BABANAPLÓ, Első rész – A nagy találkozás

Május 8. hétfő. 

14:45 Miután megkaptam a babát az intenzíven, és férj is visszatért az otthon tett látogatásából, kora délután – kérésünkre – elbocsájtottak az osztályról.

Hármasban lelifteztünk a babával a szülészetre, ahol a sima szülészeti részen korábban nekem kijelölt szoba helyett új szobát kaptunk a neonatológián, hogy jobban szem előtt legyünk és több segítséget kaphassak a bentlétem alatt. A cuccainkat már át is hordták helyettünk.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.

Mindketten meghalhattunk volna a szülés közben – szüléstörténet, 2. rész

….

Mikor magamhoz térek, az első dolog, amit érzek, hogy pokolian szomjas vagyok. A szememet még nem bírom kinyitni, de a szám és a torkom annyira száraz, hogy úgy érzem, belepusztulok. 

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a gofundme-n keresztül és aztán jelentkezz be. Minden adatot megtalálsz az Információ fül alatt.

Anyáknapján született meg a negyedik gyermekem

Május 7., vasárnap. 41+2

Reggel hat húszkor a Kicsi ébreszt minket. Mostanában új rituáléja van: egyedül kijön a szobájából és benyit a miénkbe, aztán bemászik az ágyunkba, odafekszik mellém egy percre, hogy mutassa: ő is alszik még – majd megsimítja az arcomat, jelezve, hogy itt az ideje a felkelésnek. 

Visszasimítom a selymes kis pofiját, aztán már ugrik is fel és megy is ki kakaózni a konyhába az apjával – míg én igyekszem feltornázni magam az óriási hasammal és kacsázva követni őket. De most úgy döntök, még fekszem egy kicsit.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a gofundme-n keresztül és aztán jelentkezz be. Minden adatot megtalálsz az Információ fül alatt.

BABANAPLÓ

Drága olvasóim! Kedves érdeklődők!

Először is szeretném szívből megköszönni nektek, hogy a terhességem alatt végig velem tartottatok. Mikor a blogba belevágtam, még nem is sejtettem, hogy ennyire támogató és összetartó olvasótábor szerveződik majd köré, akik a legnehezebb pillanatokban is erőt adnak nekem. Hihetetlen jó közösség gyűlt itt össze, amiért végtelenül hálás vagyok… köszönöm nektek azt a rengeteg sok támogató üzenetet, kommentet, tanácsot, privát emailt, amit az elmúlt időszakban küldtetek. Nagyon-nagyon sokat jelentettek! 

Nina születésével most eljött az ideje, hogy átgondoljam, tudom-e vállalni a “folytatást” vagyis a babanaplót. Kedvem volna hozzá (hisz ismertek), mert annyi mindent lehetne írni Róla, arról, hogyan csiszolódik össze a tesóival (és ők vele), hogyan változik a családi dinamika, hogy veszi a Kicsi a tesót és az ovit, hogyan birkózunk meg a két szülő dolgozik négy gyerek mellett felállással és a sort még sokáig lehetne folytatni…

Egyedül az idő a szűk keresztmetszet.

Épp ezért úgy döntöttem, hogy első körben csak Nina féléves koráig merem vállalni a naplóírást. Azért épp eddig, mert 

– ha minden igaz, novembertől újra dolgoznom kell

– a nyári szünetben jobban ráérek írni, mintha iskolaidő lenne

– és hogy meglássam, hogy alakul a dolog, mennyire fér bele a mindennapi teendők mellé egy kisbabás napló.

Mivel a fél év az pontosan 26 hét, és az utóbbi időben nekem bevált, hogy egy hetet kettéosztva írok meg, szerintem minimum negyven poszttal akkor is számolhatunk, ha lesznek olyan hetek, ahol idő hiányában csak egy bejegyzés megy ki. (Összehasonlításképp: a mostani naplóban max 35-40 bejegyzést terveztem, és mindjárt hatvannál járok :D) A lelkiismeretességgel nem lesz baj, ezt, akik itt vagytok, mind tudjátok. 

Bejegyzésenként ismét száz forinttal számolva ez kb 4000 Ft-ra (jelenlegi árfolyamon 10,7 euró) jön ki. Kérlek ne gondoljatok pénzéhesnek, de – főleg jelen helyzetünkben – nagyon jól jön nekünk a napló olvasóitól érkező hozzájárulás, úgyhogy a tartalom továbbra is fizetős lesz. 

Az ehhez tartozó linket itt találjátok:

gofundme.com/nina-gyujtese

A gyűjtésből első körben a kisasszony újszülött fotózását szeretném finanszírozni, aztán meglátjuk, hogy a blog fejlesztésére is marad-e belőle.

Köszönöm, ha ismét támogatsz, de részemről nincs harag akkor sem, ha ez most nem fér bele. A naplóhoz bármikor hozzá lehet járulni később is – aki pedig előfizet, az visszamenőleg is olvashat, csakúgy, mint a terhesnaplónál.

Emellett arra kérlek titeket, terjesszétek minél több fórumon, minél több ismerősnek, anyatársnak, hasonló helyzetben lévő, külföldi magyar anyukának, hogy a blog létezik és hogy nézzenek rá, olvassanak bele, hátha megtetszik nekik is. Tudom, hogy ez az “ügynökösködés” nem jön mindenkinek csípőből (nekem sem), de nagyon jó lenne, ha tovább nőne a közösség és új nézőpontok, új arcok is feltűnnének a törzsgárdában 🙂 Aki pedig “hoz magával még egy embert”, annak mennyiségi kedvezmény jár az előfizetésből 😛 

És még két dolog, amit előre jelezni szeretnék:

bár a szüléstörténetet először itt fogom publikálni, ahogy ígértem is, de aztán reményeim szerint a BA-n is megjelenik majd – feltéve, hogy ebben Tündéék is partnerek lesznek. Most akarok írni nekik, hogy megbeszéljük, ez hogyan történhet meg. Tehát ne lepődjetek meg.

Illetve szükségem lesz most pár napra, vagyis a babanaplót egy kis csúszással fogom csak kezdeni – aztán majd beérem magam újra az időben. Már írom a főbb történeseket, de szerintem csak május második felében fogom tudni őket rendesen kirakni.

Csak remélni tudom, hogy nektek is legalább annyi örömötök telt a bejegyzések olvasásában, mint nekem a megírásukban – és hogy a “Shadow család” kalandjait a jövőben is olvasásra érdemesnek tartjátok. 

Barátsággal:

Shadow

MEGSZÜLETETT NINABABA! És szerencsénk van, hogy mindketten életben vagyunk

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy eddig nem jelentkeztem, de végül semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük… a cím nem drámai túlzás, tényleg szerencsénk van, hogy túléltük ezt a kalandot és egyikünk se halt bele.

Lesz rendes szüléstörténet, de elöljáróban annyit, hogy miután május hetedikén, 18:11-kor természetes úton megszületett a mi kis Karinánk, nagyjából 10 másodpercre rá, hogy rámtették, iszonyatos fájdalmat éreztem a szegycsontom alatt, a bordáim között a hasam tetején. Annyira, hogy a gyereket se bírtam tartani…. csak sikítottam a fájdalomtól.

Senkinek fogalma sem volt, hogy mi a baj, először rám is szólt a csecsemős nővér, hogy ne üvöltsek már, de annyira brutális volt, hogy nem bírtam nem visítani. Először arra gyanakodtak, hogy a placenta lehet, ami nagyon fönt tapadt, úgyhogy az orvos nekiállt kiszedni – darabokban jött. Aztán rájöttek, hogy nem az lehet a baj – de addigra nekem már kezem-lábam remegett, vacogtak a fogaim és nagyon fáztam. Gyanították, hogy vérzésem lehet, de nem tudták, hol, úgyhogy leküldtek CT-re. Továbbra is remegtem, mint a kocsonya, nagyon rosszul voltam…

10 perc alatt kiderült, hogy belső vérzésem van a gyomromban – a doki az előbb azt mondta, hogy több mint egy liter vér volt bent – ezért előkészítettek műtétre, hogy megnézzék, hol vérzek. Pár percre megkaphattam a babát, de nem bírtam az arcát megnézni, mert annyira kivoltam, csak simogattam… aztán már vittek is a műtőbe.

A doki próbálta megmenteni a méhemet – mert az repedt meg – de többszöri varrás után sem állt el a vérzés, úgyhogy végül kivette…

A műtét két órás volt, ami alatt négy egység vért kaptam a nővér szerint, vagyis 1,2 litert… mikor felébredtem éjfélkor az őrzőben, csak azt tudtam, hogy nagyon fáj a torkom (intubáltak) és meg akarok halni a fájdalomtól meg a szomjúságtól. Szerencsére negyed óra múlva beengedték a férjet, aki addig a babával volt. Fél egy körül felvittek az intenzív osztályra, ahol 24 órás megfigyelés alatt tartanak… az éjszaka borzalmas volt, olyan hajnali 5-6 közöttre lettem picit jobban, és azóta folyamatosan javulok.

Egy igazi kis hajasbaba 🙂

Óriási szerencsénk volt, hogy túléltük az egészet, mert a ma reggeli viziten elmondták, hogy a méhem valószínűleg már korábban megrepedt, mert a magzatvízben vér volt, nem is kevés, Nina is nyelt belőle egy jó adagot szegény… és hatalmas szerencse, hogy nagyon gyorsan született meg, mert ha tovább tart a dolog, akkor mindketten ottmaradhattunk volna.

Hálát adok az égnek, hogy erre nem került sor… nektek pedig nagyon köszönöm a sok drukkot, imát – biztos vagyok benne, hogy ezek is segítettek, hogy a történetünk ne érjen rossz véget.

Amint lesz erőm, írok még 🙂

Shadow

Soha nem tűnt még ennnyire végtelenül hosszúnak az idő, mint ebben az utolsó hétben

40. hét – folytatás

Május. 1. hétfő

És kibírtam szülés nélkül április utolsó éjszakáját! Most már biztos, hogy májusi babánk lesz… igazából nem is bánom – meg azt sem, hogy a szüleim is ideérnek, és nem kell idegenek szivességére hagyatkoznunk, ha indulunk a kórházba. Bevallom: engem is eléggé aggasztott azért ez a dolog, még ha férjnek azt is mondtam (és komolyan is gondoltam): kár idegeskedni, mert valahogy úgyis lesz. 

Már csak ide kell érniük – ami apám tempóját ismerve nem várható előbb, mint ma este. Addig azért még jó lenne kihúzni.

Egyebekben a reggel kísértetiesen hasonlóan kezdődött, mint a tegnapi beugratós. 3:40-kor pisitúra, aztán ütemesen jöttek a fájások. Bónusz: nagyon, de nagyon fájt hozzá a torkom is, annyira felmarta a hülye gyomorsav az elmúlt éjszakákon.

4:50-kor úgy döntöttem, elég volt a félkómában fetrengésből, inkább felkelek és írok. Így is tettem: szép csendben kimentem a nappaliba… hogy aztán hét előtt tíz perccel annyira leverjen a fáradtság a lábamról, hogy visszakucorodjak a férjem mellé aludni. 

Már jócskán fent volt a nap és teljes fényárban úszott a szobánk, de így is elaludtam öt perc alatt – aztán érkezet a Kicsi és kiverte az álmot a szememből. Ezer szerencse, hogy a Középső a barátjáéknál töltötte az éjszakát, és nem ébresztett fel minket már hatkor. (Mint kiderült, azért sem szeret E-éknél aludni, csak játszani, mert “ott mindenki olyan sokáig alszik reggel, és azalatt semmit se lehet csinálni”).

Férj kiviszi magával a Kicsit és rámzárja az ajtót, hogy tudjak még pihenni… ez pedig olyan jól sikerül, hogy legközelebb csak kilenc után ébredek fel. Tényleg nagyon készül a testem a szülésre, sose szoktam ilyen sokat aludni. 

Fekve is szép méretes ez a has

Más jelek is vannak: alig bírok mozogni, minden tagom fáj, és emellé úgy közlekedek, mint a zombis sorozatok statisztái… lassan, csoszogva, magam előtt cipelve a hasamat, alulról kézzel segítve, mert sokszor olyan érzésem van, mintha csak egy hajszálon függne a teher, ami bármely pillanatban elengedhet. Vicces látvány lehetek. 

– Jól le van csúszva – állapítja meg a férj is, ahogy a fürdőszobai tükörben nézegetem a hasamat. Végre lemosta magáról normálisan a festékpöttyöket a tegnapi festegetés után és épp borotváltkozik, most a Kicsi asszisztenciája nélkül. 

– Már nem bízom a véetlenre, inkább mindennap megborotválkozom, mert ki tudja, melyik nap kell menni – mondja. 

Az, hogy “Éljen május elseje”, eszembe sem jut egészen addig, míg valaki meg nem kérdezi, hogy szeretném-e, hogy a gyerek NE május elsején szülessen… tulajdonképpen igen, szeretném, mert nem akarom, hogy a szülinapja a sörhöz és a virslihez kötődjön. Itt egyébként ma van a gyöngyvirágünnep, vagyis amikor a franciák egy csokor gyöngyvirággal sok szerencsét kívánnak egymásnak – úgyhogy a gyöngyvirág hozzon nekem is sok szerencsét! 

Később felhívom anyámékat, merre járnak vajon… Azt mondják, még legalább nyolc óra, vagyis délután öt-hat előtt nem jönnek meg. Ide a rozsdás bökőt, hogy lesz az még több is… férjjel nem is mondunk semmit, csak egymásra nézünk, és lemondóan rázzuk a fejünket. Apám minden egyes alkalommal művészetet csinál belőle, hogyan lehet egy alapesetben 15, max. 17 órás utat a végtelenségig (de legalább 24 óráig) nyújtani. A rekordja eddig 27 óra volt.

Mivel már reggel óta gyötör a hányinger, és anyámék még a kanyarban sincsenek, úgy döntök, nem kelek fel az ágyból, ha nem muszáj, mert estig már nem szeretnék elindulni a kórházba, szóval jobb kímélni magam. A Kicsi befekszik mellém, ő is elhelyezkedik, aztán hoz egy csomó mesekönyvet és azt nézegetjük…

Teljes lelki nyugalommal telepedett be

Állati cuki, mikor a kukucsos könyv tükrében hirtelen észreveszi, hogy neki “pöttyös” az arca. 

– Pötty!! – mondja és közben mutogat a szeplőire. 

Hamarosan csatlakozik hozzánk a Nagy is és együtt olvasgatunk tovább. 11 körül aztán hirtelen állati rosszul leszek. A reggel óta tartó hányinger egyre rosszabb, de most betársul mellé a borzongás és a hidegrázás is – pedig pulóverben, takaró alatt fekszem. Fájnak a combjaim, a karjaim, a hasam. Olyan gyenge vagyok, mint a harmat… és mindemellé folyamatosan fáj az alhasam és nyom a baba. Nem bírom tovább….VALAKI SZEDJE MÁR KI BELŐLEM EZT A GYEREKET!!!

Délután négy lesz, mire kezdek jobban lenni, addig szenvedek. Akkor összekaparom magamat annyira, hogy kimenjek és leroskadjak a pihenőszékbe a teraszon – de tíz percnél tovább nem bírom, úgyhogy visszamegyek. 

A Középsőt hat után hozzák haza a vendégségből: csurom koszos és izzadt. 

– Hol van anya??

– kérdezi rögtön, ahogy belép az ajtón.

– Bent van. Annyira fáj a hasa, hogy nem akar kijönni. Miért kérdezed? – kérdi tőle barátságosan a Nagy. 

– Nincs közöd hozzá! – mondja neki mérgesen. Aztán bejön, tiszta piros az arca. 

– Anya… szomjas vagyok – mondja először. Utána elmeséli, hogy E-vel meg az apukájával skate parkban voltak délután. Szóval ezért ennyire koszos… kérdezem van-e valami baj, azért keresett-e, de azt mondja nem. Szerintem csak izgult, mire ér haza… drága kisbogár. E.-ékre egyébként szavam nem lehet: majdnem 24 órán át szórakoztatták helyettem a gyereket és nem is rosszul. Viszont az egynapos távollét után most feltűnően keresgéli a szavakat magyarul… 

Fél nyolc. A Kicsi annyira lefáradt az intenzív kintléttől nap közben, hogy hétkor már el is aludt, a Középső pedig a vendégeskedés után tiszta hiszti volt, mert sokáig fennmaradhatott éjszaka, és így nem pihente ki magát. Így ő is ment aludni – a Nagy meg sosem rest lepihenni, úgyhogy ő is elment lefeküdni. A szüleim még mindig sehol… tegnap este hétkor indultak el, úgyhogy átlépték a 24 órás keretet. Most már kezdek izgulni, nem érte-e őket baleset.

Hopp, most látom, hogy kerestek telefonon, csak épp fektettem! Felhívom apámat, mire mondja, hogy eltévedtek. Tíz év után (!). Nem tudja megmondani, hol van pontosan, úgyhogy ráveszem, hogy keressen valami pontot, mindegy mit, és akkor odaküldöm érte férjet. Szerencsére kiderül, hogy tőlünk csak 15 percre vannak, úgyhogy férj már indul is. Képzelem anyám milyen idegállapotban lehet több mint 25 órányi kocsikázás ÉS az eltévedés után…

20:40. Megérkeztek. Hálistennek nem sokkos idegállapotban, aminek örülök, mert én már stresszeltem, hogy tiszta ideggócok lesznek, mire ideérnek… de erről szó sincs, mert nagyon jó hangulatban vannak. Este 11-ig vacsorázunk-beszélgetünk velük. 11-kor aztán mind lefekszünk, de még sokáig nem tudok aludni.

A Kicsi teljesen rákattant a Papára

Május 2., kedd. Szokás szerint hajnali négy után ébredek, és onnantól már csak forgolódom. Nagyon fura, hogy ennyire átálltam a hajnali ébredésekre, mert sose voltam egy pacsirta. A család többi része – köztük az utazók is – viszont jóó sokáig alszik. Ma iskola van, de a gyerekek lemaradtak a nagyszülők tegnapi érkezéséről, úgyhogy reggel aztán van nagy örvendezés, hogy megjött a Papa meg a Nagyi és még kakaós csigát is hoztak magukkal! 

De jött a kakaós csiga mellé mákos búrkifli is, meg túró, hogy majd túrógombócot csináljunk belőle a kívánságomra, meg persze túró rudi… a hűtőnk pedig tele lett kolbásszal, mivel családom férfi tagjai imádják a kolbászt, és mindig hiányolják a “hazait”. Húgom jóvoltából pedig a robbanós cicák is megérkeztek.

Szüleim is jó passzban vannak, örülnek nagyon az unokáiknak… a Kicsi pedig teljesen rákattant apukámra. Már reggel azzal kelt, hogy hol van a Papa, és amint megjelent a színen, boldog örömkiáltásokkal ugrott a nyakába. Egyébként is mindenki örömteli és izgatott várakozásban van, szinte tapintható a tettvágy és a bizakodás.

A délelőtt azzal tellik, hogy míg a nagyok suliban vannak a férj meg dolgozik, mindenféle dolgokat átbeszélünk, amik már rég aktuálisak lettek volna. Hogy legyen a nyár, mikor menjünk haza, ki mikor tud vigyázni a nagyokra, mikor és hol legyen Ninababa keresztelője, mikor menjünk nagymamám kis falusi házába, ott milyen munkákat kell majd eszközölnünk, amíg ott vagyunk, mikor megyünk Balatonra, vagy míg szüleim itt vannak, milyen munkákat kell elvégezni, amiben a segítségükre szorulunk… szóval száz téma szóba kerül. 

Anyámmal azt is át kell beszélnem, mi legyen a menü a következő napokban (ragaszkodik hozzá, hogy ő főzzön), és aztán el kell menni a boltba a beszerzendőkért. Nem merek egyedül odavezetni, úgyhogy jön velem apám, és visszük a Kicsit is, hogy ne unatkozzon. Egyfolytában lóg a Papán… mindent meg akar mutatni neki, mindent vele akar csinálni. Persze időnként hecceli is a maga kis ártatlan módján, mert nem tetszik neki, hogy nem csak rá figyelünk. Nagyon jót tesz neki, hogy jött két felnőtt, akiknek egyelőre semmi más dolga, csak hogy vele foglalkozzanak, és nem csak velem unatkozik. Az is nagyon jó, hogy a nagyszülei csak magyarul beszélnek hozzá. 

Produkálta magát erősen – megszerezte a nagyok úszószemüvegét és a Középső Slinky-jét is

A vásárlást viszonylag gyorsan és nyugiban bonyolítottuk – mikor K. kezdett unatkozni a bevásárlókocsiban, apám átvette helyettem. Aztán hazamentünk és megebédeltünk. Férj kettő körül jött haza. 

– Szülünk? – kérdezte vicceskedve, már az ajtón belépve. 

Esküszöm, ha még egyszer megkérdezi, tökön rúgom. Utána vele is naaagy nyári programmegbeszélésekbe bonyolódtunk, majd apámmal és a Kicsivel kettesben eltűntek, hogy átbeszéljék a kerti és felújítási munkákat. 

Én, hogy történjen már valami, elmegyek sétálni, hátha az segít beindítani a dolgokat. Anyám lelkesen jön velem, boldog, hogy végre csinálhat valamit. Felszedjük a nagyokat az iskolánál és aztán a Nagyot felvisszük a karatéra. Miután őt leadtuk, teszünk anyámmal még egy kört a falu központi részén. A babának nagyon nem tetszik a nagyjából negyven perces séta – egyfolytában durván feszíti magát, de más nem történik.

A Kicsi a nap végére nagyon lefáradt. Miután lenyomott egy kiadós hisztit az “usziii” miatt, mert nem adtam neki a nyuszis drazséból vacsorára, hétkor már aludt is, mint a bunda. Miután kijöttem tőle, kiültem a teraszra, hogy élvezzem még kicsit a búcsúzó nap fényét. Be is tettem a számot hozzá, hogy teljes legyen az élmény. 

Valahogy furcsán “normálisnak” érzem magam, mintha nem is lennék többé terhes. Nem érzem magam fáradtnak. Fáj ugyan a derekam, de még bírható. Enni is normálisan tudtam vacsorakor… és tele vagyok energiával. Mintha elmúltak volna az eddigi tüneteim… érdekes. Színváltó korábban azt mondta, hogy szerinte a mozgólépcsőn felfelé futás kihozza a gyereket… mondtam neki, hogy mozgólépcső momentán nincs, max a házat futhatom körbe, de mást biztosan nem – és most erősen el is gondolkozom rajta, hogy tényleg körbefutom. Hátha.

A Nagy mindeközben barátságos pingpongmeccset vív a Papával a garázsban, míg férj ott pakolászik, a Középső meg a görkorival gyakorol. Lemegyek hát hozzájuk én is, hogy megnézzem, hogy áll a meccs.

– Na most megfuttatlak! – mondja a Nagy apámnak, épp akkor, mikor belépek. Rengeteget fejlődött az elmúlt időben pingpongban… aztán végül mégis fordítva sült el a dolog, és őt futtatja meg egy kicsit a nagypapa. Igazi nyári este ez… mintha csak nyaralnánk.

Egy szigetelés – ami abszolút nem érte meg

Május 3., szerda. Éjfél után arra ébredek, hogy a Kicsi kiabálva sír. Férj azt mondja, ő már többször járt bent nála, de hiába. Jó, akkor bemegyek hozzá én. Leülök megint a földre az ágya mellé – a baba is ébren van a pocakomban – aztán simogatom a kezét, míg ő kakakót és hamham-ot reklamál. Marhajó. Honnan jött neki ez, hogy éjfélkor akar vacsorázni?! Egy után végre elalszik, én meg kióvakodom és visszafekszem. Nem sokáig.

3:40-kor ugyanis arra ébredek, hogy pokolian, de tényleg brutálisan fáj az alhasamnál, a jobb oldalon, ahol a gyerek feje van. Félig ülő helyzetbe tornázom magam, és gondolkozom, hogy mi legyen, kell-e pisilnem. Úgy döntök, hogy inkább nem kell, mert én most már csak egy dolgot akarok: aludni, és ezért visszafekszem.  Négy óráig bírom, akkor megint érzem azt a fura fájást… mi az isten ez a becsípődés a hajnali négy órával ennél a gyereknél?!

Sóhajtva felkelek, mert ebből már nem lesz több pihenés, és mégis elmegyek pisilni. Az orrom is be van dugulva… ebből is annyira elegem van már! Hetek óta ez megy. 

Kimegyek a nappaliba orrcseppet keresni, de ott férj alszik (nem tudom, mikor és hogy került oda). A lépteimre rögtön felébred. 

– Jól vagy? – kérdezi. – Mi a baj?

– Fáj…. 

– Sajnálom… – és a kezemre teszi a hasát. – Atyaég! – mondja, miközben kitapogatja, hol feszít épp a gyerek. 

– Ne sajnáld. Talán most már vége lesz – mondom neki, majd magamhoz veszem a laptopom és visszamegyek a szobánkba. Ahol aztán állva gépelek, hogy hátha a gravitáció így jobban teszi majd a dolgát… de azon kívül, hogy hányingerem van, a jobb oldalam még mindig fáj, és a combjaim is fájnak, nem történik semmi, úgyhogy visszafekszem, és végre elnyom az álom.

Hatkor a Kicsi vészes “Anyaaaa!!” kiabálására ébredek. A legszebb álmomból. Az apja már ott van nála, de csak az Anya jó, úgyhogy leváltom. Kimegyek vele a nappaliba, ahol a labdámra ülve mesekönyvet olvasok neki. Férj nyávog, hogy ő egész este nem bírt hat órát egybefüggően aludni. Hogy oda ne rohanjak! Szerinte én tudtam?!

Lassan felkel a család többi tagja is, és mind beszállingóznak a konyhába reggelizni. Mindenki csalódottan veszi tudomásul, hogy még mindig nem szülünk… a legcsalódottabb nyilván én vagyok. Férj szerda lévén elviszi a fiúkat az uszodába, én meg a Kicsit a bölcsibe, hátha a séta hazafelé majd rásegít. De persze semmi.

Indul a csapat

Anyám szerint a baba csak meg akarja várni az ebédre tervezett túrógombócot és bablevest… aminek az elkészítése az egész délelőttjét elviszi neki is meg apámnak is. Úgy tűnik, anyám csak úgy képes főzni, ha apámat közben egyfolytában instruálhatja.

– Adj egy fakanalat, tedd ide, rakd oda, pucold már, hol a paprika, ne tedd már el, meddig várjak még?? Jó, akkor olvasd fel a receptet, de ne ilyen gyorsan, hát meg is kell értenem!! Jó, akkor hol a só? Ne fröcsögtesd már ide, hát hogy néz ez ki?? Nem, nem ezt kértem… inkább hozd a répát… ez neked répa?? Hogy vágod?! Jó, akkor most keverd meg… Légyszives hagyjál már, hát FŐZÖK!! 

Hallgatni is fárasztó… és azt sem értem, hogy miért jó így négykezesben főzni ahelyett, hogy egyedül elintézné a dolgot. Egy szimpla leves összeállítása is két felnőtt ember teljes kapacitását veszi el… ez egyszerűen nonszensz.

Közben megjönnek a fiúk az úszásból az apjukkal – aki rögtön munkásruhába bújik, mert csak ma, de tényleg csak és kizárólag ma tartja alkalmasnak az időpontot arra, hogy apámmal nekiálljon a ház szigeteléséhez szánt üveggyapot darabokat felvágni és bepakolni a tető alá. 

– MUSZÁJ pont ma? – kérdezem tőle.

– Ez kétemberes munka, úgyhogy most kell megcsinálni. Ráadásul K. nincs itthon, és a hőség se tört még ki – magyarázza fellengzősen, miközben tízpercenként hozzáteszi azt is, hogy neki amúgy semmi kedve az egészhez, majd siránkozik egy sort azon is, mennyit kell majd kúsznia-másznia a padláson, és hogy mindenét szúrni fogja az üveggyapot. Ki kényszeríti?? Önsajnáltatás level 10.000.

– Jó, akkor siessetek, mert eléggé fáj a derekam – mondom neki.

– Nem, erre nem játszunk – kapja fel a fejét. – Négy napja hallgatom, hogy fáj, és mégsincs semmi, úgyhogy ma megcsináljuk a szigetelést – közli, majd apámmal együtt eltűnnek, hogy aztán a tetőn bukkanjanak fel újra.

Ebédidőben kerülnek elő ismét, mikor a kolbászos bableves híre lecsalogatja őket. Nem csodálom: a fiúk is alig győzték kanalazni, még a finnyás Középső is, annyira jól sikerült. Nekem is olyan jól esett! Mondjuk utólag belegondolva jó nagy baromság volt babot enni szülésre készülve, de mindegy. És ami a legjobb: végre tudtam normálisan enni, és nem éreztem úgy, hogy pár falat után megteltem. Szerintem a baba lejjebb csúszott, és így már van hely az ételnek is. A többiek leves után hurkát is ettek friss kenyérrel, uborkával, de én csak a túrógombócra pályáztam, mert az a kedvencem 🙂

Itt már felapírottam, de higgyetek nekem, isteni volt

Ebéd után persze a két férfi azonnal ment vissza a tetőre, míg én elvittem a fiúkat sakkra, majd haza is hoztam őket. Aztán anyámmal mi is kihasználtuk, hogy a Kicsi kivételesen nincs láb alatt, és nekiláttunk átpakolni a szobájában lévő beépített szekrényt… A babaruhák és terhesruhák szortírozásához anyám precíz és rendszerező elméjére volt szükségem, hogy ellensúllyozza a terhesség miatti semmihez-nincs-kedvem állapotomat és az agyamon ülő ködöt. Szerencsére volt kedve hozzá, úgyhogy nekilátunk az összezsúfolt cuccok átválogatásának. Én pedig nem-is-olyan-titokban eldöntöttem, hogy ma nem kímélem magam, inkább pakolok-sétálok amennyit csak bírok, hátha az kihajtja a gyereket is. 

Már nagyon túllennék a szülésen… igazán csalódott vagyok, hogy ma sem indult be. Minden és mindenki idegesít. Anyám meg is jegyezte, milyen paprikás hangulatban vagyok, mert a férj (viccesnek szánt) megjegyzéseit, amin tapasztalata szerint máskor csak röhögök, vagy egyszerűen elengedem a fülem mellett, most pikírt válaszokkal viszonozom…. hát, mit mondjak. Ha ők lennének a helyemben, valószínűleg ők is így reagálnának a hatszázadik hülyebeszólásra.

Egyébként is, azért vagyok rá ideges, mert előre tudtam, hogy az üveggyapotos szigeteléssel csak a baj lesz. Az egy dolog, hogy 6,5 órán keresztül egyfolytában pakolták apámmal a szigetelést a tetőn a tűző napon, de mivel nem volt megfelelő védőfelszerelése, a szeme úgy begyulladt tőle a végére, hogy kinyitni is alig bírta. És miután nem ez az első alkalom, hogy dolgozott vele, tudhatta volna előre, hogy most is ez lesz. De nem érdekelte. 

Estére a szerencsétlennek tiszta vörösek a szemei, mondhatni vérben forognak, és nem is lát vele. Fél szemén egy összegyűrt pólót nyugtatva, a kevésbé fájó másikkal pislogva jár-kel, ha nagyon muszáj neki, és miután ideges a fájdalomtól, mindenkibe beleköt. Aaaah, ugye mennyire MUSZÁJ volt ez az egész? 

Mi közben hálistennek végzünk a ruhaválogatással anyámmal. Az összes terhesruhámat is kirakjuk, egy kivételével, ami a következő napokra még kelleni fog. Már csak be kell majd fotóznom őket, hogy a jobb darabokat megpróbáljam eladni. Mikor végzünk, rohanok a Kicsiért a bölcsibe, aztán meg haza vele… ezzel párhuzamosan egyre jobban kezd lüktetni a fejem, ami csalhatatlan jele annak, hogy megérkezett a melegfront. 

Férj továbbra is használhatatlan: a sötét szobában fekszik a szemére szorított pólóval. K. persze nem akar rendesen vacsorázni, aztán meg elaludni, mivel délután megint altatták a bölcsiben. Egy órája ülök mellette a földön, de még mindig viháncol – az aranyerem viszont már annyira fáj, hogy az valami földöntúli… ekkor szemfájás ide vagy oda, szólok a férjnek, hogy váltson le. Morog, mert épp vacsorázni akart anyámékkal… mintha én ehettem volna akár egy falatot is. 

Bemegy – aztán kihozza a gyereket magával, mondván: az azt magyarázta neki, hogy éhes. 

A kis hamis! Rendesen vacsorázott, de mégis bevág két túrógombócot a nagyszülőkkel, akik épp esznek. Aztán még le akar ülni Pokémont nézni a nagyokkal. Na persze! Dühös fúriaként vágódok ki a lesötétített hálónkból, ahol addig a – már tomboló – migrénem miatt csukott szemmel feküdtem, várva, hogy hasson a paracetamol, és küldöm el az apjával aludni. Kilencre hála a jóistennek, elalszik, és a nagyok is elmennek lefeküdni. 

Fél tízkor kimerészkedek a konyhába. Csak csöndre vágyom – anyám viszont beszélgetni vágyik, úgyhogy folyamatosan szóval tart…. szétmegy a fejem. Férj már lefeküdt, mert neki meg ugye a szeme fáj… Aaaaaa. Jó lesz az éjszaka.

Még egy utolsó kísérlet, hogy a terminus előtt kilakoltassuk a babát

Május 4., csütörtök. Hajnali 3-kor most kivételesen nem a hólyagomra, hanem arra ébredek, hogy hasogat a fejem. Hülye migrén. Megint gyógyszert keresgélek… meg masszázspárnát, hátha segít. Nagy nehezen elszenderedek. Ötkor a Kicsi ham-hammozva hív, de a férj szerencsére visszaaltatja helyettem. Még bent van nála a szobájában, mikor 5:30-kor hatalmas ajtócsapódás közepette kivágtat a Középső. Rosszat álmodott, ezért beront a szobánkba, befekszik mellém az ágyba és nekilát elmesélni az álmát, amit fejfájósan, félálomban hallgatok… ez nemigaz, hogy pont most kell mindenkinek felkiabálnia engem! 

Nyolc előtt tíz perccel kelek fel végleg. A fejfájás még mindig tart, úgyhogy iszom egy kis kávét, hátha az elmulasztja. Persze nem mulasztja… 
A két nagy elmegy iskolába, a Kicsi itthon marad, anyám meg nekiáll süteményt sütni. Kérve kértem, hogy ne tegye, inkább vigyázzon helyettem a Kicsire, de ragaszkodik hozzá. Viszont hogy tudjon bármit is csinálni, előtte rendbe kell tennem a konyhát, amire csak egy órácskám megy el… azalatt a Kicsi persze szétunja az agyát. Addig a Papa szórakoztatja helyettem, több-kevesebb sikerrel. 

Mikor végzek a rendrakással, anyámék nekilátnak kettesben a sütemény készítésének. Úgy tűnik, ehhez is apám szerves asszisztenciájára van szükség, pont, mint a tegnapi főzésnél. Megőrülök, pedig csak a nappaliból hallgatom kettőjük párbeszédét (pontosabban anyám szünet nélküli monológját). Ha legalább harmincszor nem hallgattam meg 15 perc leforgása alatt, míg a nappaliban a terhesruhákat fotóztam, hogy “öreg volt a tojás, az a baj, még örgebb, mint ami itt volt, és folyt belőle a lé, most aztán nem lesz olyan jó szellős a töltelék” akkor egyszer se. 

A Kicsi közben ott lábatlankodik nekik, mivel a Papa is ott van, úgyhogy egy idő után már hármasban “sütik” a süteményt… ez legalább leköti egy darabig. 

Fél 12-kor férj végez a munkában, és ő is megjelenik a konyhában. Megbeszéljük, hogy elülteti a virágokat, amiket apám hozott, és amit tegnap este a szemfájástól nem tudott. K. már ugrik is, hogy kimenjen vele a kertbe – de az idill csupán 10 percig tart, mert már jönnek is vissza, hogy az apjának megint nagyon fáj a szeme, főleg, ha forgatja, ami munka közben elengedhetetlen. Megy is vissza a sötét szobába kuksolni.

– Ne haragudj, hogy nem tudok segíteni – mondja nekem. Emiatt nem is haragszom rá egy cseppet sem – tényleg nagyon fáj neki a szeme, és rosszul is néz ki – csak amiatt, hogy nem hallgatott rám, és csak azért is erőszakolta a hülye szigetelést.

A Kicsi szeretne kimenni, de senki nem akarja kivinni. Végül apám kötélnek áll és kimegy vele.. a postaládában csomag várja őket: megjött a jedi jelmez! Annyira cuki, hogy megőrülök! Még nem adom oda a Középsőnek, majd ha lesz valami alkalom. 

Délután anyámmal és két porronggyal felszerelkezve a tegnapi szekrénypakolás után nekilátok a Kicsi szobájában a régóta halogatott, és még régebbóta esedékes takarításnak. Igazából jó, hogy anyám itt van és nyesztet, hogy csináljuk meg, mert különben nem lenne hozzá lelkierőm. De így nekilátok leszedni a polcot, megtisztítani, kiválogatni a már lejárt, de ott tartott cuccokat, aztán újra elrendezni a megmaradtakat, mindent leporolni, a könyveket ismét szépen polcra rendezni.

Mikor a terep megtisztul, szólunk a “fiúknak”, hogy hozzák fel a pelenkázót az alagsorból – amivel a puzzle utolsó darabja is a helyére kerül. Megkérem anyámat, hogy tisztítsa le helyettem, mert mennem kell a fiúkért, és kilövök. Ma a Középsőnek van karatéja, és megint nincs kedve menni… grr. Végül azzal győzöm meg, hogy ha akarja, eljöhet velünk a Papa is, és megmutathatja neki, mit tud. Úgyhogy hazakanyarodunk, a Nagyot kitesszük, a papát meg felvesszük. Kettesben bemennek a karatéterembe, én meg addig írok. Jó sokáig elvannak… bő fél óra is eltelik, mire előkerül apám, addig nézi ugyanis a gyereket a terem falába vágott üvegablakon keresztül. 

Közben itthon férj feltámad hamvaiból és megeteti a Kicsit vacsorával – aki viszont teljesen rákattant az anyám által sütött süteményre. Ebédnél az első falatot még félénken vette a szájába – de rögtön ahogy lenyelte, már mondta is, hogy mééég, MÉÉÉG! Ezután egész nap rájárt az ünnepi diós pitére és vacsorázni is csak úgy volt hajlandó, hogy egy falat süti – egy falat turistafelvágottas kenyér. Elaludni persze megint nem akart, nehogy kimaradjon valamiből… úgyhogy a fektetés jócskán elhúzódott.

Fél kilenc múlt, mire végre én is megvacsorázhattam, és míg a felnőtt csapat apró-cseprő ügyekről beszélgetett, vettem egy kellemes fürdőt… szépen nyugisan, mert ennyi nekem is jár.

Miután mindenki eltűnt a szobájában, férjjel még egy utolsó kísérletet tettünk rá, hogy természetes úton kilakoltassuk a babát… nekem semmi kedvem nem volt ugyan az “olasz módszerhez”, de férj szerint ez egy korszak vége, mert többet se én nem leszek terhes, se őneki nem lesz terhes felesége, szóval… ez egy korszak vége, amit illő módon le kell zárni – teszi hozzá jelentőségteljesen. Hát jó, ne ezen múljon.. hátha tényleg rásegít és végre megérkezik a baba.

Május 5., péntek, a terminus napja.

4:41. Arra ébredek, hogy pisilnem kell. Kell egy kis idő, míg teljesen magamhoz térek… figyelem magam, nincs-e fájásom. De nincs. Egy darab se. 

Megfogom a hasamat, és megsimítom. 

– Na kisbogár, felkészültél? – kérdezem. – Ma dolgunk van. Olyan jó lenne, ha ma kijönnél végre… hidd el, én kint is ugyanúgy foglak szeretni, mint bent, és a többiek is nagyon szeretnének már megismerni. 

Csak enyhe mozgás rá a válasz.

Miután a mosdóval végzek, már nincs kedvem visszafeküdni, úgyhogy kimegyek a nappaliba és a labdán rugózva írok-olvasok. Így megy ez egy órán át – fájásom nincs, de jólesik ez a kis rugózás. Kint még nyoma sincs a hajnalnak, sötét van, de a madarak fél hat felé rákezdenek reggeli csicsergésükre. Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy oszlanak a felhők és egy óriási, narancssárga teliholddal nézek farkasszemet az ablakon át. 

Nem adja vissza a valóságot, de azért valamennyire talán mégis

Hat körül elkezd világosodni, én meg bekapok egy falatot, mert borzalmas hányingerem van.. az orrom is be van dugulva – mondjuk az már hetek óta, de az utóbbi két hétben lett félelmetesen rossz.

Negyed hétkor visszamegyek az ágyunkba és fagyos lábaimat a férjre fonom. Borzalmasan szédülök és a hányinger se múlt el… jaj annyira elegem van már ebből az egészből! Egyszer csak dobogó, a folyosón közeledő lábacskák zaját hallom… legnagyobb meglepetésre nem a Középső, hanem a Kicsi érkezik és nevetve bújik mellénk. Az én ébredésemet leszámítva rég volt amúgy ilyen nyugodt éjszakánk.

A reggel is többé-kevésbé békésen tellik. A gyerekek is tudják, hogy ma bemegyünk a kórházba, és vagy ott tartanak, hogy a baba megszülessen,vagy hazaküldenek és akkor pár nap múlva születik meg. Kimegyek a konyhába, hogy felügyeljem őket, míg férj készülődik. Épp a hajamat fésülöm, mikor a Kicsi elkéri tőlem és nekiáll ő fésülni a hajamat. Annyira édes! Közben a szüleim is megjelennek és leváltanak a reggeliztetésben. Kilencre kell beérnünk a szülésznővel való vizsgálatra – fél nyolckor már az utolsó simításokat végzem a kórházi csomagjaimon. Ha bent tartanak, legyenek velem.

Apám elkap az előszobában és bátorítóan megismogat. Én már rég indulnék, de férjre most jött rá, hogy kiselőadást tartson valamiről, meg utasításokat mondjon, mielőtt távozunk, és naná, hogy nem indulunk el a kitűzött időben. El fogunk késni, mert ilyenkor a legnagyobb a dugó a városban.

Végre elindulunk. Férj egész úton a Karolinát énekelgeti – mint mostanában mindig, ha vezet.

– Nekem egyre jobban tetszik a Karina – jelenti be egyszercsak, abbahagyva a dudorászást.

– Nekem is. Olyan menő, meg belevaló… ráadásul nem terem minden bokorban – válaszolom neki. 

– Akkor?! – kérdezi, rám nézve. 

– Szerintem azért most már várjuk meg, hogy megszülessen – mondom neki. 

10 perccel kilenc előtt kitesz a klinikánál, ő meg elmegy leparkolni. Kár volt annyira sietni, mert a szülésznő még nincs bent, így várakoznom kell. Mire megjön, férj is odaér. A szülésznő bekísér minket egy szobába, kérdez 1-2 dolgot, aztán felteszi a magzati szívhangfigyelőt, majd magunkra hagy.

– Jaaaaj igen! Ezt a kis mókushangot de rég hallottam!! – mondja a férj felvidulva, majd a telefonjába temetkezik. Én közben azon gondolkozom, hogy a bába lemondó arcát látva ma tutira nem fognak itt tartani, bármennyit is erőszakoskodom az indítás miatt. Milyen fura, K-nál egyáltalán nem készültünk rá (sőt, eszünkbe sem jutott), hogy bent tartanak aznap, aztán mégis úgy lett, most meg egyenesen szeretném, és mégse…

– A baba nagyon jól van – mondja a bába a félóra végén, aztán megnézi, mennyire van nyitva a méhszáj. – Hááát… szűk egyujjnyi, de amúgy nagyon zárt, és a fej sincs még jó helyen, nagyon magasan van a gyerek – jelenti be. Aha. 

Szerinte leghamarabb vasárnap jön csak a baba, de azért nézze meg a saját orvosom is, már csak az UH miatt is. Átslattyogunk hát az orvos titkárnőjéhez és közben megbeszéljük, hogy a dokinak azért nyomatni fogjuk az indítást, aztán leülünk a váróban. Három (!) pácienst szólítanak be előttünk, akik mind utánunk jöttek, mire gyanús lesz, hogy itt valami hiba van. Férj szól helyettem a titkárnőnek, aki szól a dokinak. A következők így végre mi vagyunk, sűrű elnézéskérések közepette – majdnem egy órát hiába ücsörögtünk a kényelmetlen várótermi székeken.

A doki nagyon kedves, meghallgatja a nyomoromat, lejegyzeteli, aztán mindent megnéz az ultrahangon. Baba rendben, lepény rendben, folyadék mennyisége rendben, áramlás a köldökzsinórban rendben. Ninát 3950 grammnak saccolja a mérések alapján… férj szokás szerint poénkodik egy sort, “biztos nem akarja, hogy a tesói megelőzzék súlyban, dehát van még pár napja, hogy behozza a bátyja 4190 grammját” – mire az orvos csak üres tekintettel néz rá, de nem veszi a viccet.

Még hátravan a manuális vizsgálat, ő is egyujjnyit mond… A vizsgálat végén újra elmondjuk neki is, hogy a harmadikat is indították és hogy most is hasonlóak a körülmények – mire mondja, hogy alapesetben öt napot várnának még, vagyis csütörtökön lenne indítás, de ha akarom, jöjjek vasárnap reggel, akkor egész nap bent lesz, és megindítja. AKAROM! 

Rögtön fel is hívja a szülőszobát és előjegyeztet. Ha addig semmi sem történik, vasárnap reggel 8-kor jelentkezzünk be ott, és akkor véget vetnek a szenvedésemnek. Hállelúja! 

Mikor elköszönünk, megkérdezem, van-e valami, amit tehetnénk az ügy gyorsítása érdekében, mire mondja, hogy sétáljak sokat. Ikea-túra jó lesz? – kérdezem. 

– Naná, mondja mosolyogva. Még jó, hogy legalább az én humoromat veszi. 

Így az Ikea felé vesszük az irányt. Van néhány apróság, amit már régóta be akartam szerezni, de sose volt időm elmenni – most viszont szinte kötelezőnek érzem a dolgot. Mivel délre érünk oda, ebéddel indítunk, és utána megyünk le a szabadpolcos részre. Csak apróságokat veszünk: új székpárnákat, fogasokat a gyerekszobai szekrénybe, pár poharat, vágódeszkát, és egy közepes méretű plüsscápát, amit majd a Baba hoz a Kicsinek ajándékba (a bölcsiben ugyanis a múltkor alig akart elengedni két plüssbálnát, haza akarta vinni őket magunkkal).

A bálna már ott lapul a csomagban 🙂

Mire hazaérünk, a Kicsi örömujjongással rohan elénk és majd kibújik a bőréből, hogy itt vagyunk. Apámmal kószál kinn a kertben épp – aki anyámmal együtt csalódottan veszi tudomásul, hogy még mindig nincs unoka.

Utána ők a férjjel nekilátnak a következő nagy projektnek, a konyha melletti kilépő elkészítésének, vagyis a gyerek megint nálam landol, mert anyám épp vasal. Rájöttem, hogy egyszerűen bármi mást megcsinál, csak a gyerekkel foglalkozzon valaki más. Úgyhogy bármennyire is csak feküdni volna kedvem, nekilátok lemosni a székeket, amibe K-t is bevonom, kap kis rongyot ő is, és együtt tisztogatunk, majd cseréljük le a régi székpárnákat újakra. Közben előszedi valahonnan a nagyok szájharmónikáját és bemutatja, hogy tudja fújni. Tök jól megy neki!

Később elmegyek a nagyokért a suliba. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még a szülésem kiírt napján is fogok merni még autózni… ennél én sokkal rizikókerülőbb vagyok – dehát nincs mit tenni, a két férfi el van foglalva, anyám meg nem tud vezetni. 

Az iskolánál már a kapuban kérdezi a Középső barátja, E. hogy megszületett-e már a kisbaba. Mutatom neki a hasamat, mondván: ááá, még mindig itt van. Aztán jön a Középső, majd rögtön a Nagy és mindketten csalódottan veszik tudomásul, hogy még sehol sincs a baba. 

– De ma kellett volna megszületnie, nem? – kérdezi a Középső. – A tanító nénim is kérdezte már, hogy mikor jön! 

– Igen, az enyém is, és én mondtam neki, hogy ma – mondja szemrehányóan a Nagy. 

– Igen, de még nem akar kijönni. A doktor bácsi azt mondta, hogy legkésőbb vasárnap mindenképpen megérkezik – mondom nekik.

– Akkor az melyik nap lesz? 

– Még kettőt kell addig aludni.

A kocsiban odafelé mindent megbeszélünk – bár erősen zokon veszik, hogy véletlenül a hűtőben felejtettem az uzsonnára nekik szánt túró rudit. Megígérem, hogy ha értük megyek, elhozom. Az úton mindenfelé százszámra virágzik a pipacs… a sok vérvörös virág csak úgy piroslik a zöld búzaföldek szélén. Gyönyörű ez a tavasz… és annyira feldob a gondolat, hogy legkésőbb vasárnap véget érnek kínjaim! Végre letehetem a “terhet” és lesz helyette egy cuki kisbabám.

Estére sajnos megint megfájdul a fejem. Nem csoda, 26 fok volt délután… a migrén mondjon le. A gyerekeket most a többiekre bízom, én lezuhanyozom és lefekszem fél 10 után, ki tudja, nem-e indul el ma este alapon. Bevetem a masszázspárnát is… és épp elalszom 10 előtt egy kicsivel, mikor 10:03-kor csengetnek. A csendőrök azok és valami riasztót reklamálnak. Férj kimegy hozzájuk – de mire a kapuhoz ér, már el is mennek. Fura. Mindenesetre jól kiverték az álmot a szememből – most aztán éjfélig forgolódhattam álmatlanul. Kapják be!

Barkácsáruház (naná!), egy szülinapi buli és egy maratoni süteménysütés

Május 6., szombat. Fujj de pocsék éjszakám volt. Gyomorsav, órákon át tartó fentlét, migrén. Kell-e többet mondanom? A Kicsi is felkiabált, mert ő “fél a szörnytől”. Mutogatta, mikor bementem hozzá, hogy ott van a sötétben, de hiába meresztgettem a szemem, nem láttam semmit. Reggel 3/4 nyolckor szintén ő keltett, csendesen benyitva az ajtómon. Húúú de fáradt voltam… mint akit agyonvertek. 

Anyám a férjjel a konyhában beszélgetett.

– Jó fáradt vagyok – mondtam nekik is.

– Akkor murphy, hogy ma születik – mondta erre anyám.

Meglátjuk. A klinikára 9:30-ra rendeltek vissza, egy második NST-re. Nagyon csendes és néptelen volt a hely… csicseregtek a madarak, míg a bábák irodája felé sétáltunk. 

Most egy másik, idősebb nő vizsgált meg, de ő is tündér volt. A baba feje beilleszkedett, de más változás nincs, még mindig csak jóindulattal egy ujjnyi a nyílás. Innen a barkácsáruházba mentünk, ahol MUSZÁJ volt beugrani az anyagudvarba is, hogy legyen vasbeton hálónk a betonozáshoz. Úgy tűnik, az utolsó két terhességem alatt valami képzeletbeli kvótát kellett teljesítenem és legalább n+1 alkalommal megjárni a barkácsáruházakat, hogy a gyerekek úgy gondolják: eljött az idő, most már megszülethetnek.

Itthon anyám már megfőzte a paprikás-tejfölös csirkét, mire megjöttünk, csak a nokedlit kellett hozzá kifőzni… aztán több etapban megebédeltettük a gyerekeket. A két nagy állati hisztis volt, mert az apjuk este 11-ig engedte őket filmet nézni a nagypapával…. no comment. Ennek megfelelően most mindenen duzzogtak, mert nem aludták ki magukat. A Kicsi csak szimplán hisztizett… aaah. Anyám eközben a legnagyobb lelki nyugalommal (és nulla sebességgel) nekilátott pozsonyi kiflit sütni a káosz közepén, vagyis apám megint neki kuktáskodhatott. 

Délután a Nagynak szülinapi bulira kellett mennie – ezért javasoltuk neki, hogy ebéd után feküdjön le, mert tiszta nyűg. Le is feküdt, de aludni egy szemet sem aludt… a Középső legalább csendben a szobájában játszott. Ez jó volt, mert férj foglalkozott a Kicsivel, én meg ki tudtam töltetni a bölcsisek által átküldött, kilométer hosszú kérdőívet a részidős beiratásához.

Másfél órával később – ami alatt én becsomagoltam az ajándékot, összerántottam magam és a fiúkat, anyám továbra is süteményt sütött… rájöttem, hogy iszonyatosan lassan csinálja a dolgokat. 12:15-kor kezdett süteményt sütni és 17:40-ig sütötte. Mivel nekem sosincs időm semmire, ezért rászoktam, hogy mindent csak gyorsan csinálok a gyerekek mellett, és ez az aprólékos “átszitálom a lisztet nehogy csomós legyen” hozzáállás nekem a teljes időpazarlás kategória. 

Az elkészült mű

Közben – mivel a férj és apám nekiálltak betonozni – rám hárult a feladat, hogy elfuvarozzam a Nagyot a buliba. Tőlünk 15 perc csupán, de már erősen nem volt kedvem vezetni… út közben éreztem is, hogy Ninababa nagyon nem szereti a pozíciót, amiben ülök, mert élénken tiltakozott, én meg nagyokat sziszegtem út közben.

Hogy ne veszekedjenek az otthon, a férfiak mellett szöszölő Kicsivel, a Középsőt is magammal vittem. Reménykedett benne, hogy őt is behívják majd a buliba – bár elmondtam neki, hogy erre ne számítson, mert limitált számú gyereket hívtak csak a “focibuliba” és előre le kell adni a létszámot, de azért vitt magával egy nyalókát, amit a saját készletéből választott, hogy az az ő ajándéka. Persze nem hívták be, amitől teljesen letört. 

Kérdeztem tőle, hogy miért, mire kibökte, hogy őt sose hívták még ilyen focibuliba. 

– Szeretnéd, ha a te szülinapodat itt tartanánk? – kérdeztem tőle, már hazafelé menet. 

– Nem. 

– Hát akkor? 

– Én csak azt szeretném, hogy valaki másé legyen itt, és engem is hívjanak meg. 

– De kiscicám, azt nem tudjuk befolyásolni, hogy mások hol tartsák a bulijukat – mondtam neki. Erre megsértődött.

Ötre kellett visszamenni a Nagyért, addig nézhettük, ahogy a férj és az apám betonoznak. Érdekfeszítő volt. Anyám még mindig sütött, úgyhogy fogtam egy fotelt, kivittem a betonozók mellé és igyekeztem távol tartani a gyerekeket a munkaterülettől – aztán visszamentünk a focibuliba a Középsővel. 

– Na, milyen volt a buli? – kérdeztük tőle, mikor megérkeztünk. 

– Jó volt – mondta ábrándos tekintettel.

– De a Középső miért duzzog? 

– Ne kérdezz semmi! – kiabált rá a tesója, aki csak az autóban engedte meg, hogy én mondjam el, mi a baja. A Nagy, miután végighallgatta az egészet, csak annyit mondott:

– Akkor majd az enyémet itt tartjuk, a kilencediket, és én majd beválasztalak a csapatomba. De akkor nem sírhatsz!

A Középső erre nem szólt semmit, csak dühösen pislogott – tippem szerint azért, hogy visszapréselje kitörni készülő könnyeit. További tíz perc után nagy nehezen kiderült, hogy az a baja, hogy ő béna és sosem szoktak neki passzolni, csak a Nagy, mert nem tud gólt rúgni – ez utóbbit már sírva panaszolta. Jaj istenem, hogy miért kell belőle mindent harapófogóval kihúzni! 

De legalább finom süteményillat szállt a lakásban, mire visszaértünk. A férfiak még mindig betonoztak, a fiúk meg kint rohangásztak az udvaron… nagyon esőre állt az idő. A levegő a nap közbeni döglesztő hőség után végre kellemesen lehűlt, és érezhető volt a vihar előtti csend. Alacsonyan lebegtek az eősőtől terhes felhők és néha már egy-egy csepp is eleredt.

Így, hogy nem kellett megsülni, már sokkal több kedvem volt a gyerekek után járkálni az udvaron. A Kicsivel elvittük a kiürült cementes meg sóderes zsákokat a kukába – ezzel is lefoglaltam legalább és nem a felnőtteket zavarta munka közben, mert hat óra múlt ugyan, de még mindig nem végeztek. 

Mikor elkezdett az eső, a gyerekeket a teraszra tereltem, és ott játszottak tovább… annyira cukik voltak! Nekem csak felügyelnem kellett őket. Szállt a nedves föld illata, ők pedig fel-alá rollereztek…

Mikor a betonozórészleg befejezte a munkát, mindenkit gyorsan lezuhanyoztunk, megetettünk és fél nyolckor ágyba tereltünk. Szerencsére el is aludtak… férj leváltott a Kicsi mellől, így elmehettem hajat mosni. 

Holnap akció! Teljes puccba vágtam magamat tehát még egyszer (remélhetőleg most már utoljára), a lábamat is leborotváltam, a körmeimet is megigazítottam. Mikor végeztem, kimentem vacsorázni, férj meg befoglalta a fördőszobát, hogy másnapra ő is formába hozza magát. Kilenckor már ágyban voltam, és a naplót írtam.

Ez mára az utolsó feladatom… befejezni a napló utolsó bejegyzését. 

Mindennel készen állok, mindenre rákészültem. 

Drága Ninababa, most már csak rád várunk, jöhetsz! 

Shadow

[/um_show_content]

Beugratott minket a baba – avagy egy hosszú nap, amikor semmi sem úgy alakult, ahogy vártuk

40. hét 

Április 30., vasárnap. Hajnali három előtt egy kicsivel kislattyogok pisilni, aztán visszadőlök az ágyba. Nem bírok elaludni, valahogy nem az igazi… 

A terhespárnára ráfonódva, félálomban fekszem, nem is vagyok igazán magamnál. Próbálok jobbról balra, majd balról jobbra fordulni (fordulni? inkább vergődni, mint valami terhes bálna) de hiába, az alhasamban érzett fájdalom egy idő után már egyáltalán nem akar elmúlni. Csak nem? 

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.

Felmondta az agyam a szolgálatot, egyszerűen már semmire nem bírok koncentrálni

39. hét – folytatás

Április 27., Csütörtök. 5:40. A Kicsi valamit álmodhatott, mert mikor bementem hozzá, sírva kérte a didit, vagyis a cumit. Ilyenre már január óta nem volt példa… nem tudom, mi zaklathatta fel, de csak nagy nehezen lehetett leterelni a cumi-témáról. 

Sajnos teljesen fel is ébredt, úgyhogy hat órától kezdve a konyhában ültünk vele: kapott kakaót, reggelit, aztán APG-t olvastam neki a kanapén összebújva.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.