1,2,3, Recommence-moi!

Drága olvasóim!

Most, hogy túl vagyunk a tanévkezdés izgalmain (remélem mindenki viszonylag épp ésszel élte túl a 865. különórára beiratkozást-szülői értekezletre loholást-utolsó pillanatos ebédbefizetést-orbitális reggeli késéssel iskolába rohanást-illetve rézfaszú bagoly kell holnapra pillanatokat 😅), és a műtétemen is túlestem (napról napra jobb és hála az égnek, még élek!), úgy érzem, itt a megfelelő pillanat, hogy ismét írásra adjam a fejemet és véget érjen a napló-szünet 😉

Bár eleinte nagyon jól esett, hogy nem kell minden nap írnom, aminek köszönhetően júliusban (kvázi terápiás jelleggel) nagyjából egyetlen sort se írtam (pedig bőven lett volna miről :P), a hónap végén mégse bírtam megállni, hogy (legalább vázlatosan) le ne írjam magyarországi hazautunk viccesebb pillanatait. Természetesen nem is mi lettünk volna, ha nem fogunk ki egy bombariadót a reptéren és egy okvetlenkedő utast a gépen, akire a leszálláskor majdnem ráhívták a rendőröket 😅

Innen pedig nem volt megállás – főleg, mert az idei nyár tele volt élményekkel, amiket szerettem volna nem csak fényképen, hanem írásban is megörökíteni… persze a gyerekek mellett nem volt időm rendes naplóba kezdeni, úgyhogy csak jegyzeteltem, amennyire tudtam.

– Ugye nem napló? – kérdezte férj egyik este, mikor a kanapéra ledobva magát látta, hogy már megint a laptopon kopácsolok.

– Áááá, dehogy, épp csak leírom ezt meg ezt, nehogy elfelejtsem – mondtam neki védekezően, mire ő belenyugvó sóhajjal (és kajánul röhögve) legyintett… persze, hogyne, “csak” leírom.

Majd jött a nyár végi visszaút, az évkezdés és millió meg egy apróság, amit már nem is csak vázlatosan a nap végén, hanem azon melegében körmöltem le, úgy, ahogy megtörtént. Hisz ismertek 😅😅

És bár megígértem férjnek, hogy nem kezdek újra hosszas naplóírásba, mert ez most nem az a periódus, hisz alig pár hónap maradt rá, hogy összerakjuk a weboldalam és a stúdiom, illetve beharangozzuk az induló vállalkozást, azt még neki is sikerült beemelnie, hogy “egy kis visszatérés” a lábadozásom alatt beleférhet 😉 Jelenleg úgy gondolom, hogy kb 12-15 rész (vagy több, mert sajnos mindig alultervezem a mondanivalóm hosszát :D) lesz, a történések pedig júliustól az őszi szünetig tartanak majd. Tudom, hogy ez kevesebb a “szokásos” 45 résznél, de jelenleg ennyit tudok lelkiismeret-furdalás nélkül bevállalni… az eddigi tempómat – és a folyton beeső váratlan akadályokat – tekintve szerintem így is kitart adventig, míg megírom 😅

Az olvasásért cserébe egy 2500 Ft-os, egyszeri hozzájárulást szeretnék kérni. A befolyt összeget teljes egészében a stúdióm berendezésére és a weblapra fogom fordítani. Előre is hálásan köszönöm nektek, ha úgy döntötök, szeretnétek ezúttal is támogatni. El sem tudom mondani, mekkora segítséget jelentett ez nekem már eddig is ❤️ Adományozni a szokásos módokon lehet:

akik forintos utalással szoktak élni: minden részlet változatlan (ha esetleg időközben elvesztek az adatok, írjatok értük nyugodtan privátban). Akik eurós utalást kérnek, azok a korábbi gofundme-linken tudnak hozzájárulni: https://gofund.me/eefd8c82

És miután ezen bejegyzés írása közben az idei nyár szinte már rojtosra játszott, nyomokban Celine Dion-ra is emlékeztető, kellemes kis francia slágerét hallgattam (ami nem mellesleg Ninus egyik kedvence – imád rá a kis fenekét rázva táncolni, főleg, ha még a kezembe is veszem, és pörgetem a levegőben, miközben ő a haját reptetve kacag), úgy érzem, stílusosan ezzel illik búcsúzom, hátha a ti péntek reggeleteket is feldobja majd. Szóval:

Un, deux, trois, recommence-moi! (Egy-két-hát, Kezdj újra!)

Shadow