2020. 12. 30.
19. hét
Az ünnepeket nem részletezem – úgyse lehetne leírni, hogyan tornáztattuk a fiúkkal és anyukámmal közösen a Kicsit, hogyan visítoztak és pukkadoztak a nevetéstől századszorra is a fiúk Fekete Péterezés közben a Papával (akinek három kezet növesztve közben még Kornélt is sikerült az ölében fognia), hogyan sütöttünk anyukámmal kétszer is süteményt (pedig már amúgy is volt egy tonnányi), milyen volt a nagy családi mozizás a nappaliban,
mit szólt Kornél a szaloncukorhoz (imádta, mert fényes volt és zizegett), mennyit kellett korzóztatni a fiúkat 24-én apukámnak, hogy itthon fel tudjuk díszíteni a karácsonyfát (mivel azt a Jézuska hozza ajándékba), a férjem hányszor átkozta el a direkt erre az alkalomra vett hipi-szupi karácsonyfatalpat, ami persze elromlott és végül kénytelen volt a hagyományos francia módra, egy három euróért vett fatönkbe szúrni a fát; hogy ismét felkerültek a fára azok a díszek, amik közül sok már anyukám gyerekkorában is megvolt; mennyire siettek a fiúk felöltözni a „szépruhájukba” mikor végre feljöhettek a lakásba; hogy a „leleplezés” sajnos pont egybeesett Kornél uzsonnaidejével, így majdnem az egész Mennyből az angyalt végigüvöltötte az éhségtől, és hogy a sok becsomagolt ajándékra hogy ugrottak rá a fiúk, hogy fél óra múlva csak széttépett papírhalom maradjon utánuk igazi „tájkép csata után” stílusban.
A „Jézuska” nagyon bőkezű volt a gyerekekhez idén, és sok szuper dolgot kaptak, de a legjobban eltalált ajándék mégis az volt, amit a húgomék küldtek a pasijával: a Nagy egy óriási plüss Pikachut kapott (45 centis!), a Középső pedig egy Pókemberes melegítőszettet. Ahogy kibontotta, természetesen fel is próbálta, és onnantól kezdve egy hétig nem lehetett leszedni róla, csak abban volt hajlandó megjelenni (bár az apjának megsúgta, hogy beszélt a Jézuskával és megmondta neki, hogy jó ez a melegítő, de azért legközelebb ne benti ruhát hozzon!) Ajándékbontás után Skype-on bejelentkeztünk az összes otthon maradt családtaghoz is – tesóimhoz, nagymamámhoz, anyósomékhoz, férjem tesójáékhoz – és mindenki sorra került legalább 15 perc erejéig.
Szép és örömteli volt a szenteste – bár az kicsit elrontotta, hogy nem tudtam időben hozzákezdeni a vacsora készítéséhez, mert Kornél épp aznap döntött úgy, hogy nem akar elaludni (szerintem addigra már nagyon kivolt a sok eseménytől, hangtól és fénytől), ezért másfél órán át kellett altatnom, mire le tudtam tenni. És nem, nem csak a férjemnek, de anyukámnak sem alszik el…
Így viszont a vacsorával alaposan megcsúsztunk. Mire a hosszas altatásból kijöttem, a fiúk már teljesen fel voltak pörögve a sok szaloncukortól, mindenki más meg már éhes volt. Szerencse, hogy sosem spilázom túl a szentestei menüt (a halálnak van kedve egész nap a konyhában állni és főzőcskézni), ezért már évek óta mindig ugyanazt készítem, mikor itt karácsonyozunk: hercegnőburgonyát (amit csak be kell tolni a sütőbe aztán kiszedni) és libamájat (amit szintén előre elkészítve veszek, és öt perc alatt serpenyőben készre sütöm) hagymalekvárral meg zöldsalátával. Fancy és nettó 15 perc munkával kész van. Francia pezsgővel koccintottunk hozzá, desszertnek pedig kétféle fatörzs-torta volt (a franciáknál a fatörzs, vagyis a Bűche de Noël az igazi hagyományos karácsonyi süti, mint nálunk a bejgli. Az eredeti csokis verzió mellett van sok más ízesítésű is: nekünk idén gesztenyés-csokis-tejszínhabos és erdei gyümölcsös-fehércsokis volt, mindkettőt cukrászdából rendeltük, így azzal sem volt gond).
Persze a hazai ízek sem maradhattak ki: míg a szüleim itt voltak, volt disznótoros, négyféle bejgli, mézeskalács, sőt nyomtunk ki még tepertőt (!) is – de a nagy kedvencem, a halászlé idén kimaradt.
Online színház a kanapén, Jumanji a tévében
Karácsony napja evéssel, társasozással, filmnézéssel, sőt, online színházi előadással telt – ez utóbbi a Középsőm keresztszüleinek ötletes ajándéka volt, és bár a jegy elvileg csak egy fő részére szólt, a végére majdnem az egész család a Négyszögletű kerek erdőt nézte online streamingen a kanapéról.
Az ajándékok használatba vétele is folyamatban volt: a már megszokottnak mondható konyhaszerelés helyett most kivételesen egy ötemeletes autó-garázs-szerviz összerakása foglalta le a család minden férfi tagját egy napig, de egész délutánok mentek el a különféle legók összeszerelésével is. Családilag megnéztük a Jumanjit, mert már elég nagynak ítéltem hozzá a gyerekeket (a Középső azért félt és film közben hozzám, aztán a nagypapájához bújt) miközben mandarint pucoltunk és ettünk, utána pedig elővettük a Jumanji társast, és el is játszottuk, mint a filmben.
Esténként, mikor a gyerekek lefeküdtek, a család felnőtt tagjaival még folytatódott a filmezés – aminek az egyetlen hátulütője az volt, hogy általában éjfél előtt nem kerültem ágyba. Kornél pedig gondoskodott róla, hogy éjszaka se aludjak sokat, mert ő se aludt – nagyon sok volt neki az új benyomás, a sok zaj, amit a többiek akaratlanul is okoztak. Ez két dolgot hozott nála: egyrészt rászokott, hogy mikor altatom, félálomban hosszasan „énekeljen” magának, mielőtt elalszik – egész áriákat motyorgott el cumival a szájában, így altatva magát. Másrészt, hogy ne ébressze fel a többieket, természetesen ringattam éjszaka végkimerülésig. Az első este például, mikor anyámék itt voltak, az istennek nem bírt elaludni. Esküszöm, hogy egy komplett sztepp aerobikot nyomtam le egyik lábamról a másikra állva, míg végre elaltattam.
„Itt vannak a havak!”
A szüleim hat napot töltöttek velünk, majd 27-én reggel hazaindultak Magyarországra. Sok feladatot levettek a vállamról a gyerekekkel kapcsolatban – a fiúk természetesen le se szálltak a Papáról, míg itt volt – és így tudtam én is szusszanni egy picit. Mikor elmentek, csönd és űr maradt utánuk… Meg persze óriási rendetlenség, mert az ünnepek alatt senki se azzal foglalkozott, hogy pakoljon. Már épp neki akartam látni a romok felszámolásának – amikor az egyik kolleganőm írt, hogy egy órányira a várostól egy titkos helyen esett a hó. Mivel idén még egy szem havat nem láttunk, úgy döntöttünk, a rendetlenség várhat, inkább próbáljuk meg, hátha sikerül a gyerekeknek fehérré tenni ezt a karácsonyt.
A spontán ötlettől vezérelve egy órán belül az egész bandát kocsiba pakoltuk, és elindultunk megnézni, igaz-e a hír. Már az út felénél láttuk, hogy igaz – a kisvárosok amiken áthaladtunk, olyanok voltak, mintha mézeskalácsból készültek volna, és ahogy egyre feljebb mentünk, lassan elkezdett esni a hó is.
„Anya, nézd, havak!”
– kiabálta a Középső a kocsiban izgatottan. Végül megálltunk a céltól nem messze egy parkolóban, a gyerekek izgatottan ugrottak ki a kocsiból – hogy két perc múlva már másszanak is vissza, mert “hideg van és fázik a kezem”.
Hát igen, kicsit alulöltöztünk ehhez a kalandhoz, mert nem számítottunk ilyen hidegre és húsz centis hóra sem. Azért ha már elmentünk odáig, sétáltunk egy nagyot, hógolyóztunk is kicsit, és élveztük a havas táj látványát. Léleksimogató volt az a nagy csend és a sok fehérség, a hó látványa és a fehérbe öltözött erdő… Méltó lezárása volt ez az idei karácsonynak.
Shadow
