Hatvanhatodik rész – “Ha nem tetszik, el is mehetek!”

Február 24, szombat

A leesést követő éjszakán kétóránként keltem az ébresztő hangjára. Előre beállítottam magamnak a leghalkabb csörgést, ami csak létezik, így tudtam úgy csekkolni, hogy van a baba, hogy senki más ne ébredjen fel. A baba se… én ugyanis nem ébresztgettem kétóránként, ahogy a telefonban tanácsolták, mert kegyetlenségnek éreztem volna, hogy még ezzel is kínozzam a hullafáradt gyereket – viszont minden alkalommal felkeltem, odamentem hozzá és a telefon fényénél tüzetesen csekkoltam, nem vérzik-e, lélelgzik-e rendesen, jól veszi-e a levegőt, és nem-e lázas. Szerencsére egyik sem volt.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek járulj hozzá a blog működéséhez egy egyszeri összeggel a https://www.gofundme.com/nina-naploja oldalon, vagy kérj forintos átutalást, és aztán jelentkezz be. Minden ezzel kapcsolatos adatot megtalálsz az Információ fül alatt.
Shadow

Szerző: Shadow

Az oldal fenntartója és egyben szerkesztője, írója.

“Hatvanhatodik rész – “Ha nem tetszik, el is mehetek!”” bejegyzéshez 48 hozzászólás

  1. Ööööö. De nem azért mentek a nagyszülők is veletek, hogy segítsenek nektek? Pontosan tudták mire vállalkoznak, vagy mégsem? Nem értem anyukádat…
    Öröm lehetett ezzel a fosós-hányós vírussal nyaralni… Az utolsó kép nagyon tetszik (a többi is)! A fiúk úgy látom nagyon jól érezték magukat. Ők nem kapták el ezt a vackot?

    1. Nem, hála a jó istennek nem kapták el 🙂 És tényleg nagyon élvezték, jól látod 🙂 Persze folyamatos volt a vita, cukkolás, stb, de egy gyerekparadicsom volt nekik a hely a beltéri medencével, a tengerparttal, a kidsclubbal, a sok megmászható narancs- és egyéb fával 😀 Csak azt sajnálták, hogy a kinti medencéket nem lehetett használni, mert túl hideg volt hozzá.
      A Kicsinek is óriási élmény volt – csak iszonyatosan lefárasztotta minden nap, plusz az első 3-4 napban még ő is kapta az antibiot a fülére. Azóta is minden nap elmondja, hogy “Mikor megyünk már a partra?”

      Anyám…. hát mit mondjak? Ő ilyen… már megszoktam, hoyg a fiúkkal kb nullát, de tényleg nullát foglalkozik, és hogy mindig “rosszak” és mindig van mit kritizálni rajtuk, úgyhogy nem is vártam tőle semmi segítséget velük kapcsolatban – de ez az orrszívós eset most még nálam is kiverte a biztosítékot, hiszen itt az imádott lányunokáról van szó, akit annyira várt… különösen az bosszantott az egészben, hogy az egy dolog, hogy nyolcvanhatszor meghallgatom tőle, hogy “azért jöttünk, hoyg segítsünk, mondd, mit csináljunk” – és aztán, ha mondok valamit, akkor ja bocs, AZT nem csinálom meg – de hogy apámat is kivonja a forgalomból, és őt sem engedi segíteni, az azért már tényleg khm… értem én, hogy neki is nyaralás legyen a nyaralás, de mikor látja, hogy ki se látszunk az etetésből-betegápolásból-altatásból-miegyébből, és akkor mondjuk bejelentse, hogy “mi most apátokkal elmegyünk sétálni”, akkor azért erősen ráng az ember szemöldőke, hogy esetleg nem lehetne egy fél órával később? És nem, nem lehet.

      Igazából van még folytatása a sztorinak, csak kettévágtam az eredetileg egynek szánt részt, mert nagyon hosszú lett volna. Holnap jön a folytatás.

      1. No én ilyen miatt tavaly augusztusban 22 óra együttlét után inkabb eljottem. Csodálom a türelmedet, bár egy 10essel fiatalabb is vagy nalam😃anyámék ki is szálltak az életünkből, néha beszélünk és cső. Szomorú ez nagyon.2 nyugdíjas 65 éves ember a 3 evést apám 4szer látta összesen és semmi igény nincs is rá. Én nem várom el pedig h kiszolgaljon stb de hogy így leszarnak minket ez szomorú..főleg h a gyerekek se értik. Most konkrétan augusztus óta nem találkoztunk..

        1. Igen, ez végtelenül szomorú… és tudod, ha csak rólam lenne szó, akkor lehet én is évente pár telefonhívásra szorítkoznék, esetleg 1-2 délutáni látogatásra és kész (aztán persze hallgathatnám, hogy milyen hálátlan gyerek vagyok). De ezzel végső soron csak apámmal szúrnék ki… plusz mi egy elég összetartó család vagyunk, és anyám is fontos része ennek a családnak – csak ő másban jó. Pl logisztikában, hogy kitalál egy csomó mindent, ami aztán megkönnyíti az életünket, hogy mindenben támogat, akár anyagilag, akár máshogyan, utánajár dolgoknak helyettünk, észben tart egy csomó mindent… csak – ahogy nagynéném fogalmazott – egyáltalán nem ért a gyerekekhez, nem tud velük mit kezdeni. Ami azért fura, mert ha visszagondolok a gyerekkoromra, nincsenek olyan emlékeim, hogy anyámról azt gondolom, hogy alkalmatlan anya, vagy ilyesmi. Sőt, mai napig úgy gondolom, hogy nagyon szép és nagyon jó gyerekkorom volt – de az tény, hogy mindig csak úgy tudott velünk játszani, olvasni, stb ha az Ő SZABÁLYAIHOZ alkalmazkodtunk. Ha nem alkalmazkodtunk, akkor megállt a tudománya.

              2. Nagyon jó tipp volt, köszönöm. Már meghallgattam a Friderikuszos riportot, az első és a második részt és alig birok leállni. De szeretnék egy kis szünetet, mert különben nem marad meg a sok info. Jah és egyből átküldtem anyukámnak, de nála mindig mindennel nyitott fülekre találok, mert ő pozitv és kiváncsi természet. Azért most én vagyok kiváncsi, hogy mit szól hozzá. 😉

                1. Én már a harmadikat is meghallgattam, most nagyon várom, hogy jöjjön a negyedik 😀 tényleg köszi a tippet, azt leszámítva, hogy iszonyatosan irritált a pasas beszédstílusa az első 20-30 percben, amit mond, az tök érdekes… várom, hogy jöjjön a következő rész.

    1. Az a baj, hogy nem mondhatom anyámnak, hogy “ne gyere a családi nyaralásra”… abból óriási összeveszés és halálos sértődés lenne… vagyis a családi béke kedvéért viselni kell őt is, ha megéri, ha nem. És ezt még be is tudnám emelni, bár akkor is bosszantana az állandó kritika meg beszólogatás – de hogy közben még napjában hússzor el is mondja mártírarccal, hogy “tudtuk, hogy nem nyaralni jövünk”, meg “mondd, hogy mit segítsek” és aztán az a “segítség”, hogy vigyáz egy órát a tízhónaposra, aztán egész nap a tévét nézi a szobájába bezárkózva… hátszóval…tényleg nem éri meg.
      Apámnak is megvannak az agylövései, de ő legalább tényleg ott van, bármire meg tudom kérni, onnantól kezdve, hogy játsszon élő etetőszéket egészen odáig, hogy vigye ki a három fiút egy kicsit a játszóra, bármire… nyilván ésszerű keretek közt kérek dolgokat.

      A nehéz dió most majd az őszi műtétem lesz, mert anyám köti az ebet a karóhoz, hogy ők KETTEN jönnek, mert “apádat nem engedhetem el egyedül kocsival” – és férj már mondta, hogy valahogy intézzem el, hogy csak apám jöjjön, mert ha mindketten itt vannak, akkor egyikük se segít, ha meg csak apám jön, akkor legalább rá lehet számítani.

        1. :DDD férjem már mondta, hogy jövőre sajnos nem tudunk családi nyaralást szervezni, mert a barátainkkal fogunk menni, akik szintén kisgyerekesek – így legalább egy estét mindkét páros tud biztosítani a másiknak, amikor kölcsönösen vigyázunk egymás gyerekeire 😉

  3. Ez egy nehéz téma, hogy ha a nagyszülők is mennek, ők segíteni mennek vagy ők maguk is pihenni /kikapcsolódási mennek. Szerintem nagyon nehéz és ritkán lehet kvázi segítségkent a nagyszülőkre tekinteni nyaraláskor. Persze megfogja a gyerek kezét stb, de legtöbbször nem ‘baby sitterkent” mennek,, hanem a’ fiatalokkal ‘együtt nyaralni. Legalábbis én ezt tapasztalom a saját családomban és a közeli barátok is hasonlórol számolnak be szinte mind.

    1. Én azt tapasztalom jelenleg saját házam táján (anyós), ha otthon van a kis portáján sajnálkozik h bárcsak már az unokával lenne, ő úgy játszana vele stb… amikor meg ideér akkor indul a panaszáradat… a földön rajzolni vagy gyurmázni az neki nem kényelmes, de a játszótéren “rohangálni” szintén nem tud mert attól is fáj a lába. Folyamatosan keresi a helyet ahol leülhet, a gyerek meg 5másodperc mulva kiállt h mama… Szal más az elgondolás h milyen lesz meg más a valóság

      1. Ó igen, pont így. Nálunk nagyon messze vannak a nagyszûlők, és egész évben hallgatom, hogy mennyire hiányzik nekik az unoka. Most itt voltak 10 napot és egyszer sem játszottak vele. Igaz hogy folyamat úton voltunk, de a kocsiba se, anyám a legtöbbször aludt, a gyerek meg tabletet nézett. Estére is, mire a szállásra értûnk és a gyerek pakolta elő a babákat ők már fáradtak voltak a játékhoz és mentek lefekûdni…
        Pont ahogy írod, van az elképzelés meg a valóság.
        Persze a gyerek se olyan mint gondolják. Nálunk is pont mint a Kicsi Shadow-éknál, a lányom is ha elfárad akkor kiállhatatlan, minden megsértődik. A szûleim meg nem êrtik mi baja. Aztán a vége felé, amikor a lányom meg már tudta, hogy mennek haza, akkor undokoskodott, mert fájt szegénynek, hogy elmennek.

        1. És tudod, ez csak fokozódik… mikor nincs ott, akkor hiányzik neki, mikor ott van, és ott lenne a lehetőség, hogy végre beszélgessen, időt töltsön vele, akkor meg fárasztja és nincs kedve hozzá. Én tényleg csak azt nem értem, hogy felnőtt emberekről beszélünk, pontosan tudja, hogy limitált ideig van a gyerekkel, akkor arra a limitált időre miért nem tud túllépni a saját árnyékán, és megerőltetni magát? Mindenkinek jobb lenne.

      2. Jah, ugyanez nálunk is :DDD Legjobb az, mikor a telefonba mondogatja, hogy Jaaaj, ha itthon laknátok, sokkal többet tudnánk segíteni – aztán látjuk, hogy a valóságban ez mit jelent 😀

        És igen, itt a lényeg, más az elgondolás, meg más a valóság. Anyám is, mikor a Nagy megszületett, fogadkozott, hogy ő majd ilyen emg olyan nagymama lesz, mert az ő anyja így meg úgy és stb – aztán a felét nem teszi meg annak, amit az általa lesajnált nagyanyám megtett értünk gyerekkorunkban. Plusz azzal sem számolt, hogy amint a gyerekek kinőnek a kisgyerekkorból, roppantul idegesítik őt, és nem bírja elviselni a túl “fiús” viselkedésüket.

      3. Tipikus. Az én anyósom is addig akart unokat, amíg lett neki. A fényképeket ” termeszetesen” bekeretezi, kiteszi, mutogatja, ám foglalkozni nem foglalkozik velük. A nagyon max a mondokazas volt, ami 1 éveseknek meg érdekes, két éveseknek már baromira nem. Nem is vitte egyiket se sehova, soha, meg otthon is nagy immel- ammal max 1- 2 órát vigyázott rájuk. Ám érdekes, hogy mikor nekik kellett disznót vágni, és segíteni férjnek is, meg nekem is, akkor ” furcsamodon” ráért vigyázni a kölkökre, és a dereka se fájt.

        1. Sógornőm bő 2 évvel szült előbb. Maximálisan kihasználta az anyósomat, aki ettől annyira kiborult, hogy közölte velem, nem fog segíteni. Évente 1 napot szánt az unokára (én fiamra), és a sógornőmnek sem segített többet. Amúgy nincs baj anyósommal, és amikor egyszer vészhelyzet lett nyáron, 1 hétig jött reggel és vitte magához a fiamat. Csütörtökön reggel láttam rajta, hogy már nagyon fáradt, de egy szóval sem panaszkodott. A férjem “mérges” az anyjára, hogy soha nem ajánlotta fel a segítségét, én elfogadtam a döntését.

    2. Én nem vártam (általánosságban se várnám el) a nagyszülőktől, hogy lepattintsam nekik a gyereket, én meg 0-24 halihózzak, míg ők helyettem szórakoztatják a nyaralás alatt. (Bár láttam már ilyet is közeli ismerősnél, és nagyon tudtam irigykedni az ő nagyijára, aki boldogan húzta-vonta a gyereket, neki meg semmi dolga nem volt – naná, hogy ő úgy élte meg az egészet, hogy az anyja nem hagyja gyerekezni, folyton “elveszi” tőle a gyereket 😀 Vicces volt hallgatni :D)

      Na de a lényeg: szerintem is inkább az az elvárható, hogy légyszi fogd meg a kezét, légyszi figyelj rá egy pillanatot, míg én átpelusozom a másikat, stb. DE akkor ne játsszuk azt, hogy ő “nem nyaralni jött”, hanem mondjuk ki, hogy ő igenis nyaralni jött, és NÉHA besegít, ha olyan a helyzet. Én nem azért mondom, lehet én vagyok ufó, de akárhányszor is találkozom gyerekes ismerőssel, nem is kérdés, hogy ilyen szinten mindig segítek neki, mert szerintem ez annyira alap… pl most, mikor egy terhes barátnőmnél voltam, és a Kicsi korú gyereke nekiállt hisztizni, hogy márpedig ő nem mos fogat lefekvés előtt, nem is volt kérdés, hogy odamentem hozzá, és én mostam fogat a rúgkapáló gyerekkel, nem az anyja 8+ hónapos terhesen, hátha még a hasát is megrúgja… na mindegy.

      Szóval alapjáraton nem várom, hogy míg a nagyszülők meggajdulnak az unokázásba, addig én koktélt szürcsölgessek teljes nyugiban a medence partján – de az azért mondjuk jól esett volna, ha van egyetlen egy olyan nap a nyaralás alatt, amikor azt mondják: menjetek, igyatok egy kávét kettesben, vagy menjetek, vacsorázzatok/ebédeljetek/sétáljatok egyet a gyerekek nélkül. De ilyen egyszer SEM volt. Még a gondolat szintjén sem.

      Férjjel pont a saját tapasztalataink miatt már milliószor megbeszéltük, hogy ha lesznek unokáink, akkor mi tutira 0-24-es nagyszülők szeretnénk lenni… az a típus, hogy “add át nekem, én intézem, te meg pihenj, mert én úgyis csak x ideig csinálom, és utána annyit pihenhetek, amennyit akarok – te viszont mész vissza a mókuskerékbe).

      1. Én is remélem, hogy lesz lehetőségem minden szempontból ilyen ugraszthato nagyszülőnek lenni,ahogy Te írod. Tök megértem, hogy igényelnetek a fél órát kettesben és szerintem ez egy teljesen jogos és méltányos igény. Marha kíváncsi vagyok, hogy miért ilyen ritkaság manapság az olyan nagyszülő, aki a gyerekkel a nyuglodos feladatokat is vállalja, nemcsak örömmel elnezi pl. ahogy mi lefoglaljuk, ellatjuk őket, hanem át is vesz néha ezekből a feladatokbol, pláne ha ezt szívesen és nem száj huzogatva teszi. Vagy nem csak kifogásokat keres, hogy miért nem csinálja,vagy nem úgy alakítja az életét, hogy még csak esélye se legyen rá, hogy némi terhet levegyen a szülő válláról. Őszintén mondom, hogy e téren nagyon el vagyok keseredve, mert nemcsak a saját tapasztalataim nem túl fenyesek, hanem ugyanezt látom a baráti köröm 90%aban. A nagyszülők mindenhol nagyon szeretik az unokákat, ehhez kétség nem fér és örömmel is látják őket, de mindezt csak addig amíg a saját kenyelmuk, programjuk stb-jük szinte sértetlen marad. Mindenesetre a férjemmel megfogadtuk, hogy mi aktív unokazos nagyszülők szeretnénk lenni és csak bízni tudok abban, hogy nem kell 100 éves koromig sokat dolgoznom, közelben lesznek az unokák (örömmel fognak fogadni a menyek, vej stb) , hogy buzoghassak az unokák körül 🙂

        1. Én sem értem, és igen, nem csak nálunk probléma ez, hanem máshol is nagyrészt ugyanezt látom. Nem arról van szó az esetek többségében, hogy nem szeretik az unokát – hanem arról, hogy a nyűg nem kell vele, ha nem cuki és fárasztó, akkor vidd el és oldd meg magad (most ez általánosságban).

          És már sokszor volt téma itt is, meg kibeszéltük százszor, de tényleg érthetetlen, hogy ez a generáció miért lett ilyen, mikor a mi nagyszüleink meg totál nem ilyenek voltak, és aktívan kivették a részüket az unokázásból. Tudom, hamarabb mehettek nyugdíjba, több erejük-türelmük volt még – de én nem hiszem, hogy ez csak emiatt volt. Egyszerűen törvényszerűnek vették, hogy ez az ő dolguk, és lehet hogy húzták a szájukat, de sose utasították el a felvigyázást. És amúgy nekem mindkét nagyanyám törekedett rá, hogy ez ne csak “felvigyázás” legyen, hanem legyen program, csináljunk dolgokat, stb. Így tanultam meg az egyiküktől varrni és kézimunkázni, jártuk be Bp legfőbb múzeumait, a másikuktól a főzés-sütést, állatok levágását, falusi dolgokat, stb. Az én anyám meg, ha a nagyok rá vannak bízva, a játszótérig nem viszi el őket, az udvarra nem emgy ki velük hintáztatni őket, hanem benyomja a tévét, aztán nézzétek. Anyósom dettó… nem értem, miért van ez így.

  4. Na, ha eddig nem féltem az anyósékkal való nyaralástól, most már izgulhatok azon, nehogy ők rontsák el 😂 Gyereknek még el-el nézem a hisztit… de szinte biztos hogy kellőképpen udvariatlan leszek, ha a három gyerek mellett az ő lelküket kell ápolnom. 🤦🏼‍♀️ inkább akkor menjünk el egymás mellett mint az idegenek 🤷🏼‍♀️

      1. Az a vicc a férjemnek is nagyon furcsa, hogy jönnek. 😂 rábeszélt egy tangás (!)bikinire. Amit nem bánok (171 cm 54 kg vagyok, plusz sok pilates, így nem vészes 31 évesen) napozni, külföldön idegenek(!) között meg otthon a medencénel teljesen jó. Nade most jönnek a szülei is🤷🏼‍♀️ kérdezem én, jól érezné magát ha az apja meg az anyja mellett így mászkálnák? 😂

        1. :DDDDD hát ez egy vicces dolog lesz… amúgy riszpekt neked, én is 171 cm vagyok de sajnos tíz kilóval több mint te :S (még). Szerintem amúgy ne szégyeld felvenni, ha nagyon cikis, majd kicseréled a bugyi részt egy másikra 😀

  5. A gyerekek tunemenyesek, a Kozepso milyen peckesen ul😍!
    Szegeny anyukad biztosan csuklani fog egesz nap, annyit beszelunk majd rola, de ugy tunik “ raszolgal”.
    Mar regebben is nagyon furi volt, hogy nem tette tisztaba Ninat. A szomszed gyereket en se pelenkaznam…
    Valoszinu anyukad szotaraban a segitseg cimszo alatt valami teljesen mas meghatarozas allhat, mint amit mi ertunk alatta…. Lehet, hogy valakinek meg kellene toltenie tartalommal, addig uresen varat magara.
    Kiderult vegul, hogy mi volt a baja?
    Az en anyukam detto ilyen szipogos, ha valami velt vagy valos serelme van, altalaban inkabb az elobbi. Elegge meg tudja mergezni az egyuttleteket.

    Azert remelem vannak meg nagyszulok, akiknek van igenyuk minosegi idot eltolteni az unokaikkal es valos segitseget nyujtani a gyerekeiknek.
    Nagy csaladon beluli helyes dinamika az lenne, hogy kozeppontban all a kisgyermekes anya/apa , tehat ok a CENTRUM es korulottuk a nagyszulok es mindenki mas. Az en anyam meg mindig ugy tesz mintha o korulotte forogna a vilag, pedig mar az en idom is “ lejart” es most az en lanyom a kozpont, mert ott vannak a kicsik.
    A mai vilagban mar eleg nagy a szoras, hogy ki mikor valik nagyszulove, azert az nem mindegy, hogy 50 evesen vagy 60 folott. Ha csak nem fittness bajnokkent elte az eletet valaki , azert nehezen latom, hogy 65+ -an valaki orakon at hasal a foldon es duplozik🤣
    Nekem ezek meg a jatszoter meg minden egyeb kisgyerekezes nagyon jol megy , de meg messze vagyok a 60+-tol, ( na jo annyira azert nem),de oszinten megmondom, hogy mar most izgulok, hogy ha fiaimnak is lesznek gyerekeik ott es akkor is toppon legyek, ha lesz rank igeny.
    Ezert aztan veszettul dietazom es mozgok es nyujtom az egyre kevesbe nyulni akaro izomzatomat😂.

    1. Igen, nagyon kihúzta magát 😀 Az volt a deal, hogy csak ezt a fotót hagy kattintsam el, aztán mehetnek játszani 😛

      Amit mondasz, színigaz… neki a “segítség” egyenlő olyan dolog, amit ő amúgyis szívesen csinál – és ami ebbe a körbe nem esik bele, azt jogában áll elutasítani és nem megcsinálni, hiszen “ő csak a nagymama, van annak a gyereknek anyja-apja” ugyebár. És ez rendkívül kényelmes… sajnos nem lehet vele ezekről a dolgokról érdemben beszélni, mert csak megsértődik. Igazi mimóza lett az elmúlt években… nagyon nehéz így vele.

      Amit viszont írsz arról, hogy 60+ évesen már nem úgy hajlik az ember lába, már rorhadtul nem kényelmes a földön órákig duplózni, stb szentigaz. Nekem se kényelmes, pedig még nem vagyok hatvan 😀 Viszont lehetne helyette csinálni olyat, amihez ezekre nincs szükség… pontosan tudjátok, hogy mennyit szoktam olvasni a gyerekeknek. Rengeteg magyar könyvünk van kint is, nyugodtan lehetne a kanapén, kényelmesen üldögélve olvasni. Lehetne színezni, ollóval vágni kis terítőket, ilyesmi, gyurmázni-festeni (bár oké, én ezt elengedem, én se szeretem, hogy mindent összekennek vele, de lehetni lehetne, mert van itthon). Lehetne velük kimenni a levegőre, míg hintáznak, kint üldögélni a hintaágyban… Lehetne közösen főzni-sütni – nem egyszerre a hárommal mert az nekem is hardcore, de mondjuk egyik-másikkal… annyi olyan dolog van, amit kényelmetlenség nélkül megcsinálhatna, és lefoglalná vele.

      A mozgáshoz pedig kitartást, hidd el, nem csak akkor jön az jól, ha a földön kell kúszni-mászni a még kisebb unokákkal 😉

      1. Mivel úgy látom,nem tudok ide fotót berakni, majd elküldöm e-mailben, h a 78 éves, 2 combnyaktöréses anyámon hogy lovacskázik a gyerek. Ez így olvasva nagyon ijesztő, és én is megdöbbentem, de azert gyorsan kattintottam pár képet, aztán megbeszéltem ám a gyerekkel, hogy a mamával nem szabad ilyet csinálni, mert idős és fáj a lába, mamára vigyázni kell. Meg anyámmal is, hogy azért lehet ám nem-et mondani…
        De a lényeg, hogy ez nem hiszem, hogy korfüggő, inkább személyiség. Anyám csodálatos nagyi, akire úgy kell rászólnom, illetve nyilván igyekszem kímélni. És nem győzök csodálattal és hálával adózni neki.
        Ezzel szemben a 64 éves perpeetum mobile anyósom leszarja az unokát, ha nem visszük a szájába, nem nézi meg, és akkor is nettó 10 percig bírja elviselni, mivel ő felnőttezni szeret, nem gyerekezni (az asztalnál velünk órákig beszélgetne). Nagy csalódás.

        1. :S Hát igen, sokszor arról derül ki, hogy nagyon jó valamiben, akiről korábban nem is gondoltad volna… én pl nem gondoltam volna, hogy apám ennyire jó nagypapa lesz… nem mintha rossz apa lett volna, egyáltalán nem, csak valahogy eszembe se jutott. Ő se mondogatta különösebben… bezzeg anyám hányszor elmondta, hogy majd ha ő nagymama lesz.

          Apósom is nagyon érdekes: száz éve tanít gyerekeket, régen is tanított, és az összes tanítványa rajong érte és imádja. Ennek ellenére se a gyerekével, se az unokáival nem igazán tud mit kezdeni… szereti őket, de valahogy nem tud velük úgy viselkedni, mint az ismeretlen gyerekekkel.

        2. Én anyósom ugyanez. A gyerekek előtt sokszor atjott, akár egy órát is a nyakunkon ült, s mondta a magáét. Időnként cseszegetett, miért nem vagunk már bele a gyerekprojektbe. (6 év házasság után vágtunk bele). Mikor terhes lettem az elsővel, meg eljött velem a vedonohoz meg felajanlotta, hogy elkiser a terhesgondozoba ( örültem, mert akkor még nem tudtam eligazodni a kh- ban), folyton hozott valami aprosagot, hogy “majd a gyereknek”. Aztán megszuletett, kb fel évig olyan volt, hogy lerakod, ott marad, addig szívesen volt vele, bár pelenkázó akkor sem akarta, úgyhogy akkor is max 1- 2 órát volt rabizva. Sztár mikor már mászni kezdett és figyelni is kellett volna rá, urambocsa’ játszani vele, akkor az már nem volt fun. Szoval nekem is hatalmas csalodas. Anyám 6 évvel idősebb tőle, és mindig gond nélkül rabizhattam egyszerre mindharmat, éjjelre is.

  6. Sziasztok!
    Sajnos èn is csak erősíteni tudom a nulla nagyszülői segítsèggel èlők táborát. Nekem mondjuk èdesanyád viselkedése mellett fèrjed hisztije is beemelhetetlen 4 gyerek mellett. Nem tudom megèrteni, hogy felnőtt emberek hogy a viharba nem tudnak erőt venni magukon.
    Ezt már itt kitárgyaltuk korábban de èn is úgy látom, hogy a mai 60- as nagyszülő generáció csak addig szereti az unokát, amíg jó messze van tőle. Amint valami dolog van akkor az biztosan nem megoldható számukra. Pedig az ő generációjuk az, aki rengeteg segítséget kapott. Mi az unokatesóimmal egèsz nyáron a nagyszüleimmel voltunk a Balatonon kivève azt a 2-3 hetet amikor anyámèk is szabin voltak. Ezzel szemben az èn szüleim kemèny 1 hetet nyaralnak a gyerekekkel a 11 hetes nyári szünet alatt. Nyugdíjas, aktív 60+, nem 100 èvesek. A fèrjem családjával teljesen megszakadt a kapcsolat, ott mèg ennyi sincs. Szóval nehéz ez sajnos.

    1. Hát igen, férj hisztijei a “baromira nem kéne” kategóriába esnek – cserébe viszont van egy csomó jó tulajdonsága is, ami miatt elviselem ezeket a rossz pillanatait. Sajnos pakkban jár a kettő, különválasztani nem lehet :S 😀

      Most ahogy írtad, én is belegondoltam: nagyapámék egész nyáron balatonon voltak, és a nyári szünet nagy részében mi is náluk, esetleg falun, másik nagyanyámnál. Másik unoka egyik nagynéném oldaláról se volt, úgyhogy “csak” hármunkat kellett menedzselniük vetésforgóban júni közepétől kb aug 20-ig. Anyámékkal egy hetet (!) nyaraltunk csak. Szóval igen, amit írsz… hát enyhén szólva is fura. Persze nálunk mindig az a kifogás, hogy külföldön vagyunk, így hogy segítsen… tesóméknak meg nincs gyereke.

    2. En ertem a ferj hisztit is. Kieg am az ember a folytonos keszenletben es meg melle jon h mas a kornyezet is. Nalunk pl en vagyok sokszor igy.. pont ezert segithetne az h vki neha atveszi a gyerekeket. Persze nem varhato el de azert a 0 kozeli segitseg is szomoru.. kojo magunknak vallaltuk de mig ezelott nem is oly reg komoly csaladi halo volt most ugye nuklearis csaladok tomkellege..

      1. Elmondtad, amit a férjem folyton felhoz… magunknak vállaltuk, pontosan – de a nullaközeli segítség azért brutális. Ilyenkor én mindig azzal szoktam nyugtatni (magamat is), hogy oké, régen ott volt a többgenerációs család, és volt, aki vigyázzon a gyerekekre, ha én nem is értem volna rá – de cserébe viselnem kell a többgenerációs együttélés minden nyűgjét. Nagymamám mesélt dolgokat, mikor fiatal “menyecskeként” a férjéék családjához került, hát, nem volt egy fáklyásmenet, az biztos. Három nő egymás mellett, a Mama, az Öregmama meg ő – vérszerint egyik se volt rokona a másiknak, mind csak beházasodtak. Az anyósa vesebajos volt, az öregmama külön főzött magának, ment a morgolódás a papával, stb stb. Szóval én ilyenkor mindig erre gondolok, hogy inkább nevelem a gyerekeket magunkra utalva, még ha sokszor nehéz is, de ezt köszi de nem.

        1. Igen konnyebbdemegse.. felig hallgattam meg a 2.reszt most a pidcastbol, de sok mindent megmagyaraz anyamekrol.fiam velemenyere leszek kivancsi, hisz o asszem az alfa generacio.de volt egy mindat ami a neten kering es os i hasznalta
          “A rossz idők kemény embereket hoznak,a kemény emberek jó időket hoznak,ajó idők gyenge embereket hoznak,a gyenge emberek rossz időket hoznak.” Most vajon hol jarunk? Ez a korforgas mozgatja a vilagot..a mi gyerekeink mar a gyengek vajon? Hisz nincs ehinseg haboru- legalabbis itt, nalunk. No inkabb alszom mert ugy latom tulgindolom mar 😂

  7. Mi lehet, hogy ritka kivételek vagyunk, de nálunk vannak hadrafogható nagyszülők. Érdemben segítenek a mindennapokban is, sőt néha hiányuk is van az unokákból, így különösebb ok nélkül is bejelentkeznek néha, hogy programra vigyék őket.

        1. 99 százalék, hogy nem menne… ahogy öregszik, egyre rosszabb. Már a legkisebb kritika (vagy amit ő annak vesz) is sértődést szül. Pl egyszer pár éve mondtam neki, hogy talán nem kéne porcukorral megszórnia a gyümölcsjoghurtot (egy sima danone joghurt volt, ami alapból cukros), mert nem tesz jót a kezdődő cukorbetegségének. Semmi rossz szándék vagy beszólás nem volt bennem, inkább csak döbbenet, hogy ezt minek, és jószándék, hogy ezt nem kéne. Úgy meg sértődött rajta, hogy azóta is felemelgeti (én kb már akkor el is felejtettem volna). Így azért nehéz…

    Vélemény, hozzászólás?