Június 7. péntek – Az iskolai előadás napja
3:45-kor a babára ébredtem. Többször is felsírt, úgyhogy csináltam neki egy adag tápszert és megetettem, hogy megnyugodjon. Négy óra múlt, mire kijöttem tőle… az álom eddigre kiröppent a szememből, úgyhogy már nem is feküdtem vissza, inkább írtam.
Furcsa volt arra gondolni, hogy ez lesz az utolsó nap, amit megírok… Talán ezért, talán nem, de csodálatos módon majdnem három órán át tudtam dolgozni! A Kicsi ugyanis kivételesen nem jött öt után reklamálni a mézes kalácsát (pedig készültem rá), és így a Középső volt az első, aki 6:47-kor megjelent a nappaliban.
“Kilencvenedik rész – Nincs is annál feledhetetlenebb, mint mikor háromszáz gyerek egyszerre áll neki zajozni” bejegyzéshez 113 hozzászólás