Shadow in France

Március 6., szerda

Én már tényleg nem hiszem el ezt az országot!! Komolyan mondom, néha egészen olyan érzésem van, mintha valami tragikomédia főszereplője lennék… a balek, akinek soha semmi nem sikerül normálisan, pedig ő annyira próbálkozik, mégis mindig valami csávába kerül. Most például kiderült, hogy a munkanélküli papírjaimat, amiket január 30-án leadtam a munkahelyemen, ők pedig (elvileg) postáztak a hivatalba, egyszerűen ELVESZÍTETTÉK – vagyis sehol sem szerepelek a nyilvántartásban!

Ha ez nem lenne már önmagában is elég rossz, még hozzátenném, hogy minderre csak azért derült fény, mert Férj egész múlt héten nem hagyott békén, és minden nap csesztetett egy sort azért, hogy intézzük már el a kiegészítő biztosításomat.

Március 1., péntek

Hét óra. A Kicsi kelt.

– Anyaaaa, éhes vagyok. 

Vissza a szokásos darálóba… nagy nehezen összekaparom magam, felkelek, és kimegyek vele a konyhába, ahol adok neki csokis müzlit.

– Ez egy picike ásó – mondja nekem, miközben kanalazza a müzlit, és odaad egy hegyes kis csokidarabot.

– Ahaaa, nagyon érdekes – mondom neki gyorsan elnyomva egy csak félig kivitelezett ásítást, nehogy kitörjön a hiszti, amiért épp nem rá figyeltem.

Február 26., hétfő 

A hajnali – mostanra szinte már menetrendszerű – hányás után Nina részéről az egész család nyugodtan aludt tovább egészen reggel hétig. Sajnos még így is egy teljes óránk maradt a reggeli kezdetéig – amit a fiúk nagyon nehezen viseltek.

Mivel aznapra is extrém szeles napot mondtak, már tegnap eldöntöttük, hogy inkább bemegyünk a közeli városkába körbenézni, mert úgyse tudnánk ilyen időben a tengerparton játszani, mikor szó szerint lefújja a szél a fejünket.

Február 24, szombat

A leesést követő éjszakán kétóránként keltem az ébresztő hangjára. Előre beállítottam magamnak a leghalkabb csörgést, ami csak létezik, így tudtam úgy csekkolni, hogy van a baba, hogy senki más ne ébredjen fel. A baba se… én ugyanis nem ébresztgettem kétóránként, ahogy a telefonban tanácsolták, mert kegyetlenségnek éreztem volna, hogy még ezzel is kínozzam a hullafáradt gyereket – viszont minden alkalommal felkeltem, odamentem hozzá és a telefon fényénél tüzetesen csekkoltam, nem vérzik-e, lélelgzik-e rendesen, jól veszi-e a levegőt, és nem-e lázas. Szerencsére egyik sem volt.

Február 22., csütörtök

Hatkor arra ébredtem, hogy esik az eső. Hát, ennél csak jobb idő lehet Portugáliában – vigasztaltam magamat. Igaz, pont erre a hétre oda is végig lehűlést mondott az időjárás-jelentés – ami több mint bosszantó, mert mi kifejezetten a nap és a meleg(ebb) idő miatt vállalkoztunk erre az útra. Az előző héten ráadásul egész végig 23-24 fok volt azon a részen, ahova készültünk – de most, hogy odautazunk, nyilván lemegy 15-16-ra. Több, mint bosszantó.

Elindulásunk egyébként még a szemerkélő eső ellenére is viszonylag olajozottan zajlott – de mikor már mind a kocsiban ültünk, anyám azért nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze: ennél még a Szeleburdi család is jobban indult el annak idején… látszik, hogy nem szokott velünk hazautazni Magyarországra (és főleg nem karácsonykor!), rögtön átértékelné ezt a véleményét.

Február 15., csütörtök

Hajnali háromkor besétált hozzánk a Kicsi, akinek eddigre megint felment a láza. Kapott gyógyszert, aztán ott didergett mellettem az ágyunkban. De jó lesz, ha én is elkapom tőle a betegséget és úgy megyünk nyaralni, hogy negyven fokos lázam van – gondoltam, miközben igyekeztem úgy átölelni, hogy az arcom a lehető legtávolabb legyen.

Sajnos a Kicsi mászkálása Ninust is felébresztette, úgyhogy hajnali háromtól folyton nyöszörgött – amitől az apja persze nem tudott aludni. Kiköltözött hát a kanapéra, és onnan járkált be a lányához, hogy nyugtatgassa – míg én a Kicsi mellett kómáztam. Reggelre mindketten olyanok voltunk, mintha átpartiztuk volna az egész éjszakát.

Február 10., szombat

Hat óra múlt… férj óvatosan behozta a szobánkba Ninát – aki kivételesen nem bújt hozzám. Helyette nyugtalanul fészkelődött össze-vissza, hiába próbáltam magamhoz húzni… helyette inkább megpofozott a kis ökleivel.

Aaaa.

Fáj a fejem – vettem számba a kínjaimat – és az ujjam is lüktet. Meg is dagadt – konstatáltam, ahogy lenéztem rá. Nagyszerű.

Kivittem Ninust, hogy átpelenkázzam. Dagadt hüvelykujjammal igyekeztem úgy navigálni, hogy ne érjen hozzá semmihez, mert még a legapróbb érintés is olyan volt, mintha a húsomat szaggatnák (ami igaz is volt, tekintve, hogy semmi bőr nem fedte a kitüremkedő belsőségeket). Szuper ezzel a kézzel bármit is csinálni.

Február 5., hétfő

Hétfőn lévén újra nekiveselkedtünk a bölcsis beszoktatásnak. Ez alkalommal nem voltak gazdák, akik elállták volna az utat, a tüntetés ugyanis lecsengett – volt helyettük kora reggeli veszekedés a fiúk között.

Pedig olyan jól indult minden… szokásuktól eltérően nem ültek órákon át a reggeli felett, és az öltözködéssel is viszonylag gyorsan végeztek mindhárman. A Nagy magától megfésülködött, igazi jókisfiús frizurát varázsolva magának a tükör előtt.

– Anya, most már TÉNYLEG nagyon össze-vissza állt a hajam, muszáj volt megfésülni! – mondta, mikor végzett. Eddig soha nem zavarta, ha torzonborz volt, úgyhogy igencsak furdalt a kíváncsiság, minek köszönhető most ez a hirtelen változás – de mikor rákérdeztem, kinek akar tetszeni, csak hallgatott.

Január 30., kedd

Az agriculteur-ök (vagyis a gazdák) nagyon beindultak. Férj reggel hétkor azzal fogadott, hogy ma aztán biztosan nem megyünk sehova, mert most olvasta a reggeli lapokban, hogy a tegnapi 20-30 traktorhoz hajnalban csatlakozott az erősítés, és mára még több helyen blokkolták az utakat, mint tegnap.

Megnéztem az útvonal-tervezőt: csak a bölcsödéig eljutni másfél óra lett volna. Hát ez szívás… Megvártam a kilenc órát, aztán telefonáltam, hogy sajnos így semmi értelme bemenni az egyórás “ismerkedésre” a babával, miközben másfelet oda, másfelet meg vissza kocsikázunk vele, aztán a vonal másik végén lévő gondozónővel nagy egyetértésben eltoltuk az egész beszoktatást a jövő hétre. Gondolom nem fájt a szíve, hogy nem megyünk még mi is oda a nyakára.

Január 27., szombat

Péntek este, mikor mindenki lefeküdt, nekiálltam a naplóírásnak. Éjfél utánig írtam és fél egy is elmúlt, mire én is aludni mentem.

Alig negyven perc szendergés után Ninára ébredtem. Férjnek megint fájt a lába meg a gerince, úgyhogy én mentem be hozzá. Lázasnak tűnt… adtam neki lázcsillapítót. De nagyon szörcsögött is, és nem kapott rendesen levegőt.

Mivel a Kicsivel aludt egy szobában, ott nem tudtam leszívni az orrát – de a nappaliba se tudtam kicigölni az orrszívót, mert addigra meg férj telepedett át oda aludni. Végül, hogy senkit se ébresszek fel, inkább belecseppentettem az orrába – de ez meg lassan hatott és sírt is tőle, úgyhogy kézbe vettem, aztán magamhoz ölelve ringattam…hajnali egytől egészen kettő utánig.