2013. 12. 29.
December 16-án, egy hétfői napon kellett volna megjönnie.
Imádkoztam, hogy – mint oly sokszor már életemben – most is késsen egy pár napot a nem várt esemény, mivel csak szerdán indultunk haza Franciaországból, hogy az ünnepeket már otthon, a családjainkkal töltsük, és az utazást megelőző napok hát… maradjunk annyiban, hogy nem éppen a nyugalomról voltak híresek. Már sokszor észrevettem, hogy stresszesebb időszakokban a szervezetem valahogy mintha visszatartaná a dolgot, mintha nem tudna kellőképpen ellazulni, hogy kiadja magából, amit ki kell adnia, így most is jó esély volt rá, hogy így lesz.
Fontos volt, hogy ne vérezzek, és otthon el tudjak menni a magyarországi nőgyógyászhoz, akihez a kiköltözésünk előtt jártam, hogy megvizsgáljon. Nagyon szeretem ezt az “öreg nőgyógyászt”, ahogy J. barátnőm emlegeti – ő volt ugyanis az, aki annak idején, jó pár évvel ezelőtt rátalált, mikor kétségbeesetten keresett valakit, aki a folyton visszatérő candidáját kikúrálta volna, majd hasonló problémáim révén pár hét múlva készségesen továbbította nekem is az elérhetőségeit.
Az Öreg valóban egy igazi kincs volt… az a fajta jószívű nőgyógyász, aki egy régebbi korból maradt itt valami csoda folytán. Kifakult, piros pecsétes régi, fehér köpenyében, fehér hajához képest világítóan barna bőrével, hordó hasával, apró, tipegő lépteivel és lehetetlenül korai rendelési idejével (már 6:30-tól lehetett hozzá menni!) mintha épp most sétált volna ki egy alternatív, a rendszerváltás előtti univerzumból. Megtippelni se igazán lehetett, hány éves, mert az arca a rengeteg ránc miatt pont úgy nézett ki, mint egy bulldogé: redők százai lógtak rajta, de annyira, hogy a szemét se igen tudta kinyitni tőlük. Sokszor gondolkoztam rajta, mikor golyóstollával a sorokat rótta a kartonomra, hogy vajon hogy lát ki a rengeteg hurka közül – külső szemlélőként ugyanis pont úgy tűnt, mintha csukott szemmel írna.
Ennek ellenére a sorok szabályos gyöngybetűkkel teltek meg, és onnantól kezdve, hogy J. útmutatása alapján elmásztam a világ végén lévő, a szocialista időkben még óvodaként funkcionáló, ám aztán “egészségügyi központ”-tá átalakított épületébe, ahol a rendelője volt, csak teltek és teltek a papírok a kartonomban, én pedig rendszeres látogatója lettem az intézménynek – még akkor is, mikor idén áprilisban nagy lendülettel egy teljesen másik országba költöztem.
Buzgó imáim végül meghallgatásra találtak, mert csütörtökön kora reggel minden gond nélkül becsekkoltam az orvosi rendelőbe, majd gyorsan túlestem a kenetvétellel egybekötött vizsgálaton is, onnantól kezdve pedig vártam, hogy bármelyik pillanatban érkezzen, hiszen a testem már produkálta az összes, menstruáció előtt megszokott tünetemet.
De nem történt semmi. Mivel már 2-3 hónapja próbálkoztunk, halványan felvetődött bennem a gondolat, hogy talán épp most sikerült ? De aztán gyorsan le is beszéltem magamat még a gondolatról is, hiszen pont decemberben nem igazán vittük túlzásba az együttléteket, ráadásul beteg is voltam a hónapban. Túl sok volt az elintéznivaló, az idegeskedés, a karácsony és az utazás előtti stressz , így két alkalmat leszámítva parkolópályára tettük az ügyet. Nem, ez biztos, hogy nem az, egyszerűen csak szívat a testem, és majd szokás szerint akkor jön meg, amikor a legalkalmatlanabb.
Aznap este a barátnőimmel találkoztam a belvárosban, de valami hatodik érzéknél fogva egész este csak teát ittam, majd hosszas rábeszélésre egy nagyon kicsi sört. Talán nem is meglepő, hogy míg a többiek derekasan belecsaptak a lecsóba és egyre jobban érezték magukat, én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen álmos vagyok, és hogy mikor indulhatok haza anélkül, hogy pofátlanságnak tűnne a túl korai távozás.
A menzesz pedig csak nem jött. További napok teltek el, már elmúlt a szenteste és a karácsony is, de nem történt semmi – hacsak azt nem számítjuk, hogy minden családi és egyéb összejövetelen szorgosan és feltűnés nélkül igyekeztem kibújni az alkohol fogyasztása alól – ami nem is olyan egyszerű, ha fél év külföldi lét után látogatod sorba a családodat és a barátaidat, akik a viszontlátást és a karácsonyt megünneplendő, mind pezsgővel és pálinkával akarnak koccintani.
Bár egyre erősebb lett bennem a gyanú, egyelőre senkinek nem mondtam semmit, mert féltem, hogy elkiabálom a dolgot. Úgy voltam vele, hogy ha a hazaútig sem jön meg, akkor majd az otthonunkba visszatérve csinálok egy tesztet, de addig nem foglalkozom vele. A napjaink így is tele voltak programokkal, innen oda rohantunk és igyekeztünk senkit sem kihagyni az otthoniak közül… így a férjemnek sem szóltam semmit, attól tartva, hogy még véletlenül elkottyant valamit az ünnepi hangulatban, aztán később kiderül róla, hogy csak vaklárma volt. Magamban őriztem hát a titkot, mélyen eltemetve, csak időnként elmosolyodva, mikor senki se látott – és olyan ügyesen tettem ezt, hogy én is alig gondoltam erre az egészre, míg ki nem értünk a repülőtérre, hogy visszamenjünk életünk új helyszínére.
Ám amint hazaérkeztünk, másnap kora reggel – még szinte hajnalban – elővettem a fiókomban már régóta őrizgetett, just-in-case terhességi tesztet, és míg a férjem aludt, szép csendesen kivonultam a fürdőszobába megcsinálni.
Hihetetlen gyorsasággal jelent meg rajta a két csík, szinte egy időben. Érdekes, hogy valahogy mégsem csodálkoztam, még az első terheseknél jelentkező “úristen-gyerekem-lesz” sokk is elkerült, mert valahogy annyira természetesnek hatott az egész.
Két csík, hát két csík… – gondoltam magamban, aztán szép halkan visszamásztam az ágyba a sötétben, és bár nagyon sok minden jutott hirtelen eszembe, ezzel egy időben valami hihetetlen nyugalom is megszállt. Mintha a sok cikázó kis gondolat alján egy békés és nyugalmas tó lenne, és ezek a kis gondolat-madarak ugyan meg-megcirógatnák a szárnyukkal néha a felszínét, ahogy kavarognak fel és alá, de a tó továbbra is rezzenéstlenül és háborítatlanul állna ott. Jó fél óra után a férjem egyenletes szuszogására végül vissza is aludtam a sötétben.
Nagyjából két órával később szinte egyszerre ébredtünk fel. Míg álmosan rám pislogott, arra gondoltam, hogy most már igencsak ideje lesz vele is megosztani a hírt 😀
– Van még egy ajándékom, amit karácsonykor nem adtam oda. Most szeretnéd megkapni, vagy később? – kérdeztem tehát tőle hirtelen ötlettől vezérelve.
– Te mikor akarod odaadni? – kérdezett erre vissza.
– Hát most! – válaszoltam neki, és egy hirtelen mozdulattal az orra alá dugtam az éjjeliszekrényre letett tesztet.
Mivel félálomban nézte meg, kellett neki pár pillanat, míg rájött, hogy egyáltalán mi is az. Aztán végül pont úgy reagált, mint a filmekben szokás: hirtelen hatalmasra kerekedtek a szemei, önkéntelenül is kinyílt a szája, aztán pedig mosolyra görbült, míg félig kérdő-félig kijelentő hangsúllyal azt nem motyogta: ezt most nem mondod komolyan?!
Csak vigyorogni tudtam rá, beszélni nem igazán 😀
Egy hatalmas ölelés (meg az első sokk) után azonnal elkezdtük átbeszélni, hogy eddig mért nem sikerült, és hogy lehetséges, hogy most mégis, és mit fogunk csinálni, és mikorra várható és egyáltalán, mi az isten lesz most – miközben arcunkon bamba mosollyal és bávatag tekintettel bámultunk időnként a semmibe, miközben a tegnap este az egésznapos út után csak ledobott cuccokat pakolásztuk a lakásban fel-alá járkálva.
És bár ezen a napon nem, de pár nappal később, mikor az első, már Franciaországban készült ultrahangos képet is megmutattam neki, – cukrostakony vagy sem – könnyekig meghatódott.
Shadow
