Egy blog arról, milyen az élet négy gyerekkel Franciaországban. Posztok a franciákról, az agymenéseikről – meg néha az enyémekről – és úgy általában a kisgyerekes életről.
Véget ért a január, itt az ideje új csevegőt nyitni. Mint eddig is: szabad a téma, itt bármiről lehet beszélgetni, tanácsot kérni, vagy csak ventillálni 🙂
Először is: mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok!!! 2026 legyen mindannyiunknak békésebb, szeretetteljesebb, egészségesebb és legfőképp NYUGISABB 😉
Az októberi után a novemberi kibeszélő is eléggé betelt, úgyhogy nyitok egy decemberit 🙂 Azt hiszem, az ünnepek előtt-alatt-után úgyis bőven lehet miről csevegni… és ha nem is süteményrecepteket és ajándékötleteket cserélgetünk egymást közt (bár miért is ne?), azért bőven fogunk tudni miről beszélni 😉
Rozsda kérésére új topicot nyitok, mert az októberiben eléggé megszaporodtak a bejegyzések 😉
Miután most nincs napló, az események viszont folyamatosan történnek, Hope tanácsára úgy döntöttem, indítok egy új beszélgetésfolyamot, ahol témától függetlenül bármiről lehet kommentelni.
Szeptember 2., kedd
Borzalmas álmom volt éjszaka. Kint voltam a kertben a gyerekekkel, mikor egyszerre megszálltak minket az óriási, fekete alapon sárga csíkos afrikai darazsak és én velük együtt fejvesztve menekültem előlük, nehogy megcsípjenek minket. Az álombeli férj eközben nagy, dobozszerű csapdákat tett ki nekik, amikbe beleszálltak – de még így is volt olyan köztük, ami elrejtőzött.
Védekezésképp a fejemre borítottam a sárga pokrócot, és így próbáltam elhaladni mellette. Minden másodpercben azt vártam, hogy hosszú, fekete fullánkjával átszúrja a vastag pokrócot és rám támad – de az anyagot felhajtani mégsem mertem, hogy lássam, hol van, mert tudtam, hogy akkor lecsap rám. Csak abban reménykedhettem, hogy nem veszi észre, hogy áthaladok alatta… épp ezért aprókat lépegetve igyekeztem észrevétlen maradni, de hiába, mert már hallottam, hogy száll felém és közben zizeg…
Augusztus 30., szombat
Az iskola előtti utolsó nyári hétvége pont úgy sikerült, ahogyan azt vártam: katasztrofálisan. Na de nézzük részletesen, miért is éreztem azt vasárnap estére, hogy ezt én még egyszer biztosan nem csinálnám végig… szombat reggel még úgy tűnt, hogy egy egész kellemes hétvégének nézünk elébe.
Augusztus 25., hétfő
Reggel hatkor Nina kirombolt a szobájából és kakaót kért.
Szerencsére ezen akciója után visszaaludt, úgyhogy én is így tettem.
Következőleg negyed nyolckor ébredtem.
Augusztus 21., csütörtök
Másnap reggel hétkor Ninára ébredtem – pontosabban arra, hogy rám nevet. Csendben lemászott ugyanis az ágyából, onnan átmászott a miénkbe, és aztán mellém térdelve az arcomba kuncogott.
Odakint sajnos nem volt ennyire derűs az idő: csöpögött az eső és borús volt az ég… mintha az időjárás is tudta volna, hogy vége a nyaralásnak és a “könnyeivel” búcsúztatott volna el minket.
Augusztus 18., hétfő
A Nagy Családi Találkozó utáni reggelen viszonylag kipihenten ébredtem. Nina és férj már nem voltak a szobában, a két nagy viszont még szorgosan pihegett az emeletes ágyak tetején. Szép halkan kióvakodtam hát, nehogy felébresszem őket, és elindultam a konyha felé, ahonnan beszélgetés hangjait hallottam.
Erre értem oda: