2020. 10. 24.
11. hét
Kornél napirendje szépen alakul így öt nappal az óraátállítás után (megjegyzés: mióta gyerekeim vannak, gyűlölt ellenségem az óraátállítás). Reggel 5 körül ébred először (miután a régi rendszer szerint az hat óra), olyankor a férjem szokta lekenyerezni cumival vagy simogatással, ekkor szépen visszaalszik, és új idő szerint 6:50-7 körül kel fel igazán. Ilyenkor én vagy ő megeteti cumisüvegből és visszatesszük aludni. Jó esetben 9-fél 10 között ébred újra, rossz esetben már 8-kor, miután a fiúk elmentek. Ekkor felveszem, örvendezünk egymásnak egy sort, agyonpuszilgatom szegényemet, aztán pelust cserélünk és kimegyünk a nappaliba.
Itt a kis pihenőszékéből figyeli, amint teszek-veszek a konyhában-nappaliban. Fél 10 után kezdi elégedetlenkedő heee-kkel jelezni, hogy lassan itt a tízórai ideje és van, hogy már 9:45-kor kiköveteli magának a második reggelit. Ezután általában egy fél órával megint leteszem aludni (az ébredésétől számítva így épp egy óra telik el). Magától alszik el a kiságyában, vagy néha cumi is kell neki – igaz, sokszor van, hogy be kell szaladgálnom, mert kiesett a cumi, és erre felriadt a félálomból.
Általában egy órát alszik, utána megint kihozom, játszunk kicsit. Szereti ha „Hova bújt a puszit” játszom vele. Egy körül kap ebédet, ami anyatej – még nem apadt el teljesen, úgyhogy az egésznapi fejésből kijön egy teljes adag – aztán rögtön megy is aludni megint, mert nagyon elfárad a nagy játszásban, tornázásban a játszószőnyegén. Ilyenkor alszik két órát egybefüggően, három körül kel fel ismét. Négykor megint enni kap, majd fél öt-öt között ismét leteszem aludni – sokszor a babakocsiba vagy magamra kötöm, mert menni kell a fiúkért. A levegőn általában alszik, de persze nem mindig… Hazaérkezés után egy ideig mindig figyeli a fiúkat, mert nagyon szereti nézegetni, amit csinálnak meg őket magukat is. Ilyenkor teljesen felélénkül, neki is ott kell lennie körülöttük és mindent látnia kell – de aztán hamar nyűgös lesz, sok neki a zaj, amit a tesók csapnak, és a nap is hosszú volt. Ilyenkor a kezembe kéredzkedik, és bújik, mert már csak enni és aludni szeretne – úgyhogy hétkor legkésőbb elvisszük fürdeni, és negyed nyolckor kapja az utolsó vacsorát, ami után egyből megy is az ágyába.
Csütörtökön lesz 12 hetes ezért ma elkezdtük a lightos tornázást a babaszőnyegen – ha a lábával segítek, könnyedén fordul hasra mindkét oldalra. Szépen tartja a fejét is, de egyelőre még csak pár másodpercig bírja. Gyarapodik is rendesen: a héten már harmadszorra kellett átválogatnom a ruháit a születése óta, mert egyes 68-as darabok is kicsik lettek rá. Lassan a szívem csücske bölcsőt is le kell cserélni a kiságyra, mert már alig fér bele, kicsi neki. Napközben többször köhög-szörtyög, de nehéz eldönteni, hogy a foga miatt, vagy mert megfázott (szerintem mindkettő). A férjem ma ebéd után meglátta, hogy az ínyében már bújnak felfelé a fogacskák (de még nem törtek át). Egyik éjszaka pedig hallottam, hogy zaj jön a szobájából, ezért átmentem megnézni. Álmában nevetett!
Egyik este történt egy kis baleset, amitől állatira megijedtem. Épp a Kicsit etettem a szobájában, a Középső pedig, aki épp megsértődött a Nagyra, és ezért nem akart vele egy szobában maradni, elkezdte áthordani a játékait hozzám. Ahogy hordta az egyik szobából a másikba a játékokat, én pedig a karomban tartottam az ép teljesen lelazult kicsit, a Középső felegyenesedve fejbe vágta Kornélt a saját fejével. A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben. A Baba addig lehunyt szemeit óriási tágra nyitotta és egy pillanatra teljesen lefagyott, levegőt sem vett ijedtében. A Középső fogta a fejét és közben egyfolytában azt hajtogatta: véletlen volt, nem akartam! Én hirtelen azt se tudtam mit csináljak, csak próbáltam megnyugtatni a Kicsit – aki nem sírt – és megnézni, mit érzek a koponyájánál. Szerencsére semmit, de azért aggódtam rendesen, hogy nincs-e baja, és persze a férjem is, úgyhogy egész este felváltva figyeltük, kell-e menni vele az ügyeletre.
Halloween, kincskeresés, kirándulás – a nagyokat is szórakoztatni kell
A héten a Nagy igazán kitett magáért. Az őszi szünet egyik hetében napközis táborban voltak, ahol sok érdekes dolog történt vele. Például angol napot tartottak, ahol teáskannát készített papírból.
„Azt akartam, hogy az enyém legyen a legszebb! Mint amilyen te is vagy!”
– mondta izgatottan, mikor hazaért. – Én vagyok a legszebb? – kérdeztem tőle. – Igen – mondta habozás nélkül. Aztán elmesélte, hogy mesét is néztek, amiben „Pikacsú sírt, és erre én is belekezdtem.”
A legújabb újítása azonban nem is ez, hanem a pár héttel ezelőtt, talán valamelyik meséből átvett „Hogyne!”. Mindenre ezt mondja mostanában. „Felvetted a cipődet? – Hogyne!” „Kérsz még egy kis vizet? – Hogyne!” – „Jó napod volt az iskolában? – Hogyne!” Ráadásul az ő kiejtésében sokszor inkább hóógyne ez a hogyne. A Nagy egyébként alig várja, hogy újrakezdődjön az iskola, óriási lelkesedéssel veti bele magát mindig a tanulásba. Már tud szótagolva olvasni franciául – és ez alapján nagyon könnyen ráállt a magyarra is. Matekból csillagos ötös (lenne, ha volna osztályzás, így csak „champion” feliratú nyomdákat kap a feladatai mellé).
A táborban persze egész héten azt hallgatták, hogy jön a Halloween, teljesen fel voltak pörögve tőle. Mivel a karantén miatt nem lehetett sehova menni, kitaláltam, hogy dekoráljuk ki a lakást az általuk készített tökös színezőkkel. A Nagy magáévá tette a feladatot: először kiszínezett egy tucat boszorkányos-tökös színezőt, aztán minden egyes ajtóra préselt faleveleket (ezekre ki tudja miért, de mind ráírta a nevét filccel) és képeket ragasztott, ez egész jól lefoglalta őket. Este még jelmezbe is beöltöztek, és lementek a földszintre cukrot lejmolni az egyik szomszédtól, aki írta, hogy jelentős készletekkel rendelkeznek, és várják a házbéli gyerekeket.
Másnap délelőtt a már egy hete repesve várt kincskereső játékra is sor került (még a madárparkban ígértem meg neki): mindketten nagyon élvezték a rejtélyeket, amiket kitaláltam nekik. A lakás minden helyiségében elrejtettem egy-egy betűt, amit csak akkor találtak meg, ha megoldották a hozzá kapcsolódó rejtélyt és/vagy végrehajtottak egy feladatot. A végén a betűket összeolvasva Kornél neve jött ki, vagyis az ő szobájába kellett menni megkeresni a „kincset” – ami nem volt más, mint két vadonatúj papucs és pár „arany” csokipénz.
Délután elmentünk a közeli erdőbe sétálni, hogy meglevegőztessük a gyerekeket. Karantén ide vagy oda, szinte tízméterenként botlottunk maszkos és maszk nélküli emberekbe. Esküszöm, forgalmasabb volt az erdei ösvény, mint a városban bármi. A fiúk így is nagyon élvezték a sétát, mert az erdőben valakik faágakból kis bunkereket építettek a gyerekeknek, és ők természetesen mindegyiknél játszottak kicsit. Kornél a göröngyös úton elaludt a babakocsiban, a Kicsi pedig félúttól azon panaszkodott, hogy szomjan akar halni, úgyhogy kézen fogtam, és azt játszottuk, hogy szomjas vándorok vagyunk, akik menetelnek a sivatagban, de mindjárt elérik az oázist.
Hazatérve nekiálltam befejezni a még ebéd előtt elkezdett, majd a kirándulás miatt félbehagyott almáspitét, míg a fiúk Váratlan utazást néztek. Hiú ábránd volt, hogy majd a film alatt befejezem a sütit: többszöri megszakítás és egy fürdetés-etetés-altatás után végül este negyed nyolcra készült el a sütemény (délelőtt 11-kor kezdtem!), úgyhogy csak a férjemmel kóstoltuk meg még azon melegében. Mivel halottak napja is volt, gyújtottunk egy gyertyát a halottaink emlékére és felemlegettük azokat, akik már nincsenek velünk. Mindenkiről volt egy vicces vagy kedves történet… Szerencsések vagyunk, hogy még ismerhettük a másik nagyszüleit, mivel fiatalon jöttünk össze, és így élő emlékeink vannak róluk, mert mára csak az én két nagymamám él, a többiek már nem. Így ért véget az őszi szünet, másnap pedig újra kezdődött az iskola.
Shadow
