Augusztus 12. szerda reggel: 41+1. nap
Arra ébredek, hogy egy szúnyog zümmög a fülembe. Lassan kinyitom a szemem és nyugtázom, hogy felkelt a nap. Az ébresztőórára nézek: 6:15.
Fáradt vagyok, a tagjaimban érzem a fáradtságot.
Éjszaka megint olyan hőség volt, hogy képtelenség volt normálisan pihenni… Fél 12-kor feküdtünk le, de a férjemre valamiért rájött a szómenés, és egyfolytában magyarázott – igaz, a meleg miatt úgyse bírtam volna elaludni. Végül egy körül sikerült mindkettőnknek álomba merülnie a sarkig tárt ablakok mellett, de éjszaka kétszer is felébredtem, majd hajnalban az elkergethetetlen szúnyog miatt végleg kiment az álom a szememből, úgyhogy úgy döntök, inkább felkelek.
A férjem is sóhajtva felkel, ő se bír aludni – a lakásban még mindig 22 fok van, semmi enyhülés éjfél óta. A nappaliban felfedezem, hogy egy jó nagy szúnyogcsípés van a bal combomon, térd felett. Szuper, pont ez hiányzott még. Férj kávét főz, én iszom mellé egy kakaót is, csak úgy, mert megkívántam. Megnézem a híreket, majd – mivel időm, mint a tenger, hiszen szülésnek még mindig se híre, se hamva – befejezem a héten elkezdett könyvemet – már csak az utolsó nyolc oldal van hátra, és közben arra gondolok, hogy ha befejezem, akkor talán ma végre mehetek szülni. Tudom, hogy hülye egy gondolattársítás, de az ember néha hajlamos bármiben hinni, csak történjen már valami.
Aznap reggel 9:15-re van időpontunk a kórházba, hogy lecsekkoljanak… Az előszobában állva még tétován megkérdezem a férjemtől, nem visszük-e magunkkal a két, előre összekészített kórházi csomagot, de ő magabiztosan legyint:
„Ugyan, úgyse lesz ma semmi, tudod milyenek, csak vizsgálat, aztán úgyis hazaküldenek.”
Hát jó, akkor ne hozzuk a táskákat, gondolom magamban, bár az agyam hátsó zugában ott motoszkál, hogy bőven elférnének a csomagtartóban, és legalább nem kéne értük visszajönni, ha mégis úgy adódik.
Percre pontosan érkezünk a kórházhoz, és míg a férjem leparkol, én elindulok az emeletre. Már várnak: egy idősebb, kedves-mosolygós szülésznő fogad és visz is magával rögtön ultrahangra. Bejön vele egy tanuló sage femme is, aztán három perccel azután, hogy felfeküdtem az ágyra, a férjem is befut, így már négyen tömörülünk az aprócska helyiségben. A szülésznő sokáig és alaposan nézegeti a Babát, mondja, hogy bár ilyenkor már necces a becslés, de szerinte 4 kg körül lehet a gyerek. Kérdezi, nincs-e diabéteszem, nem-e amiatt ekkora, de mondom, hogy nincs, egyszerűen csak harmadik gyerek és szép nagyra nőtt.
Mivel a magzatvíz és a lepény rendben van, a tanuló szülésznőre bíz minket, aki a férjemmel együtt átkísér egy másik, egyágyas szobába. Ott elküld pisilni, hogy vizeletet nézhessen, aztán egy pálcával megnézi, nem folyik-e a magzatvíz, végül kézzel betapint, hogy áll a méhszáj. Kérdezgeti, nem fáj-e? Hááát, kellemesnek ugyan nem mondanám, de nem is kibírhatatlan (a férjemmel meg is egyezünk benne később, hogy biztos nem véletlen turkált annyit, kicsit talán rá akart segíteni a dologra). Először azt mondja, hogy ő teljesen zártnak érzi a méhszájat, bár a méhnyak már megrövidült, de a belső méhszáj (ha van ilyen?) még mindig zárt. További turkálás után végül mégis azt mondja, hogy szerinte egy ujjnyira már nyitva vagyok. Az is valami! – gondolom magamban, miközben felteszi rám a ctg-t és magunkra hagy egy fél órára.
A félből végül egy óra lesz, mert nem tetszenek neki az eredmények, ezért inkább ráhagy még a megfigyelésre. A végtelen várakozás közben a férjem a telefonját nyomkodja unottan, én meg egy, a terhesség alatti alkoholfogyasztás veszélyeire figyelmeztető, vicces(nek szánt) plakátot fixírozok egyfolytában, ami pont velem szemben van. Mondhatom, hogy örökre bevésődik az agyamba az
„Ami neked csak egy kicsi, az a babának sok”
mondat. Ennél unalmasabb vizsgálaton talán még sosem vettem részt… A baba sokat mozog ugyan a ctg közben, de egy fia összehúzódást se érzek. Miután itt végzünk, az eredményeket megmutatják egy fiatal doktornőnek, aki kisebb várakoztatás után a folyóson állva (!) elmagyarázza, hogy mivel ma van a terminus, látnak kontrakciókat (bár én egyet se éreztem), a baba nagy, harmadik gyerek és a méhszáj is nyitva, nem szívesen engednének haza, inkább megpróbálnák beindítani a szülést, mert minden egyes nappal, amivel tovább várnak, nő a magzati mortalitás esélye.
Erre a szókapcsolatra hirtelen kiélesednek az érzékeim és földbe gyökerezik a lábam. MIVAN?? Az én gyerekem nem halhat meg! Csak fél füllel hallgatom, hogy a doktornő mit magyaráz, valami prosztaglandin tartalmú tamponról beszél, amivel megpróbálnák beindítani a szülést, mert ő a ballont nem ajánlaná. A férjemmel tanácstalanul nézünk egymásra, de aztán beleegyezünk az indításba (ki ne tenné, ha gyerekhalálozással riogatják?)
Bár az indításra (főleg ezen a napon) egyáltalán nem számítottam, de egy kicsit azért megkönnyebbülök, hogy bárhogy is, de ma végre tényleg szülni fogok, és vége lesz ennek az irtózatosan hosszúra nyúlt várakozásnak. Talán még a babát is a kezembe foghatom már ma este! És rögtön eszembe jut az is, hogy így legalább semmiképp sem kések le az epiről, háhá! Csak két dolog bosszant kicsit: valahogy éreztem, hogy olyan napon fogok szülni, ami előtt nem aludtam ki magam rendesen, és hogy a csomagokat otthon hagytuk. Ja, és persze az, hogy éhen akarok halni, mert alig reggeliztünk indulás előtt, mondván, majd a kórház után a közeli pékségben bevásárolunk. Most aztán mindketten nyelhetjük az éhkoppot.
Az idős, mosolygós szülésznő kezünkbe nyomja a paksamétányi papíromat, és elirányít minket a szülészetre, ahol felvesznek majd az osztályra. Itt is két nagyon kedves, mosolygós, fiatal szülésznőt és egy gyakornokfiút fogok ki, vicces, hogy mindannyian fiatalabbak nálam, még ha csak pár évvel is. A férjemmel együtt elfoglaljuk az egyik iciri-piciri vajúdót és nosztalgiázunk, két hét híján ugyanis napra pontosan hat éve ugyanitt vártuk a Nagy érkezését, csak egy másik szobában. Rajtunk kívül egyébként egy lélek sincs az osztályon, (hehe, az augusztusi szülés előnye, hogy mindenki nyaral a tengerparton, így aztán a szülészet sincs tele).
Nagyon kellemes a besötétített szobában, zöldes derengésben, klíma alatt feküdni az otthoni nagy hőség után – csak a mardosó éhség ne lenne. Kis idő múlva ismét rám teszik a ctg-t (pedig épphogy megszabadultam tőle az előbb), mert nem hisznek a folyosó másik végén készült eredményeknek, ők sajátot akarnak, aztán kapok csini kórházi hálóinget, vénát szúrnak, levesznek három kémcsőnyi vért, megnézik, hogy áll a méhszáj, majd mindezek után úgy döntenek, hogy tényleg felteszik a zselét. Miután így 100 százalékossá vált, hogy én ma már tényleg nem megyek innen sehova, a férjemet hazaküldöm, hogy hozza el a csomagokat és ebédeljen meg (ekkor volt fél egy), legalább ő ne legyen éhes, aztán telefonálok apukámnak, hogy mi a helyzet, és megkérem, hogy értesítse a család többi tagját is Magyarországon a váratlan fordulatról.
Egyedül vagyok, amikor elvégzik a nap második manuális vizsgálatát a zselé felrakása előtt. Ez most nagyon kellemetlen, ezerszer jobban fáj, mint az első. A zselé először csak kicsit bizserget belülről, aztán már éget, végül olyan érzésem van, mintha a nagyajkaimat és az alhasamat valami ráakasztott, nagy súly húzná folyamatosan lefelé. Ezután két órán keresztül hivatalból ctg-znek – úgy látszik, ez a nap erről szól, a bal oldalam már iszonyatosan zsibbad a végére – de legalább van időm olvasgatni, üzeneteket írni, sőt, live blogot nyomni a Bezzeganyán.
Kb. félóránként rám néz valaki, és mindent elmagyaráznak, kérdezgetnek, hogy érzem magam, és mikor panaszkodok az éhségre, megígérik, hogy ha a két óra megfigyelés alatt nem indul be a szülés, akkor utána kaphatok ebédet. Így is történik: miután eltelik a két óra, ami alatt csupán enyhe kis fájdalmakat éreztem – az egyiknél bejött a fiatalabbik szülésznő, hogy ez most egy „nagy” volt, éreztem-e, mire tágra nyílt szemekkel kérdeztem tőle, hogy ez volt a nagy?? Hiszen ennél nekem otthon is voltak nagyobbak! – fél három felé tálcán hozzák a meleg ebédet. Hű, de jólesik!!
A férjem is visszaér közben, viccelődünk kicsit a szülésznőkkel, akik elmagyarázzák a továbbiakat: mivel nem indult meg semmi, most várunk este fél hétig (ez kb. 4,5 óra). Ha addig elindul a dolog magától jó, ha nem, akkor este fél hétkor jöjjek vissza és megnézik, hogy állunk, addig meg kapok egy szobát a szülészeten.
Bár privát szobát kértem az adatfelvételnél, a leendő szobám, ahol majd a szülés után is lakni fogok, kétágyas. Ezen egy kicsit meg is hökkenünk, de mint kiderül, a covid miatt nem lesz szobatársam, minden szoba egyszemélyessé vált a járvány alatt. A szülésznőtől, aki odakísér minket, kérésemre kapok egy nagy, ezüstszínű fittballt és egy jótanácsot: lépcsőzzek, hátha az is segít. Úgyhogy a férjemmel először kipakolunk, aztán nekivágunk a kórház kertjének.
Három óra múlt, és az épületből kilépve mellbevág a hőség. Iszonyat meleg van kint, legalább 31 fok és tűz vissza a betonból a meleg. Kézen fogva bóklászunk a pavilonok között egy sánta kutya tempójában, (ez a max., amit most produkálni bírok) és rójuk a köröket az épületek tömbjei között. Egy szemtelen darázs nem sokkal indulás után a nyomomba ered, és mindenáron be akar repülni a ruhám alá… Az istennek se tudjuk lekoptatni, ezen jót röhögünk. Bő tíz perc gyaloglás után rájövök, hogy ez ebben a hőségben nem nekem való, mert alig bírom cipelni magamat, úgyhogy megállunk egy alkalmasnak tűnő kis lépcsőnél, ami az egyik épülethez vezet le és csupán öt fokból áll. Na, ezen vagy 86-szor fel és lesétálok – rendes igazi lépcsőn nem bírtam volna, de ez pont jó volt. Csak rovom a köröket, a férjem meg türelmesen vár a korlátnak támaszkodva, a barátainkkal és családtagokkal chatelve, akik már várják a híreket.
Nagyjából húsz perc múlva közlöm vele, hogy nekem ennyi bőven elég volt ebben a hőségben, úgyhogy visszamegyünk a hűtött szobába és megnézzük az Unortodox utolsó két részét. Az ágy helyett filmnézés közben a labdán rugózok, igazából csak azért, hogy érezzem: történik valami, de a fájások még mindig nem jelentkeznek. Az utolsó részt negyven perccel fél hét előtt fejezzük be, és úgy döntünk, már nem teszünk be másik filmet, nehogy lekéssük a fél hetes „randinkat”.
Lemondóan nyugtázom, hogy mindjárt fél hét, és még mindig nem történt semmi, magamban pedig kezdek izgulni, hogy mit vetnek be még, ha ez a módszer nem válik be. Épp ezen agyalok, mikor mintha kezdenék érezni valamit – de igazából magam se tudom eldönteni, hogy ez most AZ-e, annyira gyenge fájás volt. Fél hétkor azért visszatrappolunk a vajúdóba, ahol egy új szülésznő és a délelőtti gyakornokfiú fogadnak.
Este fél hét volt, amikor a vajúdóba visszatérve ismét elfoglaltam a délelőtti szobámat, ahol felraktak a ctg-re, majd megnézték manuálisan, hol tartunk. Nem tágultam tovább igazán, jóindulattal talán 2 cm-nél tarthattam… Ezen eléggé elkámpicsorodtam, mert titkon azt reméltem, hogy bár fájásom egy szál se volt eddig, de valami csoda folytán mikor megvizsgálnak, mégis azt mondják majd, hogy 4-5 centinél járok (ne kérdezzétek, miért).
Ekkor már eléggé kezdek izgulni amiatt is, hogy meddig várnak még, mielőtt új módszert javasolnak az indításhoz… Igyekszem rákoncentrálni a testemre, biztatom magam és persze a babát, hogy induljon be a dolog. A jógán tanult hosszú be- aztán meg kilégzéseket csinálom, a férjem pedig öntevékenyen bekapcsolja a stopperét és nézi a ctg monitorát, hogy lássa, mennyi idő telik el két fájás között. Meglepődve konstatáljuk, hogy szabályos, ötperces fájások kezdődnek, szinte rögtön azután, ahogy a gépre tettek. Ezen fellelkesülve folytatom a légzést – valami belső késztetést érzek rá, hogy ne hagyjam abba, és emellett olyan jól is esik.
A fájásokat most már magam is jól érzem, nem kell a férjemnek kommentálnia a képernyőt, és igaz, hogy még nem fájnak nagyon, de már nem is kellemesek. Nagyjából egy óra telik el így, aztán visszajön a szülésznő a gyakornokfiúval és ismét megnéznek. Mindenki legnagyobb örömére 3 centinek mérik a tágulást, ezért a szülésznő megkérdezi, mi legyen: akarok-e átcuccolni a szülőszobára és kérni az epidurált, tekintve, hogy harmadik szülés, és akár egy perc alatt is felgyorsulhatnak a dolgok, vagy még várok inkább, mert csak három centinél tartok?
szülőszoba
Én olyan vagyok, mint egy felizgatott versenyló a cél előtt: végre, itt a lehetőség, hogy megkapjam az epit, naná, hogy kérem!!! Nem is kérdés! Úgyhogy ebben megnyugodva fél nyolckor vidáman, saját lábamon, de a férjemre támaszkodva átslattyogok a kb. 20 méterre lévő szülőszobára. Ez már sokkal nagyobb, mint az icipici vajúdó, és a szülőágy mellé már oda van készítve egy picike kis ágyacska valaki másnak is. Ahogy ezt meglátom, elönt az energia és a hit, hogy mindjárt vége lesz ennek az egésznek, és kezembe foghatom a kisbabámat, mindez pedig óriási erőt ad. Itt is felkötnek a ctg-re és telefonálnak az aneszteseknek, hogy jöhetnek.
Míg várunk, megkérdezik, kérek-e valamit, mondom, hogy én semmit, max. egy kis vizet (egyszerűen olyan izgatottnak éreztem magam, hogy egy falat se ment volna le a torkomon), de a férjemnek, ha lehet, adjanak már egy kávét, mert mindjárt elalszik. Tudom, viccesen hangzik, de addigra már fél órája hallgattam tőle, hogy ő milyen fáradt, mindjárt el fog aludni, mert éjszaka se aludtuk ki magunkat, a büfé pedig már zárva, automata meg nincs sehol és mi lesz így.
A szülésznő röhög, de nem szól egy szót sem, csak megjelenik öt perc múlva egy műanyag pohárnyi kávéval meg nekem a vízzel. Miközben a férjem kortyolgatja a kávét, mondom is neki, hogy legközelebb gondoljunk rá, hogy szüléshez kávét is hozzunk termoszban, tök ciki, hogy a szülésznőtől kell kérni… Férj erre majdnem félrenyelte a kávét, rám nézett, és teljesen lesokkolva azt kérdezte: szóval lesz legközelebb?? Esküszöm, ebbe eddig bele se gondoltam addig, csak úgy kicsúszott a számon.
Ismét a szülésre koncentrálok. A gép most nem mutat olyan erős fájásokat, és a köztük lévő idő is rendszertelenné válik – volt két perc és hét is köztük – pedig én rendületlenül csinálom a jógalégzést, de valahogy kizökkentem a ritmusból. Félek is, hogy nem fogják így beadni az epit, de semmi ilyen nem történik: 15 perc múlva két, az ötvenes éveikben járó kedves nő jön kék műtősruhában, hogy beadják nekem (itt hozzáteszem, hogy mindenki, az elején én is végig maszkban volt a covid miatt, de aztán az erősebb fájásoknál én levettem. Mindenki más, a férjemet is ideszámítva azonban folyamatosan fenn tartotta magán).
A férjemet kiküldik, én pedig már ülök is be a pozícióba, hogy beszúrhassák a tűt – mire mosolyogva mondják, hogy nem kell úgy sietni, még elő kell készülniük. Miközben fertőtlenítik az egész hátamat, kellemesen elcsevegünk, aznap már századszorra mesélve el, hogy igen, harmadik gyerek, igen, kisfiú, igen, azért van akcentusunk mert magyarok vagyunk, hogy és mikor kerültünk ide és mit dolgozunk – meg is jegyzik viccesen, hogy amíg így mosolygok és beszélgetek, nem fájhat még igazán – pedig de, akkor már tényleg fáj, csak a helyzeten nevetek, hogy még most, szülés közben is ez a téma. Aztán beadják az érzéstelenítést, majd valami hideget érzek, tesztelik, mennyire hatott a cucc és csak ezután jött az igazi szuri.
ctg
A fájások közben visszarendeződtek és ismét 3 percesek lettek, úgyhogy szólok, hogy várjunk, míg elmegy az egyik, nehogy épp akkor szúrják be a gerincérzéstelenítést. Minden flottul megy, kivárjuk a fájást, megkapom az epit, rákötnek a gépre, majd nyolc óra után egy kevéssel minden jót kívánva távoznak. Ekkor visszajöhet a férjem, én pedig érzem, hogy az egyre durvább fájások az érzéstelenítésnek hála, szó szerint elenyésznek a semmibe. Kicsit beszélgetünk, majd ismét a képernyőre fókuszálunk és figyeljük a fájásokat, amik már a 100-as maximumnál csúcsosodnak.
Nem mondom, hogy semmit sem éreztem, de sokkal viselhetőbb volt minden az epivel. Olyan ellazultnak, vagy inkább kiteljesedettnek éreztem magamat… Egyszerre éreztem a testem minden porcikáját külön-külön és összességében, a kontrakciókat, ahogy érkeznek, elborítanak, elérik a maximumot és aztán lassan elhalnak, miközben én kieresztem a levegőt, és azt érzem, hogy uralom az eseményeket. Ismét teljes erővel a légzésre koncentráltam – orron mélyre beszív, szájon kifúj. Egyszer csak az jutott eszembe, hogy jólesne meghallgatni – sőt, elénekelni! – egy Enya-számot.
És bár az első szülésemnél konkrét playlistet állítottam össze és vittem magammal a kórházba, az események sűrűjében eszembe se jutott meghallgatni a vajúdás alatt, a másodiknál pedig épp ezért már nem is készítettem semmi ilyesmit, de most az egyszer összejött a dolog. Youtube-ról rakosgattam be a számokat, diszkrét hangerővel – Enya után Enigmát hallgattam, aztán a jóga alatt használt divine grace-t tettem be, majd Palya Beát – volt minden, mint a búcsúban. Jólesett a zenét hallgatni, és együtt énekelni ezekkel a nőkkel – igaz, a hangomat nem mertem teljesen kiereszteni, mert féltem, hogy akkor kihallatszik a szülőszobáról, és esetleg rám szólnak – de azért ahhoz épp elég volt, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Mert tényleg ezt éreztem, hogy JÓL vagyok… Tudom, hogy hülyén hangzik, de szinte már élveztem a szülést és az egész helyzetet.
Ekkor történt az, hogy ismét durván érezni kezdtem a fájásokat – de valahogy még örültem is nekik. Már nem volt kedvem énekelni, kikapcsoltam a zenét, csak a légzést tartottam lehunyt szemmel. A férjem mondta, mikor jön a fájás a gép szerint, én pedig olyankor igyekeztem még nagyobbakat, még mélyebbeket levegőzni, így viselhetőbb volt a fájdalom is. Egy ponton túl azonban már ez sem segített, NAGYON fájt, úgyhogy nyomtunk egyet az adagológombon, de nem igen volt hatása.
Az épp ekkor benéző szülésznőnek szóltunk is, mert kezdtem igencsak kutyául érezni magam és ő szólt az aneszteseknek, akik közül kb. 10 perc múlva (egy örökkévalóságnak tűnt!) megjelent az egyik, és kis kutatás után észrevette, hogy szétcsúszott két cső, így nem jutott több hatóanyag a rendszerbe, ezért kezdtem ismét érezni mindent.
Brutális volt a fájdalom mértéke, de szerencsére megcsinálták a szétcsúszott csöveket, és kaptam egy új adag fájdalomcsillapítót, így másodszorra is átélhettem, ahogy a lábaim teljesen érzéketlenné válnak, a fájások pedig a viselhető szintre csökkennek (ez a nem érzem a lábam, pontosabban olyan, mintha nem lenne lábam, hiába érek hozzá és paskolgatom meg, illetve hogy csak két kézzel átpakolgatva tudom mozgatni, teljesen abszurd érzés amúgy).
A férjem, aki eddig az ágy fejénél teljesített szolgálatot, átadva nekem a kezét, hogy szorongathassam, kávé ide vagy oda, mostanra totál fáradt lett. Szerencsére volt egy ilyen kerti nyugágyforma összecsukható cucc a szobában, úgyhogy mondtam neki, nyissa ki és feküdjön le egy kicsit, én meg addig majd szorongatom az ágyrácsot a keze helyett. A bekukkantó szülésznő szerint 7 cm-nél tartottunk – a kedves, szemüveges gyakornokfiú, aki már délelőtt is bent volt és most is jött minden alkalommal, szintén megnézett (ő egyébként egészen a szülés végéig velünk maradt, nem ment haza, kivárta az eseményeket).
Mikor kimentek, a férjem laza társalgási témaként elkezdett azon pampogni, hogy most már biztosan nem fog éjfél előtt megszületni a gyerek, pedig ő olyan jól eldöntötte, hogy 12-én fog megszületni, és akkor milyen szuper dátuma lesz a 2020. 08.12-vel, dehát így már nem lesz ebből semmi, mert még sehol se tartunk, másnapra fog csúszni. Úgy felbosszantott ezzel a „milyen jó lett volna, ha” lamentálásával, hogy azt el nem tudom mondani. Miközben én majd szétszakadok két fájás között még a fájdalomcsillapítóval is, ő azon lamentál, hogy milyen kár, hogy ma már nem fog megszületni a gyerek?? Mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy 12-én vagy 13-án születik-e meg a baba, a lényeg, hogy itt legyen, nem?
Nem is értettem amúgy ezt a nagy pesszimizmusát, mert még hátra volt másfél óra a napból, és már igencsak előrehaladott volt a dolog. A fájások jöttek, már kétpercesek voltak, a baba szívhangja pedig sajnos többször leesett. Az elején még ilyenkor bejött a szülésznő, de aztán a sokadik alkalomnál arra jutottak, hogy biztosan nyomja a fejével a köldökzsinórt, azért esik le időnként a szívhang, és azért csipog a gép vészjóslóan – amitől az első pár alkalommal halálra rémültünk.
Igyekeztem agyban tudatosítani, sőt, mantráztam magamban, hogy segítenem kell a babának előre jutni, minél hamarabb megszületni, hogy ne legyen semmi baja, mert a szívhang is mutatja, hogy ez már nem jó neki. Vicces módon a szobában négy monitor volt egymás mellett – nyilvánvalóan nem nekünk, hanem a szülésznőknek, hogy egyszerre lássák a szülőszobákat -, de mi is nézegettük időnként, és láttuk, hogy másik két monitoron is fájástevékenység figyelhető meg. Mikor rákérdeztünk, kiderült, hogy két másik szobában is szülnek, azt mutatják a képernyők. És bár nem túl etikus, de hogy teljen az idő, elkezdtük az ő kontrakcióikat is figyelni és elemezgetni. Uhh, ez most egy nagy volt! – mondta a férjem az egyikre, én pedig ismeretlenül is szimpátiát éreztem eziránt a két másik nő iránt, akik pár méterre tőlem épp ugyanúgy szenvedtek, mint én. Ez a láthatatlan sisterhood is erőt adott, ahhoz, hogy folytassam.
Ekkor már este 11 után jártunk, és megint kezdtem érezni, hogy valami nem jó, így kaptam egy fehér műbőrrel bevont, óriási szoptatóspárnát, amivel az oldalamra tudtam fordulni (eddig kb. félfekvő-félülő pozícióban voltam). Ez a póz sokkal kényelmesebb volt, és éreztem, hogy jó irányba haladunk. Kicsit később megjelent a szülésznő-gyakornok páros, és örömmel mondták, hogy megvan a 10 centi, kész a tágulás, de a méhszáj még nem simult el, forduljak a másik oldalamra.
Miután végre rendben lévőnek találtak mindent, javasolták, hogy próbáljak meg nyomni, amikor érzem az ingert. És bár előtte éreztem valamit, mikor ezt mondták, egyszerűen nem jött többé semmi. Teljes blokk. A férjem a kezemet szorította, a szülésznő a kezét a méhszájnál tartotta, de semmi. Tök ciki volt, legalább 10 percet vártunk így, mindenki ugrásra készen, de egy árva inger se jött. Mondták, hogy ez sajnos gyakran megesik, bestresszel az ember attól, hogy teljesítenie kell, úgyhogy hagyjuk, adnak két órát, hátha a baba elindul magától és ezután kimentek.
Ez 10 perccel éjfél előtt lehetett. A férjem, leszámolva az aznapi születés vágyával, lakonikusan visszaült a nyugágyba a telefonját nyomkodni, én meg érzéketlen lábaimat egyesével visszapakolgattam a szoptatóspárnára a kitoló pózból, és hogy kicsit kényelmesebben legyek, megint a jobb oldalamra fordultam, felkészülve az előttünk álló kétórás várakozásra.
Megpróbáltam magamba fordulni és befelé koncentrálni. Szinte beburkolt a csönd, a sötétség, csak a gépek pittyegtek és a baba szívhangját hallottam. Mélyen beszívtam a levegőt. Pár perc múlva egy irgalmatlanul fájdalmas érzés hasított belém, és éreztem, hogy megindul kifelé a gyerek. Próbáltam segíteni neki nyomással, és ahogy véget ért az inger és lett rá kapacitásom, kiabáltam a férjemnek, hogy „jön a gyerek!” Erre ő hitetlenkedve és kissé bosszúsan mondta, hogy
„Ugyan, még két óra van addig!”
mire rákiabáltam, hogy
„Nem, nem, itt van a feje, hívjál már gyorsan valakit!”
Gyorsan felugrott a székéből, és odament megnézni, mi folyik a párnával kipolcolt lábamnál – majd villámsebességgel pattant ki a folyosóra, miközben én ismét nyomtam, mert tényleg ott volt a gyerek feje.
A szülésznő még az ajtó mellett csevegett, hisz alig pár perce ment ki, és a férjem szerint először azt hitte, hogy csak elfelejtettünk megkérdezni tőle valamit. Szép komótosan sétált be, aztán meglátta ő is, mi a helyzet – na, ekkor felgyorsultak az események, kirohant, hogy szóljon a többieknek, aztán visszaugrott, hogy átrendezze az ágyat.
Elvették a párnámat, és szóltak, hogy ne nyomjak, de ezt nem bírtam megtenni, a baba jönni akart, én pedig nem bírtam visszatartani. A férjem ismét a fejemnél állt, szorítottam a kezét, és bár eddig egyszer sem sikítottam az órák óta tartó fájások alatt, most olyan szintű fájdalom öntött el, hogy nem bírtam többé magammal, kitört belőlem az az ősi, zsigeri ösztön, és sikítottam a fájdalomtól. A többiek mondtak valamit, de nem értettem egy szót se, aztán csak a férjem hangját hallottam, ahogy azt mondja: ne sikíts, hanem próbálj nyomni, mert megfullad a gyerek!!
Én meg közben arra gondoltam, mi ez a hülyeség, lennél csak a helyemben, hidd el, te is sikítanál, aztán minden erőmmel koncentrálva nyomtam, és éreztem a már ismerős csusszanást, ahogy a maradék test is megérkezik a fej után, és elöntött a megkönnyebbülés. Sírtam örömömben, amikor meghallottam a hangját, és sírtam, amikor rögtön utána a kezembe adták a kisfiamat, akinek az arcvonásai egyszerre voltak hihetetlenül ismerősek és egyben teljesen ismeretlenek – benne tükröződött a két fiam, a férjem, a saját és a családom arca, minden szerettem összes vonása, az élőké és a már elmenteké is, de mégis különbözött mindegyiküktől. Ránéztem, és olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Elöntött az iránta érzett szeretet… Hiszen őt vártam, már hónapok óta.
Végig ott volt velem, az elmúlt kilenc hónap minden egyes fájdalmas, örömteli, ideges, vagy épp vicces pillanatában, együtt csináltuk végig az összes hosszú és fárasztó napot, az álomtalan éjszakákat, a karantént, az utazásokat, és végül a születését is. A fiam hunyorgott, és hihetetlen cukin lebiggyesztette az alsó ajkát, majd sírni kezdett. Nem lehetett nem szeretni! Annyira édes és egyben komikus volt ez a mozdulata – ki látott már olyan újszülött csecsemőt, aki biggyeszteni tud? Az ember önkéntelenül is elneveti magát rajta.
Közben elvitték megmérni és letisztogatni, addig megjött a lepény is, hiánytalanul, én pedig kaptam 3 pici öltést a gátamra. Mikor visszahozták, a szülésznő elismerően jelentette be, hogy megmérték, és – tádámm! – 4190 grammot nyom a fiatalúr. A férjemmel mindketten elismerően bólogattunk, bár én bevallom, csak később fogtam fel igazán, hogy egy 4 kg feletti gyereket szültem minden gond nélkül. A szülésznő, a gyakornokfiú és a csecsemős nővérek is gratuláltak, egyikük egyenesen azt mondta: bárcsak mindenki így, ilyen jó hangulatban és ilyen könnyen szülne…
Azóta két hónap telt el, de bármikor gondolok vissza a történtekre, elönt az öröm és a hála, hogy mindezt átélhettem. Életem egyik legjobb élménye lett ez a szülés. Semmin sem változtatnék, és bár nem indult természetesen, de őszintén mondhatom, így is ez volt életem legjobb, legkevésbé fájdalmas szülése… Mert minden fájdalmával és hibájával együtt is valahogy annyira EMBERI volt.
És hogy tényleg úgy érezzem, ez alkalommal megnyertem a főnyereményt: harmadszorra egy olyan babát kaptam, aki már pár naposan is átaludta az éjszakákat, aki gyönyörűen eszik, és akit az egész család imád. A férjem szerint olyan, mintha mindig is velünk lett volna, és én is így érzem. Erről a selymes, imádnivaló kis mosolygombócról, az első hetekről és az ő hétköznapjairól fogok írni nemsokára, az Egy kismanó naplójában.
Shadow
