2020. 11. 27.
15. hét
Kornélnak életében először leszívtuk az orrát. Eleinte nem szólt egy szót sem, csak meglepődött, a fél perces process végén pedig sírt egy kicsit méltatlan bánásmódom miatt.
Úgy tűnik, ez az elsőzések hete, mert egy nappal később megkapta élete első kúpját is, egy orrkidugítós fajtát, hogy éjszaka rendesen kapjon levegőt.
Ezt közvetlenül fürdés után adtuk be neki, remélve, hogy ellazult állapotban nem veszi majd annyira zokon – a férjemmel ugyanis nagyon féltünk, hogy sírni fog, de végül nem hogy nem sírt, hanem egyenesen nevetett! Még soha életemben nem láttam, hogy egy gyerek nevessen a kúpfelrakáson… Totál le voltunk döbbenve, mert a nagyoknál merőben más tapasztalatokat gyűjtöttünk. A férjem mondta is, hogy ezek szerint egyszer mindenre sor kerül.
Elkezdődött a matricázás
Gyönyörű türkiz, vagy még inkább tengerkék színű kezd lenni a szeme! Kedvenc játéka mostanában egy méhecske, akinek egész nap „beszél”. Azért is „szól”, ha nem lát minket maga körül – eddig nem érdekelte, ha pár percre egyedül hagytuk a játszószőnyegén vagy a székében, de most már igényli, hogy egyfolytában látótávolságon belül legyen valaki a családból.
Sajnos nagyon gyötri a fogfájás is. Mint egy kis matrica, olyan már napok óta… Ha tehetné, egész nap rajtam lógna. Azt szereti, ha folyamatos testkontaktban vagyunk és a kezemből nézelődhet. Ha leteszem, mert elfáradt a kezem tőle, azonnal sír, még aludni is csak így akar, a karomban. Ez viszont eléggé megnehezíti a házimunka (meg úgy minden egyéb) végzését számomra, úgyhogy gyorsan lőttem a helyi jófogáson egy csatos hordozót, amit a hátamra is tudok tenni (a kendővel is kipróbáltam a hátrakötést, de az egyikünknek se jött be).
A férjem és a Nagy mentek el a hordozóért kettesben, aztán az egész csapat lelépett játszózni, én hülye meg gondoltam, nem várom meg, hogy hazaérjenek, megpróbálom egyedül feltenni a gyereket a hátamra. Hát az első alkalommal totál elbénáztam, szegény Kornél gurulni kezdett le a hátamról, én meg ijedtemben reflexből a kis karja után kaptam, és ahogy elkaptam, eléggé megrántottam a kezét, amitől persze sírva fakadt. Legszívesebben adtam volna magamnak egy jó nagy pofont, miközben megpróbáltam megnyugtatni és ellenőriztem, hogy nem ugrott-e ki a válla.
Szerencsére az ijedtség nagyobb volt, mint a fájdalom, úgyhogy hamarosan megnyugodott. Másnap már több sikerrel próbálkoztam, ez alkalommal ment a hátra tevés, és így nagyjából húsz percig ragyogóan tudtam haladni a házimunkával is, míg ő a hátamon nézelődött. Egy dologra kellett csak figyeljek: hogy egy percre se álljak meg. A folytonos mozgásban ugyanis egy mukk sem volt, ha viszont megálltunk, rögtön rázendített az elégedetlen magyarázásra, vagy a fejével noszogatott, hogy induljunk már. Nem tudom, (hogy) fog(-e) ez hosszútávon működni, mert a mosogatást, pelenkatöltést vagy bármi egyhelyben állós munkát nem viseli el.
Imádja a tornát
Délutánonként továbbra is tornázunk. Nagyon bejön neki! Általában végignevetgéli a mondókákat – kedvence a Repülnek a madarak, ami közben a kezével kell foglalkozni – és napról napra egyre ügyesebb. Már szinte alig kell motiválni, hogy hasra forduljon, és ha már ott van, nem sír, mint az első pár alkalommal, hanem tartja a fejét és érdeklődve tanulmányozza a dolgokat.
Érdekes fejlemény, hogy mióta elkezdtük a gyakorlatsort, azóta próbál felülni is (pedig ezek a gyakorlatok még nem az ülést készítik elő, hanem inkább a forgást) amit nem szabadna, de ő felhúzza magát félülésbe az ölemben, amikor csak teheti. Én is edzek, igaz, nem viszem túlzásba… Sajnos heti két-három alkalomnál többször nem jut rá időm. Ha sikerül mégis beszorítanom a mozgást, fél óra elliptikus trénert nyomok, majd húsz perc combkeskenyítő gyakorlatsort. Jóga és pilates még mindig csak online van a karantén miatt, úgyhogy azokat most hanyagolom, mert úgy nem az igazi.
Megengedtem a fiamnak, hogy ő fürdesse a babát
Péntek este a férjemnek be kellett mennie a munkahelyére, ötkor indult és tíz után jött haza, úgyhogy aznap rám maradt a gyerekcsapat összeszedése, majd lefektetése. El is ballagtam a fiúkért Kornéllal a suliba – ahol már az iskola udvarán sikerült mind a négyünknek kiborulnia. A Nagy ugyanis három új pokémon kártyát szerzett a napköziben, amit a Középső is rögtön meg akart nézni, de csakis a saját kezébe fogva – a Nagy viszont úgy gondolta, hogy csak az ő kezéből nézze meg őket. A patthelyzetet semmilyen praktikával sem sikerült feloldani, bármit javasoltam, az nem volt jó, az egyik ezért bőgött, a másik meg azért hullatott óriási krokodilkönnyeket – mire a két tűz közé került Kornél is rázendített egy szimpátiasírásra a babakocsiban.
A napközis gondozók szokás szerint csak csendben röhögtek rajtam a kapuban (úgy látszik, én vagyok a helyi ingyencirkusz), miközben próbáltam indulásra ösztönözni a bömbölő brigádot az ívlámpák fényében, fél kézzel a babakocsit tolva, másikkal a táskákat fogva, de ők következetesen lecövekeltek az udvar közepén. Látszott, hogy iszonyat fáradtak mindketten, sok volt nekik az iskola meg az egész hét, azért borultak ki és nem a hülye kártyák miatt, de eddigre legszívesebben már én is elbőgtem volna magam kínomban…
Hogy időt hagyjak nekik a megnyugvásra, odaléptem a napközisekhez és megkérdeztem, nem találták-e meg véletlenül a Középső szemüvegét, amit tegnap este óta nincs meg. Persze senki sem látta sehol, a fiam valami tornateremről hadovált, hogy ott hagyta, de mint kiderült, nincs is tornaterem az oviban, úgyhogy a menő pókemberes szemüveg holléte továbbra is ismeretlen. (Update: a lakás teljes feltúrása után végül másnap a kocsiból került elő).
Az alig tízperces hazaút egy kínszenvedés volt, a nagyok folyton összevesztek valamin… Kornél nagyon csendes volt, figyelte mi történik, és segélykérően nézegetett rám a babakocsiból. Ez a fiúknak is feltűnt egy idő után és elkezdték kérdezgetni, miért mindig csak engem néz. Mondtam nekik, hogy valószínűleg azért, mert egész nap én foglalkozom vele, és ezért engem szeret a legjobban. Mire mindketten közölték, hogy őket is szeresse, mert ők is szeretik az öccsüket. Kapva kaptam a témán, és szóba hoztam, hogy játszhatnának vele egy kicsit többet. “Simogassátok, énekeljetek neki, akkor majd titeket is így fog szeretni”.
A fiúk nagyon magukévá tették a feladatot: onnantól kezdve, hogy hazaértünk, felváltva dajkálták a babát a felügyeletem mellett, Kornél pedig csak lesett, mi ez a hirtelen jött érdeklődés. A Középsőnél különösen termékeny talajra hullt a tanácsom: este még a fürdetésbe is besegített (miután behívtam a fürdőbe, nehogy a távollétemben ismét összevesszenek a testvérével). Mindketten annyira élvezték! K. egyfolytában nevetett a szokatlan helyzeten, örömében egyfolytában rugdosta a vizet, miközben a bátyja nagy elánnal szappanozta és kedvesen beszélt hozzá, utána vízzel leöblítette, végül pedig megtörölgettük, míg ő bohóckodott neki.
Szeretem egyébként, hogy ilyen kis háziasak. A Nagy például mostanában rászokott, hogy velem főzzön hétvégente. Kihozza a kis konyhai játékait, mikor nekikezdek, és mindent utánoz, amit csinálok. Az ő fazekát, serpenyőjét is a tűzhelyre kell tenni az enyémmel együtt (még jó, hogy indukciós!) és ő is meghámozza a játék sárgarépát, megtöri a tojást, amikor én is. Sokat játszunk mostanában a gyerek Monopolyval is, amire teljesen rákattantak – a Nagy szokott lenni a bankos, aki buzgón vigyáz, hogy mindenkinek csak annyit adjon, amennyi jár, és beszedje a pénzeket, míg a Középső cukin megsúgta nekem a múltkor, hogy egy „titkos” helyre – aka szekrény – félrerakott egy kis pénzt, hogy ki tudjon segíteni, ha az enyém elfogyna.
Shadow
