogy ő bizony enne. Olyan diszkrét ez a gyerek! Ha éhes sem sír, hanem addig cuppog, míg meg nem etetik. Megetettük. Aztán 6:20-kor újra.
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
A vendégszobában töltött éjszaka után másnap reggel ugyanabban a pózban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem. Furcsán kipihent voltam… a szobába pedig már besütött a nap. Megnéztem, mennyi az idő – te jó ég, már negyed nyolc! – aztán felvánszorogtam a nappaliba.
A három nagy már ott ült az apjukkal szép csendben a kanapén és mesét néztek… Azt hittem, felrobbanok!
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
Annyira elfáradtam…. őszintén mondom, sírni tudnék a kimerültségtől. Elsősorban nem is fizikailag vagyok elcsigázva, hanem valahogy mentálisan fáradtam el.
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
Az én kis babókám ma este lesz egy hetes. Hihetetlen! Mintha nem is hét nap telt volna el a születése óta, hanem inkább egy örökkévalóság. Annyira hálás vagyok a lányomért… miközben tartom a karomban és csendesen simogatom az arcát, csak megköszönni tudom a sorsnak, hogy elküldte őt nekünk…
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
A tegnap esti rosszullét után az éjszaka nyugalmasan telt. Reggel álmosan ébredtem a családomra: a két nagy iskolába készült, férj munkába, miközben szüleimmel épp azt beszélték, hogy mit mondott a telefonban este a szülésznő, értsd: nem szabad felkelnem az ágyból, csak mosdóba mehetek. Én ezt azért kissé túlzásnak érzem, hisz a kórházban se csak az ágyat nyomtam, és kellett mennem ide-oda akkor is, de most az egyszer hajthatatlanok voltak.
Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden adatot megtalálsz az Információ fül alatt.