2020. 11. 24.
Miután vasárnap este megérkezett a rossz hír, hogy a barátnőm tesztje pozitív lett, és túltettem magam az első sokkon illetve dühöngtem egy sort, igyekeztem a gyakorlati teendőkre koncentrálni: ha ez igaz, teszteltetni kell magunkat, hogy mi is elkaptuk-e. Még aznap este foglaltunk időpontot a közeli tesztközpontba, hogy másnap kora délután beszambázhassunk egy, a helyi kézilabda-stadionból átalakított PCR-mintavételi helyre.
Elmagyaráztuk, hogy miért jöttünk – majd pár perc múlva lelombozva távozhattunk is, miután közölték, hogy túl korán jöttünk, mert a találkozás óta a kontaktszeméllyel még csak három nap telt el, és legalább egy hét kell, hogy a teszt eredménye hiteles legyen. Hát ez nagyszerű…
Senkinek nem kívánom az ezután következő, napokig tartó bénult várakozást. Az érzést, mintha folyamatosan bárd lógna a fejed felett és csak várod, hogy lecsapjon… Saját magad analizálgatását, a tünetek keresgélését, hogy ez a köhintés/fejfájás/fájdalom most AZ, vagy csak valami más… miközben végig azon agyalsz, hogy most mi lesz, beteg leszel-e vagy sem, kórházba kerülsz-e vagy sem, jöhetnek-e a nagyszülők karácsonyozni vagy sem. Ez utóbbit már csak a logisztika végett is jó lett volna tudni, hiszen nekik se volt mindegy, hogy tervezzék az ünnepeket. Folyamatos telefonkapcsolatban voltunk hát a szüleimmel és vártuk, hogy teljenek a napok. Amik azért így sem voltak teljesen eseménytelenek.
Csak én tudom elaltatni a gyereket
Dec. 13. Négy hónapos lett a baba! A „születésnapját” megünneplendő az utolsó adag anyatejet is kiolvasztottam neki… Most már tényleg nincs több, itt a vége – tudom, hogy ez a négy hónap a sokáig szoptatott babákhoz képest nem túl sok idő, de a bátyjaihoz képest még így is ő kapott a legtovább tejecskét.
Kornél mostanában olyan, mint egy kis énekesmadár – vagy még inkább mint egy kiscica, egész nap csak kurjongat, dorombol, nevetgél, mosolyog. Nagyon kommunikatív. Imádja nézni, ahogy a bátyjai bohóckodnak neki, azok pedig imádják produkálni magukat a „Babának”: táncot lejtenek neki, énekelnek, verset költenek, színdarabot adnak elő a plüssökkel. Olyan jóízűen kacag rajtuk, hogy öröm nézni, a tesói meg repesnek, hogy nekik sikerült megnevettetni.
Persze az abszolút number one a szórakoztatásban az apja, neki (vagy sokkal inkább rajta) olyanokat nevet, amekkorát másnak sosem. Elég csak megjelennie, és máris mosolyog rá. Viszont elaludni az istenért se hajlandó vele, azt csakis az én kezemben szeret – amit a férjem eléggé sérelmez is, mert nem érti, hogy ha ő épp ugyanúgy ringatja, mint én, ugyanolyan körülmények között, akkor miért üvölt mégis vérig sértve a gyerek a kezében. Pedig mindent megpróbált már, de Kornél egyértelműen a tudtára adta, hogy ő nem jó: neki alvás helyett csak üvölt, akkor is, ha ott állok mellette a szobában – ám amint átveszem tőle a gyereket, az varázsütésre elhallgat. Ha a lenyugtatott gyereket visszaadom neki, ismét rákezd. A férjem általában tíz perc után unja meg, hogy a fia úgy üvölt a kezében, mint akit nyúznak – ilyenkor ideges lesz és „A tiéd!” felkiáltással átadja nekem – mire K. általában pár másodperc alatt elhallgat és nekikezd az alvásnak.
Nem mondhatom, hogy a férjem nem próbálkozik eleget: abszolút a javára írom, hogy nem adja fel a kudarcok ellenére sem, sőt, huszonötödszörre is megy a gyerekszobába, ha a gyerek felsír, és igyekszik visszaaltatni – a legkülönfélébb technikákkal. A múltkor például a gyerekszoba sötétjébe belépve azon kaptam, hogy kezében a gyerekkel tempósan guggolásokat végez, hátha ez lesz a nyerő módszer. Azt hittem, hangosan felröhögök, de aztán inkább halkan becsuktam az ajtót és hagytam, hadd próbálkozzon – majd öt perc múlva inkább átvettem tőle, hogy ne sírjon már szegény.
A ringatás bevezetésével egyébként óriási öngólt lőttem magamnak: én hülye a teljesen jól, magától elalvó gyerekemet a külön szobába költözése után talán valamiféle furcsa lelkiismeret-furdalás miatt hajtva rászoktattam arra, hogy csak ringatva aludjon el. Hiba volt. Ami az elején tényleg csak pár perces nyugtatás volt, az mostanra 20 percekig tartó folyamatos rázás lett, és ha végre elalszik, én pedig leteszem az ágyába, nagy valószínűséggel vagy rögtön, vagy pár perc múlva ébred, és kezdhetem elölről az egészet. Nagyon kimerítő, hogy egész nap ringatni kell a lassan nyolc kilós popóját sokszor még éjszaka is – mert sikerült erre is rászoktatnom – és nem tudom átadni a férjemnek sem, a fent már említett probléma miatt. Hát ezt jól elrontottam.
Rátértünk a „szilárd” ételekre
Miután az utolsó adag anyatej is elfogyott, a védőnő pedig azt mondta, hogy kezdjem el a pürék adását a gyereknek, másnap megkapta élete első szilárd ételét, ami sárgarépapüré volt. Az apja etette, én videóztam. Azt a boldogságot, ahogy ette, egyszerűen nem lehet leírni! Legyen itt tehát egy kép róla.
Olyan ügyesen evett, hogy a 130 grammos üveg kb. harmada el is fogyott, pedig eleinte úgy gondoltam, elég lesz neki négy-öt kanál, kóstolásnak. De ő csak tátott és tátott, a férjem pedig csak adta neki. Valahogy egyből ráérzett, mit is kell ezzel csinálni – és bár a nyelvtartás még azóta sem tökéletes, de messze jobban evett az első alkalommal, mint a másik két fiam.
Hogy elsőként a répát választottuk kóstolásra, annak áldásos hatásait délutánra érezhettük meg, mikor a bukással kevert répa mindent összefogott: ruhát, pelust, pokrócot, játszószőnyeget. Másnap persze a pelenkában is visszaköszönt: a férjem szerint olyan narancssárga volt a tartalma, hogy színezni lehetett volna vele. Éjszaka aztán úgy aludt a kicsi, mint a bunda, reggel negyed hétig, ismét felkelések nélkül. Úgy tűnik, nem volt már neki elég a táp éjszakára, kellett, hogy valami laktatóbb is kerüljön abba a pocakba.
18. hét
Egyfajta furcsa dermedtségben jött el a csütörtök délután – abban maradtunk a tesztelőkkel, hogy késő délután megyünk az újabb tesztre, mert eredményt 24-48 órán belül kapunk, vagyis ha szombatig megjön, még pont lesz ideje eldönteni a szüleimnek is, hogy elindulnak-e hozzánk 20-án reggel, vagy sem. Itt karácsony előtt amúgy is nagy tesztelési kampányba kezdtek, és mindenkit kifejezetten kértek, hogy menjen el az ingyenes tesztelésre, mielőtt a szeretteivel ünnepelne. Rajtunk ne múljon – gondoltam, úgyhogy először a sima antigén tesztre mentünk, amit mindenkinek ajánlottak. Tudom, hogy ez nem száz százalékos biztonságú, de szerettem volna, ha már aznap látok valami eredményt, és nem kell szombatig várnom. Vicces volt, hogy az egyik tesztelő csaj ismert minket, úgyhogy még kicsit el is beszélgettünk az adatfelvétel közben, aztán a kollegája úgy megtúrta mindkét orrlyukunkat, hogy az enyém konkrétan vérzett tőle. 15 perc és kezünkben is volt az eredmény: negatív. Azzal a lendülettel mentünk tovább a PCR-re, ahol ismét jól megtúrták az orrunkat, de legalább csak az egyik oldalon és távozhattunk is. Eredményt leghamarabb péntek délutánra ígértek.
Másnap reggel álmosan előkászálódva a szobánkból még épp csak a reggeli kávénál tartottunk, mikor az emaileket átpörgetve már várt az értesítés, hogy megvan az eredmény. Tyű, hát ezek nagyon gyorsak voltak! Remegő kézzel próbáltam beütni a jelszavamat a laboros fiókomhoz, ami persze nem akart beengedni (a sors tud játszani az idegeinkkel, az már egyszer biztos), de kisebb technikai gebaszok után végre sikerült letölteni a pdf-et, amiben nagy betűkkel ott állt, hogy NEGATÍV! El se akartam hinni, hiszen addigra biztos voltam benne, hogy mi is elkaptuk. A férjem kicsit tovább tökölt, de végül neki is megnyílt a fiók és ő is negatív – vagyis elhárult az akadály, mégis jöhetnek a szüleim karácsonykor!
Innentől kezdve felgyorsultak a dolgok. Gyors telefonok Magyarországra, bevásárlólista-egyeztetés, mi kell otthonról, úti okmányok kitöltése, ajándékok összeszedése – nálunk pedig hátra volt még a nagybevásárlás, rendrakás, takarítás, ablakmosás – egyszóval: a karácsonyra készülés. Mindent szépen elosztottunk egymás közt, és a végén még arra is volt idő, hogy felszedjem az új mosipelusokat a boltban (végre megérkeztek!) a férjem pedig elmenjen fodrászhoz. A nagybevásárlást én bonyolítottam le késő délután és már sötét volt, mire végeztem. Hazafelé az iskola előtt mentem el a kocsival és meg is láttam az utcán bandukoló kis csapatomat: a férjem tolta a babakocsit benne Kornéllal, a Nagy mellette ment, a Középső pedig előtte ugrabugrált. Szívmelengető látvány volt.
Elkezdődött a téli szünet
Este aztán volt egy kis sírás: az ördög tudja, mi bújt belé, de a Nagy mindenáron még aznap este neki akart állni a vakációra feladott házi feladatoknak. Hiába magyaráztuk neki, hogy majd holnap, mert most már késő van, csak zokogott, sírt a pizsamájában, hogy ő még most meg akarja csinálni a „travaille-ját” (szó szerinti fordításban: munkáját), mert a tanító néni azt mondta, hogy minden nap kell dolgozni vele. Úgyhogy este fél kilenckor tetszik-nem tetszik, megengedtem neki, hogy előszedje a füzeteit, mert különben nem lett volna alvás – szerencsére beérte azzal, hogy megmutogatta nekem a feladatokat.
Vicces egyébként, hogy mostanában ilyen makacs iskolai dolgokban: a múltkor például az istennek sem lehetett meggyőzni róla, hogy az angol karácsonyi dalban a snowman-ről és nem a slowman-ről énekelnek. Betűzéstől kezdve internetes keresésen át mindent megpróbáltam, hogy elhiggye, a snowman a jó verzió – mindhiába, ő következetesen slowman-t mond (ráadásul franciásan kiejtve), hiszen a tanító néni neki úgy mondta (köszi, iskolai angolórák!)
Ezek után talán nem meglepő, hogy a szünet első napján otthon iskolásat játszottak a tesójával is. Könnyesre röhögtük magunkat a férjemmel ebédfőzés közben, ahogy tolták a különböző francia szövegeket: „Madame M, jöhetnek, én már itt vagyok” vagy „gyorsan, gyorsan, ne álljunk meg” (valószínűleg az ebédlőbe vonulást reprodukálták), mindezt tökéletes franciasággal. Képzelem, hányszor hallhatták, hogy már fejből tudják! Mikor kérdeztem, ki és kinek mondta ezeket, kiderült, hogy a kantinba menet és jövet minden nap kvázi élőláncot alkotnak napközisek és tanárok, ott csipegették fel ezeket a kifejezéseket.
Evésről szólván: Kornél továbbra is gyönyörű szépen eszi a pépeket, amiket adunk neki. Olyan jól csinálja, mintha már hetek óta gyakorolná. Eddig kapott alma-banán kompótot, almát, répát, sütőtököt, és bébijoghurtot. Mindegyik szépen elfogyott, mert kedve és étvágya is van enni. A Nagy pedig, mikor meghallotta, hogy mi otthon az apjával megetettük az öccsét, kijelentette, hogy ő is szeretné megpróbálni, így hétvégén a felügyeletem alatt rettentő óvatosan, odafigyelve egy egész adag ételt belekanalazott a tesója szájába. K. nem teljesen értette a dolgot, az elején egyikünkről a másikunkra nézett tanácstalanul, de alapvetően tetszett neki, hogy a Nagy akarja etetni, úgyhogy az első pár bizalmatlan kanál után végül boldogan evett a bátyjával – aki irtó büszke volt magára.
Vasárnap délutánra nagyjából mindennel elkészültünk, és nem maradt más, mint a várakozás. A fiúk mindenáron fenn akartak maradni, míg megérkeznek a Papáék, de nemhogy ők, még én is aludtam már, mire megjöttek éjfél után. Reggel persze már hét órától kezdve alig lehetett visszafogni a gyerekeket, hogy rájuk ne törjék a hálószoba ajtaját, és hagyják még pihenni őket a hosszú út után. Igazi örömkitöréssel fogadták, mikor kilenc óra felé a fáradt utazók is felkeltek és kijöttek hozzánk. A fiúk pizsamában rohantak apukámhoz, hogy aztán ráugorva és a nyakába csimpaszkodva összepuszilgassák és megölelgessék, anyám pedig rögtön Kornél után nyúlt, hogy megbabusgassa egy kicsit… Ez a reggel volt az idei karácsony egyik legjobb pillanata. Tartottam ugyan tőle, hogy az „új arcok” milyen hatással lesznek majd Kornélra – a karantén miatt ugyebár rajtunk kívül alig lát valakit – de nem volt semmi megijedés, elfordulás, sírás, sőt. Kedvtelve nézegette a nagyszüleit, és hamarosan már nekik is úgy nevetett, mint nekünk szokott.
Shadow
