Egy blog arról, milyen az élet négy gyerekkel Franciaországban. Posztok a franciákról, az agymenéseikről – meg néha az enyémekről – és úgy általában a kisgyerekes életről.
Március 25., szerda
Reggel negyed 9-kor a Kicsi ébresztett.
Bocsánat, ez így nem pontos: igazából 4:30-kor ébresztett, mikor átjött a hálószobánkba szepegve és a sírást visszanyelve, hogy aztán lefeküdjön az ágyunk végéhez a szőnyegre.
Március 20., péntek
Mire másnap reggel felébredtem, a többiek már mind ébren voltak, férj pedig a teámat a kezembe nyomva rögtön a lényegre tért: rá tudok-e tenni egy medencét a képekre a házunk mellé, hogy leadhassuk látványtervnek?
Naná, hát mire való a photoshop?
Március 16., hétfő
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy borzalmasan fáj a gyomrom. Hm, valami rosszat ettem? Már elalváskor is éreztem a diszkomfortot, de azt hittem, majd kialszom. Hát nem így lett… nagyjából két órán keresztül látogattam a mosdót, mielőtt ismét el tudtam volna aludni.
Másnap reggel annyira rosszul voltam, hogy moccani is alig bírtam. A hányinger – ha nem is teljesen – de legalább elmúlt, viszont minden izületem és izmom fájt. Annyira, hogy még feküdni is rosszul esett.
Március 14., szombat
Szombat. A kilenc órás bébitorna előtt pontosan 32 perccel ébredtem…. aaaah, semmi kedvem elmenni rá! – gondoltam át, míg felültem az ágyban.
Nina azonban már pisilés közben rám nyitott, és miután rám nevetett – milyen vicces, hogy anya is pisil néhanap – rögtön azt mondta, hogy “Megyünk bébitornára???” Úgyhogy összekapartam magam és mentünk.
És milyen jól tettük!
Március 10., kedd
2:42.
A Kicsi bömbölésésre ébredek.
Mivel férj füldugóval alszik mellettem, felkelek és bemegyek a szobájába. Semmi erőm, csak a kötelességtudat visz.
– Kornél!! Kornél, fáj valamid???
Március 5., csütörtök
Arra ébredtem, hogy Nina a wc-ről kiabál.
Mivel két zárt ajtó választott el minket egymástól, először azt hittem, azt akarja mondani, hogy “kész vagyok!” – de mikor benyitottam hozzá, kezében egy kis könyvvel azt ismételgette, hogy “leeszett a kereke”. Hm.
A nappaliba belépve a pizsamás Kicsibe botlottam.
– Gazdag vagyok! Gazdag vagyok! – mondogatta, miközben fel és alá járkált, kezében egy kupac monopolis játékpénzzel. – Gazdagabb mind Dagobert bácsi! A leggazdagabb a világon!
Milyen cuki, hogy ő még komolyan is gondolja…
Február 28., szombat
Ismét szombat, ismét egy végtelenül hosszú hétvége… pedig szinte még véget sem ért a szünet, még alig hagytuk magunk mögött az iskolamentes szerdát, amikor mindenki itthon lógott – és tessék, már megint itthon van az egész banda.
Nem mintha nem szeretnék időt tölteni a gyerekeimmel, de azért ez már egy kicsit kezd sok lenni… elsősorban azért, mert a hét 168 órájából csupán 14 olyan óra van, amikor egyik gyerekem sincs itthon, és ez azért valljuk meg, elég kevés ahhoz, hogy feltöltődjön az ember.