2020. 10. 03.
8. hét
Szeretem a reggeleket Kornéllal kettesben. Mostanában végre van időm csak vele foglalkozni.
Lassan fél kilenc, a két lármás csintalanságot már elfuvarozta az apjuk az iskolába. Még van egy kis időm, míg felkel… a reggelimet már megettem, a fejésen is túl vagyok és a hírekre is vetettem egy pillantást, így sóhajtva nekilátok a reggeli romok eltakarításának és a mosogatásnak.
Szürke az idő, alighanem esni fog. A bébiőrön át közben hallom, hogy Kornél már ébredezik és aprókat horkant… Ahogy megjött az október, elkezdett szörtyögni szegénykém. Ez még nem igazi takony, csak van valami az orrában, és ettől horkantó (prózaibb fül számára inkább röfögő) hangokat hallat, mikor levegőt vesz. Próbáltam már kitisztítani az orrát, de mivel nincs benne takony, nem nagyon ment, a röfögés viszont megmaradt… Kilenc után aztán már nem csak álomittas felriadás, hanem igazi ébredés van, amit apró, szaggatott kis sírásokkal jelez.
Bemegyek a sötét és az éjszakai páráktól még meleg szobába, ahol Kornél már felébredt, és kissé sírósan, nyitott szemmel vár. Magamhoz ölelem a kis testét, óvatosan végigtapogatom, hogy semmije sem hideg-e. Egy pillanatra eggyé válunk a puha sötétségben… A vállamra hajtja a fejét és hozzám simul, én meg babusgatom picit – de közben már cuppog és fújja a nyálbubikat. Éhes. Sértődötten veszi tudomásul, mikor a pelenkázóra fektetem, hogy előbb peluscsere jön, nem pedig evés. Egyet nem értését kifejezendő rákezd egy bömbölésre, de szerencsére sikerül elterelnem a figyelmét, és abbamarad a méltatlankodás. Felhúzom a redőnyt és lassan beárad a sápadt, őszi fény. Közben folyamatosan szóval tartom, megkérdezem, hogy aludt, mi szépet álmodott, ő pedig szép lassan magához tér a félálomból, és rám mosolyog. Elönt iránta a szeretet. Annyira édes és imádnivaló… Együtt nevetünk, de közben könnyes lesz a szemem, és arra gondolok, mivel érdemeltem ki azt a szerencsét, hogy van valakim, aki ennyire szeret, és akit én is ennyire szerethetek?
A pelusozás után kimegyünk a nappali-konyhába, ahol már melegszik az előre odakészített tej. Bőségesen mérem az adagot a hosszú éjszaka után: igaz, hogy hat után már evett egyszer, de úgy döntök, megint 150 ml-t kap. Ha tehetném, a világ összes anyatejét neki adnám – miközben pokolba kívánom az örökös fejést, amitől borzasztóan fáj a mellem (az ujjízületeimről már nem is beszélek, azok teljesen be vannak gyulladva az örökös nyomkodástól). Csak ez, és az öröm, ami az arcán tükröződik, mikor tejet kap miatt nem hagytam még abba az egészet. Míg a tejet jobb kézzel a cumisüvegbe töltöm, Kornélt a balban tartom, ő pedig hozzám simítja selymes kis fejecskéjét, úgy nézi az előkészületeket. A nyakában már pelus, és megint fújja a nyálbubikat.
Letelepszünk a kanapéra, és akkor megszűnik a világ. Odakint diszkréten esik az őszi eső, az emberek már elsiettek a munkába, csönd és nyugalom honol az utcákon. Az esőfüggönyön innen pedig mi ketten ülünk, ő lehunyt szemmel élvezi az evés minden pillanatát, én pedig a karomban tartva szívom be az édes babaillatot, gyönyörködöm hosszú, sötét szempilláiban, arányos kis arcában, egész babaságában… Ha tehetném, az egész gyereket magamba olvasztanám. Hálát adok ezekért a pillanatokért, és igyekszem mélyen bevésni, elraktározni őket a tudatomba… Ki tudja, lesz-e még másik kisbabám, és átélhetem-e még egyszer ugyanezt? Az idő pedig gyorsan szalad, ő is mindjárt két hónapos lesz, és örökre búcsút inthetek az én kisbabámnak.
Míg eszik, én a kis kezét simogatom. A bőre olyan puha és selymes, hogy az valami hihetetlen. Elégedetten szuszog, és ráérősen reggelizik – rá aztán igazán illik az angol mondás: he’s taking his time. Miután végzett és az utolsó kortyot is elszürcsölte, a vállamra teszem, hogy büfizzen. Alig kell várni, már jön is a büff, de olyan jól esik a kis testét magamhoz szorítani, hogy egyszerűen nem bírom letenni. Így üldögélünk ketten egybeforrva, ő elernyedve, én belefeledkezve. Aztán erőt veszek magamon, vár a takarítás és a rendrakás, úgyhogy beviszem az ismét álomba zuhant babót a szobájába, és bár szinte fizikai fájdalmat okoz leválasztani magamról, visszateszem még aludni egy kicsit a kiságyába.
Mire visszaérek a nappaliba, kisüt a fáradt őszi nap, és a sugarai beragyogják a nappalit. A teraszon virágzik a három tő krizantém, amit a múlt héten vettem, kettő lila és egy sárga, jó rájuk nézni. Bent meleg van és jóféle rendetlenség, amit a gyerekek hagytak maguk után, én pedig hirtelen rendkívül jókedvű leszek, tele tettvággyal. Arra gondolok, hogy szeretek élni és szeretem az életemet.
Valami új kezdete?
Az az igazság, hogy Kornél nem csak rám van ilyen hatással, aki csak látja, tündérinek tartja. Most, hogy kicsit felszedett magára, kiderült, hogy neki is van gödröcskéje, mint a bátyjainak (hogy honnan örökölhették mindhárman, rejtély, mert nekünk a férjemmel nincs). És hogy tud nevetni!! Legsziíesebben elsírnám magam rajta, annyira édes, mikor talál valami vicceset és teli torokból, gurgulázva nevet rajta.
A fiaim állati cukik egyébként. Nincs olyan nap, hogy az iskolából, játszótérről jövet ne hoznának nekem valamit. Általában botokat, kavicsokat, bogyókat, gesztenyét vagy madártollat, és már az előszobából kiabálják:
„Anya!!! Hoztunk neked valamit!”
A sok „ajándékot” kidobni természetesen nem lehet (bár én sunyiban jó pár kavicsot kihajítottam már), úgyhogy szépen gyűlnek az előszobai komódon egy kupacban. Lassan egész szép kis spontán őszi dekor alakul ki belőle.
A Középső egyébként nagy dekorátor: a múltkor a mellszívómra is tett egy legófigurát, hogy ne „unatkozzak” fejés közben. De a legcukibb akkor volt, mikor a hétvégén lovaglás közben majdnem ledobta őt a ló a hátáról, mert megbokrosodott. A férjem szerint hihetetlen lélekjelenléttel reagálta le a helyzetet, és a ló hátán tudott maradni. Hazaérve el is mesélte nekem a saját szavaival, hogy történt a dolog: „És akkor beszívtam a bátorságot, megfogtam, amit meg kellett, és szorítottam a lábammal, és nem dobott le.”
Miután leadtam őket a suliban, az egyik délelőtt végre befejeztem a szüléstörténetemet. Így majd’ nyolc héttel az események után időszerű volt… Igazság szerint már hetek óta pontot akartam tenni a végére, de sosem volt rá elég időm a rengeteg pörgés közepette, hogy nekiüljek. Viszont az, hogy most végre rászántam magam, nagyon jót tett: óriási erőt adott, hogy újra átélhettem mindent, elolvasva a hetekkel ezelőtt, még a kórházban leírt sorokat. Mikor kitettem a pontot, úgy éreztem, hogy ezzel a befejezéssel az elmúlt 9+2 hónapot is lezártam és valami újnak a kezdetén állok. Később elmentem jógára, ahol pont a hajó ászanát választotta aznapra az oktató – a magyarázat szerint ez az egyik partról a másikra való utazást jelképezi. Nem tudtam nem jelnek venni…
Megint begyulladt a mellem… Álljak le a fejéssel?
Sajnos most már tuti a mellgyulladás. A múltkor még csak gyanítottam, hogy az lehet, de aztán a sok fejésnek hála elmúlt, most viszont 100 százalék, hogy ez az. Nagyon fáj a jobb mellem (ez a jobbik tejleadó), gyulladt és piros, és napok óta végtagfájdalmaim, kis hőemelkedésem is van. Úgyhogy elmentünk délelőtt a boltba a férjemmel és a Kicsivel, ahol a hónapok óta várt mikró helyett (amit több mint két hónap nem-kiszállítás után végül lemondtam) vettünk egy olcsóbbat, és ahol beszereztem egy jó nagy fejes káposztát, amiből otthon a melltartómba applikáltam pár levelet, hogy lehúzza a gyulladást. A pénztárnál már konkrétan azt hittem, összeesek… Rázott a hideg és alig bírtam tartani magamat, csak a babakocsira ráhajolva álldogáltam.
Hazaérve fejtem egész nap, a férjem tartotta a frontot, így estére kezdett javulni a helyzet… Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel. Azt mondta, hogy mivel Kornél nagy baba és jó evő, az első két hónapon pedig már túl vagyunk, talán nem kéne tovább gyötörni magamat, ez is jóval több, mint a semmi. Igaza van, de annyira sajnálnám, ha többé nem láthatnám a gyerek arcán azt az elomló gyönyört, ami elönti, ha megérzi a szájban az anyatej ízét… Úgyhogy még kitartok egy darabig a kedvéért.
Kornél amúgy nagy gourmand lesz, az már most látszik. Az egy dolog, hogy teljesen bepárásodik a tekintete, amikor a cumisüveg a szájába kerül, de egy hete azt is észrevettük, hogy teljesen kivan, ha valaki eszik mellette és ő nem kap az ételből… Szabályosan folyik a nyála, és szemrehányóan kinézi a szánkból a falatot. Eleinte feltettem a pihenőszékével együtt az asztalra, mikor evett a család, hogy ő is velünk legyen, de most már inkább valahova olyan helyre rakom, ahol nem látja jól, mit csinálunk, hogy ne a könyörgő, falatot kunyizó tekintetét lássuk evés közben.
Pedig nem éheztetjük, az már egyszer szentigaz. Szerdán oltásra vittem a kis gömböcöt, ahol le is mérték: 6230 gramm és 62 cm – és még csak két hónapos! Nagyon kiakadt az oltástól, a kis feje egy pillanat alatt céklaszínűre váltott, ahogy realizálta a fájdalmat., és az orvosi rendelőből való távozásunkig egy másodpercre se hagyta abba az üvöltést, csinálhattam vele bármit. Ettől persze annyira lefáradt, hogy mire kiléptünk az utcára, egy pillanat alatt el is aludt és szép hosszút szundikált a babakocsiban.
A napnak ezzel még nem volt vége, mert kora délután fogorvoshoz kellett mennem, és úgy gondoltam, hogy út közben felveszek pár darab mosipelust is. Ráálltam ugyanis a zsebes verzióra, de nem volt belőle elég itthon, ezért gondoltam, kipótolom őket pár darabbal. A gyógyszertárba is be kellett ugranom – ahol valami promóció keretében egy szál rózsával köszöntötték az összes hölgyvásárlót, én is kaptam egy szép rózsaszínt. Hazatérve férjem aztán elszórakoztatott a történetével, miszerint pelenkázás közben a fia egy „atomvillanásnyi kakit” eresztett rá – állítása szerint telibe találta őt az adag, úgyhogy nem csak a félig már bepelenkázott gyereket kellett újraöltöztetni, hanem a saját pólóját is cserélhette le, mert a hasán öhm, „foltos” lett.
Estére Kornél belázasodott és hányt, úgyhogy 38,5-nél megkapta élete első lázcsillapítóját (ami nagyon nem ízlett neki). Éjszaka szerencsére csak egyszer kelt fel, majd reggel 6:30-kor szokásos vidámságával jelentkezett a tejéért. Fektetés után még megnéztük az újabb Macron-beszédet, amiben bejelentették a kijárási tilalmat este 9 után. Lakonikus nyugalommal vettem tudomásul a dolgot, és a férjemmel megbeszéltük, hogy ha a helyzet fokozódik és karantén lesz, az iskolák meg bezárnak, akkor tutira hazamegyünk Magyarországra, mert azt a két hónapos karantént, amit tavasszal lenyomtunk, most nem fogjuk… Akkor már inkább kibekkeljük az otthoni két hetet a nagymamám falusi házában, ahol van kert és ahol senki nem zavar minket, és mi sem visszük senki nyakára a betegséget (no, meg az irtózatosan zajos gyerekseregünket).
Shadow
