2020. 12. 02.
16. hét
Ma egy éve, hogy elkezdtem írni a Bezzeganyára… Hova tűnt el ez a 12 hónap?? Olyan távolinak tűnik már, mikor a pozitív teszttel a kezemben korán reggel beosontam a hálószobánkba… Mintha egy másik életben lett volna.
A fiúk persze nem emiatt voltak bolondul boldogok ezen a napon, hanem mert kiosztottuk nekik az adventi naptárakat. Azóta minden reggel megy az ablaknyitogatás – de mindig szigorúan bevárják, hogy a másik is felkeljen, addig nem nyúlnak hozzá. Este befutottak az első születésnapi köszöntések is, hiszen dupla szülinapot tartottunk: a Középsőét és az enyémet (bár az ünneplést a hétvégére halasztottuk). Elsőként anyukám hívott fel. Csak pár percet beszéltünk, mert nem volt különösebb mondanivalónk, de jólesett, hogy nem felejtkezett el róla, sőt, mindenkit beelőzött, hogy biztosan ő legyen az első. Csak később jutott eszembe, mikor a férjem fektetésnél azt magyarázta a Középsőnek, hogy öt éve ilyenkor már jelezte, hogy érkezik hozzánk, és pár órával később meg is született, hogy mennyivel logikusabb lenne, ha a születésnapokon az ünnepelt köszöntené fel az édesanyját, amiért az életet adott neki.
E filozofikus gondolatokat másnap gyakorlati tennivalók váltották fel: Kornélt vittem az orvoshoz bcg oltásra korán reggel. Sajnos teljesen hiába, mert az orvos beteg lett és nem jött be, úgyhogy végül csak lemérték: 7550 gramm és 65,5 cm őnagysága. És hétről hétre fejlődik: az új mutatványa, hogy már tök ügyesen tud fogni a kezével! Nemcsak megfogja, hanem meg is tartja a dolgokat – hogy rögtön a szájához emelje és megkóstolja őket. Kezd megváltozni… Kicsit komolyabb, mint eddig, sokat szemlélődik és figyel, és nem nevet már annyit – bár amikor a bátyjai produkálják magukat neki, akkor azért visszhangzik a lakás a boldog babakacajtól – a fiúk meg azon nevetnek, ahogy ő nevet rajtuk. A védőnő azt mondta, hogy ha betölti a négy hónapot (11 nap múlva) kezdhetem a hozzátáplálást, elsőként zöldséggel.
Egy ötéves lelkének titkai
Este a Középső nem bírt elaludni. Először csak kijött a nappaliba és mondta, hogy átköltözne a mi ágyunkba, hogy elaludjon. Mikor ezt megengedtem neki, behívott magához beszélgetni, és akkor nagy sóhajtozások közepette megosztotta, ami a lelkét nyomta.
„Anya, van egy kis baj. Ma háromszor is puni-ben (büntetésben) voltam.”
Amikor kérdeztem, miért, újabb sóhajtás után elmesélte, hogy egyszer azért, mert a legjobb barátjával puszit adott egy harmadik gyereknek, aki ezt nem engedte meg nekik, másodszor azért, mert a nyálas ujjukkal rajzolgattak a padra, a harmadikat meg már elfelejtette. A titok súlya miatt megkönnyebbülve persze rájött a szómenés, és mesélt vég nélkül: elmondta, hogy nemrég azt álmodta, a kövér napközis néni ráült az arcára, amitől az teljesen összelapult, mint egy rajzfilmben, és aztán még azt is, hogy látott egy kislányt az egyik uzsonna alkalmával az udvaron, „aki annyira szép volt, hogy azt nem lehet elmondani” és ő szeretne találkozni vele még egyszer, de sajnos nem tudja, melyik osztályba jár. Kérdeztem, hogy nézett ki ez a nagyon szép kislány? Mire kiderült, hogy barna haja van. Mint nekem? – kérdeztem tőle, mire a Középső:
„Igen, de anya… ez a kislány sokkal csinosabb nálad!” Magamban jót nevettem a megállapításon, majd hallgattam tovább a hosszas monológot az álmairól, hogy mit csinálnak az iskolában, melyik mesét akarja holnap megnézni, melyik a legerősebb Pokémon kártya… persze az lett a vége, hogy belealudtam a hosszas mesébe.
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Másnapra elkapott a nátha. Már lefekvéskor éreztem, hogy be van dugulva az orrom és kapar a torkom, reggelre ez fokozódott tovább. Alig bírtam kivakarni magam az ágyból… A férjem is látta, hogy nem vagyok 100 százalék, úgyhogy mondta, hogy ma megpróbál többet segíteni, hogy pihenhessek kicsit. Tíz percre rá előkerült a Nagy, egyik szeme totál vörös. Nyáron ugye megszakértették már, hogy ez a vörös szem nem betegség, hanem korosztályi sajátosság nála, kötőhártya-szerű tünetekkel – de így mégse küldhettem suliba, muszáj volt orvoshoz vinni, hogy írassunk fel új szemcseppet.
A hírre, hogy itthon maradhat, diadalordításban tört ki, mert azt hitte, hogy egész nap csak vele játszunk majd. Én viszont totál nem voltam abban az állapotban, a férjemnek meg dolgoznia kellett. Azért lejátszottam vele egy parti Monopolyt – miközben csak arra vágytam, hogy az ágyamban, a takaró alatt vacoghassak, aztán a férjem elvitte az orvoshoz és elintéztek pár apró-cseprő dolgot is, amit rájuk bíztam. Dél körül értek haza, akkor gyorsan összeütöttünk valami ebédet, és reméltem, hogy utána lesz öt percem, hogy ledőlhessek – de csörgött a telefon, és a férjet behívták a munkahelyére, utána meg elment megvenni a Középső szülinapi Pókember tortáját (míg a Nagynál a pokémonok a menők, a Középső ugyebár a Pókemberért rajong: pókemberes színezőket ragasztott az ágya fölé, saját kezűleg lerajzolta a Pókembert – bár eléggé macskaszerűre sikeredett szegény – Pókember álarcot készített az iskolában, ahol befestette az arcát is pókemberesre, és azt kért a szülinapjára is). Mire hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel, amin persze jól össze is kaptunk, mert ő viszont úgy élte meg, hogy egész nap csak besegített munka helyett.
Dupla szülinap
Másnap migrénnel ébredtem, amit a bedugult orr és kaparó torok csak még rémesebbé tett. Ráadásul meg is jött – a szülés óta most először. Azt hiszem, nem kell részleteznem az állapotomat… Szombat volt, ekkorra tűztük ki az én és a Középső szülinapjának megünneplését. A gyerekeket lefoglalandó, míg megfőzöm az ünnepi ebédet, kiosztottam nekik az előre beszerzett, karácsonyra szánt képeslap-alapanyagot, amit az útmutató szerint egyedül kidekorálhattak matricákkal és rajzokkal. A délelőtt nagyrészt eltelt a képeslapgyártással – a Nagy gyönyörűeket rajzolt, én közben pörögtem a főzés és a képeslapokba besegítés között – így a 13 képeslapból 10-et meg is csináltunk ebédig. A Középső kívánságára húsleves volt, a másodikból már csak ímmel-ámmal ettek, aztán elmentek lovagolni. Én azalatt elaltattam Kornélt, becsomagoltam az ajándékokat, megterítettem, elővettem a gyertyákat, átöltöztettem a gyereket meg magamat is, feldobtam egy kis sminket, megetettem a babát, majd újra átöltöztettem, mert összehányta a ruháját, aztán már csak vártunk.
Mikor megjöttek, a Nagy, ahogy meglátott, a következőt mondta: milyen nagy a hasad! Kösz kisfiam, most legalább tudom, hogy tényleg szép nagy lehet, még ha én eddig azzal is áltattam magam, hogy egész jól visszament már. Ezután ők is szép ruhát vettek, aztán megtörtént a nagy ajándékozás – volt öröm, hogy pókemberes lett a torta! – bár a nagy ajándékbontogatás közben (mindegyik játékkal vagy félórát játszottak, így elég lassan ment a csomagok kibontása) – a tortát meg sem kóstolták, csak mi, felnőttek ettünk belőle. Én is kaptam ajándékot: a Nagytól egy rajzot, amin látható volt (sorrendben): 1. egy beazonosíthatatlan repülő tárgy, 2. egy ragtapasz és 3. egy óriási szakállas felhő. Aki meg tudja fejteni, mit jelent egy szülinapi rajzon ez a szimbolika, kérem, jelentkezzen kommentben.
A férjemnek is sikerült meglepnie: a Naggyal közösen még a pénteki ügyintézéseik közben bementek a kedvenc teaboltomba és vettek a kedvenc teámból kimérve, emellé kaptam egy csokor rózsát (nem vöröset, még mielőtt, hanem sárgát, aminek piros volt a széle, a Középső választotta). A teának különösen örültem, mert pont előző nap vettem észre, hogy teljesen elfogyott, és még siránkoztam is egy sort, miért nem vettem észre előbb, akkor vehettek volna abból is.
Késő estig ment a játék, utoljára még egy parti Monopolyt is lejátszottunk, aztán végső aktusként ki kellett vágni a torta dobozáról a rárajzolt Spidermaneket, és azokat az apjukkal közösen felragasztották a szobájuk különböző pontjaira. Este még hallottam, ahogy fektetés után a Középső az ágyában imádkozott a jézuskához, és megkérte, hogy a következő szülinapjára hozzon neki egy Spiderman jelmezt.
És mivel ez a napló az év utolsó napján fog megjelenni, egyrészt mindenkinek kívánok nagyon boldog, szeretetben és egészségben teli új évet. Másrészt pedig – bár nem szokásom – 2021-re teszek egy fogadalmat: az új évben megpróbálom utolérni magam az időben, és véget érnek a monstre naplók. Kitartást, mindjárt itt a vége!
Shadow
