2020. 08. 05.
39. hét
Leeresztett redőnyök mögött, sötétben, izzadtságtól csöpögve telt el ez a hét. Irtózatos hőség volt. Egyes napokon kint negyven, bent a lakásban pedig majdnem harminc fok volt. Mindenemről folyt a víz.
Konkrétan le kellett vennem a jegygyűrűmet, mert annyira megdagadtak az ujjaim, hogy vágott. mondjuk a férjemmel pont ugyanez történt, úgyhogy ez nem terhestünet. A ventilátor monoton zúgása beépült a mindennapokba, én pedig az idő nagy részében egy aligvalamiben feküdtem a kanapén, és próbáltam túlélni.
A lesötétített lakásban semmihez se volt kedvem vagy motivációm, úgyhogy ahelyett, hogy a frissen elkészült konyhát pakoltam volna, inkább hideg gyümölcsöt majszolgatva Agatha Christie-t olvastam óraszám, miközben jobbról balra rakosgattam a hasamat, hogy valami olyan pozíciót találjak, ami ellen a Baba se tiltakozik élénk rugdosással és forgolódással, és nekem is kényelmes. Anyukám a következőt mondta a telefonba, mikor panaszkodtam neki, hogy mennyire zavar a körülöttem lévő rendetlenség, de mégsem bírok erőt venni magamon, hogy nekiálljak felszámolni:
„Kislányom, neked most már semmi más dolgod nincs, mint pihenni és minél tovább bent tartani a babát.”
Úgyhogy igyekszem megfogadni a tanácsát és semmittenni egy kicsit – főleg, hogy a férjem is folyton rám szól, hogy pihenjek már (aztán persze pampog, hogy mekkora a káosz és ő így nem bír élni. Tipikus férfi!)
Kórházi táskáim már kikészítve várnak – hogy halmozzuk a kuplerájt, hol másutt, mint a nappali (majdnem) közepén. Megjött a papucs is, amit rendeltem, még mielőtt valaki izgulna miatta, de eddig még nem vettem sok hasznát. Bár a héten kétszer is azt hittem, hogy indulhatunk szülni, végül mindkétszer abbamaradtak a fájások.
Mindenórás terhesen már ne menj matracot venni!
Az első vaklárma a múlt hétfői matracnéző-túra után történt. Azt ugyebár még megírtam, hogy elmentünk matracot venni, amihez nyilván végig kell próbálni a kínálatot. Na, most ez terhesen az elképzelhető legkínosabb dolgok egyike. Mert mivel is jár egy matracpróba? Először is leteszed magadat egy viszonylag alacsonyan álló ágyra (ez már önmagában se kis teljesítmény 20+ kilóval és a megváltozott súlyponttal, esetemben hangos puffanással járt), aztán igyekszel úgy elhelyezkedni rajta, hogy fekvő helyzeted ellenére a) se a bugyid ne látszódjon ki a hasad miatt felcsúszó nyári ruhádból, b) se a hasad/melled ne buggyanjanak ki. Miután nagy nehezen megtalálod a megfelelő pozíciót (a vásárlóközönség többi tagjának vizsla tekintete előtt), igyekszel oldalt és háton is feküdni kicsit a próba végett – na, ez utóbbitől a gyerek a hasadban azonnal begorombul, a hasonfekvést meg nyilván alapból felejtsd el ekkora pocakkal.
Ezután jön a feltápászkodás – ez ugyebár így a 39. hétre már normál esetben se nagyon megy segítség nélkül, nemhogy nehezített körülmények között – vagy megy, de ehhez először egy komplett tornagyakorlatot kell előadni: jobbra-balra hengeredve kell lendületet venni, majd egy határozott mozdulattal felülni, onnan pedig pár perc pihi után egy újabb lendülettel feltolni magad a kezeddel álló pozícióba – és már jöhet is a következő matrac! Mindennek fényében nem mondhatnám, hogy nagyon lelkesen tápászkodtam és próbálgattam egymás után 25-ször, mivel az örökös fel-le eléggé rosszul esett a derekamnak és az alhasam is megfájdult tőle.
Hazaérve már tagadhatatlanul fájt mindenem, de még közel sem azon a szinten, ami miatt szülésre gyanakszik az ember, inkább jóslófájásnak tippeltem a dolgot. Kicsit még pakolgattunk a fiúk szobájában, aztán megvacsoráztunk – egyszerre éhes is voltam, meg nem is. A baba hihetetlenül aktív volt, a hasam egy pillanatra se állt meg a hullámzásban. A hőség még mindig tűrhetetlen volt, hiába lett időközben este hét óra, úgyhogy elmentem lezuhanyozni, aztán filmet tettünk be. A Fertőzést néztük – vicces, hogy csak most, és nem akkor, amikor mindenki más is megnézte a karantén alatt. A film közben is ide-oda rakosgattam magam, sehogy se volt igazán jó, de a sztori azért lekötött annyira, hogy ne törődjek vele igazán. Mikor vége lett a mozizásnak, elkezdtem nézni, van-e rendszer a fájásokban. Kb. 9-10 percenként jöttek ütemesen. A férjem is látta, hogy ez már talán „az” lehet, többször is kérdezte, induljunk-e a kórházba, de mindig megnyugtattam, hogy korai még, előbb lássuk meg, mi lesz ezekből a fájásokból. Úgyhogy kicsit beszélt a hasamhoz, mondta a fiunknak, hogy ha akar, nyugodtan jöjjön ki, mi már nagyon várjuk aztán jobb híján sorozatot néztünk, hogy teljen az idő és kiderüljön, fokozódik-e a helyzet.
Negyed 11-kor mondtam a férjemnek, hogy menjen, feküdjön le, én még maradok kicsit, írom a terhesnaplót és közben figyelem tovább a fájásokat. A naplót végül éjfélkor fejeztem be és miután elküldtem Tündének, gondoltam fájások ide vagy oda, lefekszem én is és megpróbálok aludni kicsit, mert ha úgy van, kelleni fog az erő. Nagy nehezen sikerült is elaludnom – hogy aztán 3:16-kor arra ébredjek, mennem kell a szokásos pisikörútra. Ezután még sikerült kb. egy órára visszaaludni, de 4:20-kor határozottan felébredtem arra, hogy fájásaim vannak. Egy darabig forgolódtam, aztán inkább kimentem a nappaliba, ahol reggel hatig kiolvastam a világsajtót és vártam, hogy mi lesz. Akkor már biztos voltam benne, hogy elindul ma a szülés, de tévednem kellett – reggel hétkor mintha semmi se történt volna az elmúlt 12 órában, elvágták a fájásokat és teljesen megszűntek.
Ha tyúklépésben is, de lassan-lassan haladunk
Csütörtökre elegem lett a semmittevésből és kicsit összekaptam magam, főleg, hogy „csak” 32 fok volt aznap, úgyhogy sterilizáltam egy rahedli cumit, cumisüveget, anyatejgyűjtőt és mellszívó-alkatrészt, majd nekiálltam pakolni a fiúk szobájában. Tegye fel a kezét, aki a nyári, gyerekmentes napok alatt még soha nem kezdett el aprólékos rendet rakni a gyerekei szobájában. Én (sajnos) nem tartozom a lelazult anyák közé és nekiláttam, gondolván, 3-4 óra alatt megleszek mindennel. Kis naiv! Irdatlan rendetlenséget találtam náluk. Mintha direkt csinálták volna, mindent összekevertek mindennel, csak hogy Hamupipőkének érezhessem magam, míg egy teljes napon át szétválogatom az összekeveredett legókat, dinókat, babaápoló- és konyhai játékokat, szörnyeket, szuperhősöket és egyéb bizbaszokat. Mindennek a tetejében találtam egy ládányi bepenészedett műanyag játékot is – annyira gusztustalanul néztek ki, hogy kapásból dobtam volna az egész pakkot a kukába, de elkövettem azt a hibát, hogy csak a fürdőszobáig vittem a dobozt, ahol a férjem megtalálta, és közölte, hogy ő ugyan ki nem dobja őket, hanem majd letakarítja, és ennek első lépéseként ecetes-hipós vízbe áztatta az összeset. Tippeljetek, azóta hol tart a dolog…
A helyzet péntekre érte el a csúcsot a napközbeni 40+ os meleggel, ami természetesen a migrénemet is előhozta. Már éjszaka megfájdult a fejem, és gyógyszer ide vagy oda, egész nap fájt, masszívan. (Sidenote: vicces, hogy mikor végre tudnánk normálisan aludni, mert nem ébresztenek reggel hatkor a gyerekek és nincs éjszakai ramazuri se, egyszerűen képtelen vagyok két-háromnál több egybefüggő órát aludni, mert mindig van valami, ami megakadályozza). A férjem, hogy jobb kedvre derítsen, felajánlotta, hogy lereszeli a bőrkeményedést a sarkamról, és krémmel megmasszírozza a lábam. Nem sokszor történik ilyen, de most elfogadtam az ajánlatát, mert magamnak már nem tudtam volna megcsinálni – a szandálomat már így is legalább két hete ő adja rám – és nem akarom, hogy a szülészeten igénytelennek gondoljanak majd. Őszintén mondhatom, hogy jól is esett ez a kis kényeztetés.
A nap további részében itthon pakoltunk, aztán elugrottunk ebédelni egy közeli étteremláncba, hogy főzni se kelljen a hőségben, utána pedig az ott lévő szupermarketben beszereztük a Nagy taneszközeit is a tanszerlistájáról. Ez amúgy egy vicces kör volt, mert füzetet egy darabot se kellett neki venni, ellenben 100 darab dossziéba fűzött átlátszó műanyag bugyit igen, és különösen nagy gonddal írták le, hányféle és -fajta tollra van szüksége – míg ceruzából összesen 2 db HB-s árválkodott a felsorolásban.
Mindenesetre most már mindene megvan, csak az iskolatáska hiányzik, mert abban nem tudtunk megegyezni a férjemmel, melyik tetszene neki – én egy hajómintás darabra, a férjem a dinós vagy űrhajós változatra szavazott, úgyhogy abban maradtunk, előbb megkérdezzük, ő milyet szeretne. Innen átmentünk a barkácsáruházba, hogy 8886-odszorra is végigkorzózzunk valami elengedhetetlenül szükségeset keresgélve. Míg a férjem elmélyülten tanulmányozta a fúrókínálatot, jó félórán át nézegetve a különböző típusokat, teljesítményeket és márkákat, addig én vágyakozva gondoltam egy padra, amire leülhetnék, de csak a bevásárlókocsinak tudtam támaszkodni. Miért van az, hogy a barkácsáruházakban sosincs semmilyen ülőalkalmatosság? Az élet megmagyarázhatatlan kérdéseinek egyike ez… De legalább légkondi volt, és nem izzadtam!
A fiúk egyébként nagyon jól érzik magukat az otthoniakkal, szinte minden nap beszélünk velük vagy videótelefonon, vagy rendesen – ez utóbbinál azonban az „Akarsz beszélni Anyával?” kérdésre, amit az aktuális felnőtt tesz fel nekik, minden alkalommal „Most nem!” a válasz, mert mindig épp valami szuperfontos munkában/játékban/veszekedésben vannak. Mondanám, hogy rosszulesik, de érdekes, hogy videótelefonnál ez sosincs így, csak a hagyományosnál. A Nagy első kérdése egyébként minden hívásnál az, hogy megszületett-e már a Baba, és miután mondjuk neki, hogy még nem, csalódott képpel asszisztál a beszélgetéshez, vagy elmegy játszani. A Kicsi kommunikatívabb és a vicces mondásaival sem spórol. A programjuk egyébként elképesztően sűrű: miután az anyósoméktól visszatértek a szüleimhez, a húgom a pasijával elvitte őket szafariparkba (ezt nagyon élvezték), aztán együtt lementek a Balatonra, ahol a mindennapi biciklizés, ugróiskolázás és úszkálás mellett is maradt annyi energiájuk, hogy szegény tesómékat két és fél nap alatt teljesen lefárasztották – pedig Apukám is ott volt hátvédnek.
Második vaklárma: a hidegfront kihozza a gyereket – kivéve, amikor nem
A második „szülni megyünk” vaklárma szombat este, a hétfői után öt nappal történt. Aznap végre feltettük a szigetelést a leendő babaszobában is – az én segítségem ugyan csak annyiból állt, hogy igyekeztem guggolva igazítani az alját a lapoknak, amiket a férjem felül ragasztott. Na, de valljuk meg őszintén, guggolás 39+5 naposan… Háááát, el tudjátok képzelni, mennyire ment. Miután végeztünk, elmentünk ebédelni egy kedves kis vidéki bisztróba. Majdnem napra pontosan hat évvel ezelőtt, amikor még a Nagyot vártam, szintén mindenórás terhesen és szintén kettesben jöttünk el ide először, de az elmúlt években aztán messzire sodródtunk a helytől és nem kerestük fel többet (pedig most megállapítottuk, hogy a konyha még mindig ugyanolyan jó). Egészen nosztalgikus érzésem lett az egésztől, mintha visszaléptünk volna egy-két órára az időben… Talán ez volt a randihetünk csúcspontja is egyben.
A délután aztán megint apró-cseprő ügyintézésekkel telt. Öt körül érhettünk haza, és hat óra múlt, mikor a férjem elindult futni, addigra már erősen felhősödött. Alighogy elment, irdatlan szélvihar érte el a házunkat. Úgy csapott le a hidegfront, hogy az embernek olyan érzése volt, mintha hirtelen kinyitották volna rá a hűtőajtót – mindez orkán erejű széllel és porviharral keveredve… Egyszer csak furcsa hangra lettem figyelmes – a teraszon kinézve még épp látttam, ahogy a szél letépte a szomszéd ház tetejéről a szigetelést és az azt védő bádoglapok egy részét. Durva látvány volt, ahogy potyogtak lefelé a vasdarabok, és láttam, hogy a messzeségben ennél durvább dolgok is közelednek, úgyhogy azonnal telefonáltam a férjemnek, jöjjön haza, mert én már látom, amit ő a házak között még nem. Közben kitört az eső – rajtam meg a fájások. Olyan volt, mint egy kezdődő menstruációs görcs, úgyhogy gyorsan elmentem lezuhanyozni, ahol még a lábamat is volt időm leborotválni (ez csak nekem becsípődés a Terézanyu filmek óta?) Mire a férjem bőrig ázva hazaért, én már menetkész voltam. De nem történt semmi. A megváltó eső úgy zúdult ránk, mintha dézsából öntenék – az ég csúnya szürkéssárga volt és egyfolytában villámlott, a fájások meg kitartottak, de nem rendeződtek, úgyhogy végül megint csak nem mentünk sehova.
Itt a vége, fuss el véle? Nagyon nem úgy tűnik…
És eljött az az igazi, csak a terhesség legvégére jellemző „most-már-tényleg-marhára-elegem-van, valaki-vegye-már-ki-ezt-a-gyereket” érzés. Tegnap beléptem a 40. hétbe és tényleg mindenből elegem van: a köldöksérvből, az aranyérből, hogy nem tudok aludni és óránként ébredek éjszaka, hogy egy ötperces álldogálás is úgy lefáraszt, mintha 5 km-t kellett volna futnom, hogy nem férek sehova oda a hasamtól, amivel folyton mindennek nekimegyek, hogy nem bírom betolni magam az asztalhoz, hogy a gyereknek semmilyen pozíció nem jó, hogy 20 perc üldögélés után egy széken rám jönnek a fájások, hogy folyton azt érzem, pisilni kell, mert nyomják a hólyagom. Elég volt. A hasam ugyan csúszik lefelé, de még mindig inkább középtájon áll, mint lent. Úgy látszik, igaz a mondás, hogy a fiúk lustábbak, de az is lehet, hogy csak igazán szeretik az általam nyújtott mamahotelt. Lehet lottóznom kéne, mert fogadni mertem volna rá, hogy mint az előző két alkalommal, most sem úszom meg, hogy ki ne húzzam a 40. hét végéig és majd csak az UTÁN indul be a buli. Ha tippelnem kéne, most azt mondanám, hogy még a 40. hetet is végigviszem (ami esélyes, mert már csak 4,5 nap maradt belőle) és azután jön végre az örömteli esemény.
De mivel sose tudni mit hoz a holnap, úgy érzem itt az ideje, hogy most elköszönjek tőletek. Talán még soha nem volt itt a blogon ilyen rekordhosszú terhesnapló, mint az enyém, és bár teljesen véletlenül alakult úgy, hogy a pozitív teszttől kezdve egészen idáig ti is tanúi voltatok kissé szétszórt mindennapjaimnak, de én nagyon örülök neki, hogy végül így esett. Szeretném megköszönni, hogy ennyien végigkísértetek az elmúlt hónapokban, hogy segítettetek tanácsokkal, építő hozzászólásokkal, ötletekkel és legfőképp, hogy érdekelt titeket a naplóm annyira, hogy hétről hétre olvassátok. Mindez – főleg a karanténos időkben – sok erőt adott nemcsak nekem, hanem a férjemnek és így közvetve a gyerekeknek is. Köszönöm nektek!
Hogy lesz-e folytatás, azt e percben még nem tudom… (bár egy bónusz 40. heti napló simán befigyelhet!) Szüléstörténet biztosan lesz, ennyit megígérhetek, a többit pedig meglátjuk…
Shadow
