Shadow in France

2016. 11. 14. 

Két kisfiam van, mindkettő Franciaországban született. Mivel a francia rendszer eléggé eltér a magyartól, a Magyarországon megszokotthoz képest viszonylag korán visszamentem dolgozni, a gyerekfelügyeletet pedig bölcsivel oldottuk meg. A nagyobbikomnak ez már a második éve, így arra gondoltam, leírom az eddigi tapasztalatainkat, illetve azt, hogy hogyan működik az itteni rendszer.

“Szégyenszékkel büntetnek a francia bölcsődében” bővebben

2016. 11. 10.

Mivel sokan vagyunk ezen a blogon, akik külföldön neveljük az alapvetően magyar anyanyelvű gyerekeinket, úgy gondoltam, tudtok tanácsot adni, mert nektek talán már több  tapasztalatotok van a témában, mint nekem.

Két kisfiam van, a nagyobbikkal kapcsolatban kérném a tanácsokat. Jelenleg 26 hónapos, de a saját kis halandzsa-nyelvén kívül még nem beszél – azon viszont egész nap. Franciául nem beszélő családtagok úgy „érzik”, hogy a hanglejtés, és a halandzsaszavak leginkább a franciára hasonlítanak – én ezt nem, vagy csak kismértékben hallom ki belőle, szerintem inkább vegyes, egyes hanglejtései pedig kifejezetten magyarosak. Kb. 14-15 hónapos volt, mikor kimondta az első érthető szavát, ami a „tessék” volt magyarul (ő inkább tesszék-nek mondta, iszonyat cuki hangsúlyozással), miközben elegánsan átnyújtott valamit nekünk. A tessék jelentette azonban az „adj nekem valamit” is – illetve random bármit, amire épp nem talált jobb szót. Sajnos ezt egy idő után abbahagyta, és ma már a tessék se megy.

Az apját általában dadának hívja, az anya-apa vagy mama-papa mint szülőhívó nem megy és soha nem is ment. A PA-PA szókapcsolat (amit amúgy használ) amúgy is problémás számára, mert egyszerre jelenti a nagypapát; a testvérét, akinek a neve PA-val kezdődik, illetve a pápá-t is, mikor integetni szokott. És ezek még csak a magyar megfelelők, mert a franciák is használják a szót, de ők ugyebár az apára, nem a nagypapára. Kb. egyéves volt, mikor ANA-nak kezdett hívni, de aztán ezt is abbahagyta, azóta csak kiabál, ha azt akarja, hogy foglalkozzunk vele. A felsoroltakon kívül semmilyen más szót nem mond – nagyon ritkán, de tényleg nagyon ritkán megismétel véletlenszerűen 1-2 szót, amit mi mondunk beszélgetés vagy meseolvasás közben (pl. „tojás” húsvétkor, a testvére neve, „pohár”, amit a mesekönyvben látott), de kétszer már nem megy. A kéréseket, utasításokat végrehajtja, bármilyen nyelven is kapja, általában véve úgy látom, mindkét nyelven mindent ért.

A múltkor az orvosi rendelőben látott néhány plakátot, amin kisbabák képei voltak (tápszerreklám, pelenkareklám, stb.). Rámutatott az egyikre, mire mondtam neki, hogy igen, ott a baba. Kérdően megismételte: „Baba?” Mire mondtam, hogy igen, baba. Utána a második és harmadik plakáttal is eljátszottuk ugyanezt. Ezután – látszott rajta, hogy hatalmas koncentrációban van – végigmentünk a plakátok előtt, és egyenként rájuk mutatva, önállóan mindháromszor elmondta, hogy baba-baba-baba (én nem mondtam semmit, nem engem ismételt). Vagyis látszik, hogy érti, mért mondunk egy adott szót egy dologra, de ő nem használja konzekvensen az adott megjelölést. A bölcsistársai – vele egykorúak vagy akár fiatalabbak – már beszélnek, van, aki mondatokban, van, aki még csak pár szót, de egyértelműen sokkal előrébb tartanak, mint mi.

Amit mi csinálunk: itthon csak magyarul beszélünk velük, de ha nagyon nem hallgat a szóra, akkor ritkán bepróbálkozunk a franciával (főleg az apja), hátha arra jobban odafigyel. Én úgy gondolom, hogy ez nem jó taktika, ezért konzekvensen csak a magyart használom velük. Ha viszont kinti környezetben vagyunk (játszótér, orvos, bölcsőde, bolt, stb.) és interakcióba lépünk valakivel, akkor kénytelenek vagyunk franciául beszélni előttük. Észreveszik a különbséget, értik, hogy most anya-apa máshogy beszél, mint szokott.

Van pár francia mesekönyvük, abból természetesen franciául olvasunk fel, nem fordítjuk át magyarra mese közben, de a könyveik 90 százaléka magyar, és általában inkább azokból kérnek mesét. Mesefilmeket franciául és magyarul is néznek (Bogyó és babóca, Maja, Tesz-vesz város, Petit ours brun, stb).

Születésük óta sokat hallgatjuk az ovitévét (köszi, Youtube!), ahol magyar népdalokat énekelnek gyerekek. A népdalok és gyerekdalok nálunk amúgy is csak magyarul mennek, élvezik és szeretnek „táncolni” is rá. A családtagok, ha itt vannak, szintén csak magyarul kommunikálnak velük (nem is beszélnek más nyelven). Az elmúlt évben többször is hosszabb időt töltöttünk Magyarországon, ilyenkor is anyanyelvi a környezet, de a megértéssel sosem volt gond. Az utóbbi fél évben próbálunk neki lassan, ismételve tanítani egy-egy szót, pl. mesekönyvben megállunk a mesében, és mutatjuk, hogy „ott a cica! CI-CA! mondd te is!” eddig szinte elenyésző sikerrel.

A napok nagy részében francia környezetben van: hét közben napi 9 órát francia gondozónőkkel és gyerekekkel tölt, és csak napi négyet velünk. Hétvégén természetesen fordul a kocka: ilyenkor szinte 0-24 csak magyar szót hall.

Tudom, hogy a fiúk általában amúgy is később kezdik a beszédet, a kétnyelvű gyerekek szintén, vagyis ez a két dolog összeadódva magyarázhatja a helyzetet – de azért kicsit aggódom, hogy normális-e, ha a több mint kétéves csak kiabálással és halandzsával kommunikál, és nem is nagyon törekszik rá, hogy ismételje a szavakat.

Szerintetek rosszul csinálunk valamit? Vagy csak túlaggódom az egészet? Min kéne/lehetne változtatni? Nektek mi vált be? A hasonló helyzetben lévőknél: a ti gyerekeitek mikor kezdtek beszélni?

Shadow

2016. 01. 02.

Amióta csak az eszemet tudom, a karácsonyokat – pontosabban a szentestéket – gyerekkorom óta a szüleimnél tartottuk. Mivel csak nekik voltak gyerekeik a szűkebb rokonságból, mindig nálunk gyűlt össze a népes vendégsereg: nagyszülők és nagynénik mindkét oldalról, később egyéb rokonok és csatolmányok. Volt év, amikor 17-en ültük körül az ünnepi asztalt.

Ahogy gyerekkoromból visszaemlékszem, ezek az esték mindig nagyon jól sikerültek: finom ételek és italok, szokatlanul sok ember, rengeteg ajándék, és későig fenn maradhattunk – mi kell még egy gyereknek? De ahogy egyre nőttünk a testvéreimmel, a társaság összetétele pedig az évek alatt szinte semmit se változott, a szentesték koreográfiája teljesen kiszámíthatóvá vált és egyre uncsibb lett csillogó szemekkel, érdeklődve végighallgatni ugyanazokat a családi lemezeket 625-ödszörre is.

A férjem már ebbe a kialakult rendbe csöppent bele, és az együttjárásunk, később a házasságunk eddigi évei alatt egyetlen alkalmat leszámítva – amikor a szentestét az ő szüleinél töltöttük, hasonló körülmények között – továbbra is anyámékhoz voltunk hivatalosak 24-ére. Szóval saját szentesténk – még ha állítottunk is egyszer-kétszer egy kis karácsonyfát magunknak – még sosem volt. Ezért is vártam már nagyon az első „igazi” felnőtt karácsonyunkat, amikor nem leszünk senki vendégei, hanem mi magunk rendezzük a karácsonyt saját fával, saját vacsorával – és rögtön két gyerekkel: egy 15 hónapossal és egy háromhetessel. Bár ez a karácsonyozás az újszülött miatt már önmagában is érdekesnek ígérkezett, mindehhez adjuk hozzá azt is, hogy külföldön, a családunktól 1500 km-re élünk, szóval a „csak egy kis sütit meg levest küldök át nektek apáddal Mártikám”, illetve a „jöttünk megnézni, mi a helyzet nálatok” – típusú segítség esetünkben nem játszott. Nem tudom, más hogy éli meg a családdá válás eme stációját (értsd: első karácsony a saját családdal), nekem rengeteg, elalvás előtti tervezgetéssel-ötleteléssel, és ünnepi ruhába öltöztetett, csillogó szemű, izgatott gyerekekről és férjről való ábrándképekkel sikerült csak enyhítenem hormonoktól felfokozott kedélyállapotomon. De kár volt izgulni, mert végül semmi se úgy alakult, ahogy képzeltem.

A karácsonyi műsort idén nem anyám (keljetek-már-fel-sosem-végzünk-így-a-főzéssel), hanem a 15 hónapos fiam indította. Reggel, miután hat óra előtt egy kevéssel megetettem a pár hetes kisebbiket és lefejtem az estére tartogatott anyatejet (tervbe volt véve egy kis borozgatás is, a terhesség után először), úgy döntöttem, semmi értelme visszafeküdni húsz percre, akkor már inkább fent maradok, és a férjem helyett majd inkább én megyek be fél hétkor a Nagyhoz – legyen már neki is egy jó reggele, mikor kicsit tovább alhat, mint általában.

Be is mentem a gyerekszobába fél hétkor, kakaó már előkészítve a cumisüvegbe, gyereket ágyból kivesz, beülünk a hintaszékbe, cumit be, majd kicsit magamhoz öleltem és kezdődött az etetés. Békésen összebújva ringatóztunk a székben a hajnali sötétségben, simogattam a fiam fejét, éreztem a hajából áradó kisgyerek-illatot. Egészen meghitt volt az egész. A gyerek – akibe előtte egy héten át úgy kellett tukmálni még az italt is, mert egyszerre fájt a foga és köhögött hurutosan – őszinte meglepetésemre az egész üveget kiitta szinte az utolsó cseppig – még örültem is, mekkora májer vagyok, hogy így beletöltöttem.

Épp arra gondoltam az utolsó buksisimi közben, hogy most már ideje lenne felállni a székből, amikor a gyerek egyszer csak minden előzmény nélkül elkezdett sugárban hányni, kakaós-cukros löttyel terítve be magát, a hálózsákját, engem, a hálóingemet, és másfél méteres körzetben az egész szőnyeget. Mindenünkről csöpögött a ragacsos cucc, és féltem, hogy ha felállok, a szőnyeg még inkább olyan lesz (az ölemben is volt egy nagy adag), úgyhogy szabad reggel ide vagy oda, muszáj volt átkiabálnom a másik szobába a férjemnek, hogy jöjjön már át. Jött is, futva, mert azt hitte, valami baj történt – így a jó szándékú aludj-tovább-ból végül az lett, hogy míg ő elvitte lefürdetni a gyereket, én hányásos hálóingben pucolhattam a szőnyeget, nehogy beleszáradjon a kakaó (tudtam, hogy nagy ötlet szép, világos színű szőnyeget venni a gyerekszobába). Mondanom se kell, hogy a gyereknek a nap további részében semmi baja sem volt.

Miután a kedélyek úgy-ahogy lenyugodtak, és lepucoltuk magunkról a hányást, a férjem lépett a színre: már napok óta rendkívül izgatottan mászkáltak el a gyerekkel random időpontokban a karácsonyi ajándékom beszerzésére való hivatkozással, előző este pedig többször is suttogva, a teraszra gondosan kihúzódva beszélt valakivel telefonon, és hirtelen érdekelni kezdte, hogy melyik délutánjaim nem szabadok a héten. Már kezdtem rosszat sejteni (az elmúlt tíz év ajándékai vegyesen voltak rendkívül jók és rendkívül rosszak), amikor szemlesütve és elpirulva (!) előadta, hogy bár eredetileg nem ezt akarta adni, de nem kapott már határidőnaplót a boltban, úgyhogy úgy gondolta, idén inkább teljes körű fodrászolást kapok tőle ajándékba. Nem bántam a cserét! Annyira édes volt, ahogy zavarában egyik lábáról a másikra állt, aztán átadott egy borítékot, benne a fodrászat névjegyével, és azzal, hogy ő fizeti az egészet – ami azért nagy szó, mert az itteni fodrászok szó szerint méregdrágák.

Utána én vettem át a terepet. Még reggel az arcomra kentem egy termékmintaként pár éve kapott, és régóta a fürdőben hányódó pórusösszehúzót (a mini-tubusra az volt ráírva, hogy szimpla felkenés és száradás után 8-10 évvel fiatalabbnak tűnsz). Már régóta gondolkoztam rajta, hogy mikor használjam el, mert hát ki ne szeretne újra húszéves lenni, gondoltam, most itt a remek alkalom. Szépen fel is kentem a tükör előtt a krémet, gondosan, hogy mindenhova jusson belőle, ne maradjon ki semmi: se a szemem környéke, se a nyakam, se a halántékom. Tíz perccel később úgy éreztem, lángol a homlokom. Rosszat sejtve a legközelebbi tükörhöz rontottam, és igen, az arcomon lassan, de biztosan gyanús vörös foltok tűntek elő – nagyjából úgy néztem ki, mint akinek csíkokban letépték a bőrt az arcáról itt-ott. Hálistennek pár óra elteltével a foltok eltűntek, de lélekben addigra már lemondtam róla, hogy az első karácsonyunkon bármilyen fotón is rajta legyek.

Ezután ismét a Nagyon volt a sor, akire rájött a hasmenés, és mindent telibefosott (szó szerint). Teljes ruhacsere után megebédeltettük, lefektettük – és kezdődhetett az őrjítő kapkodás, hogy az elmúlt héten éjszakákon át kiagyalt ütemtervet tartani tudjuk a délutáni gyertyagyújtásig. Fadíszítés, főzés (egy részét hál’isten már előző este lezongoráztuk), ajándékcsomagolás, terítés, kicsi etetése és ringatása, fejés, ünneplőbe öltözködés és a rendetlenség nyomainak eltűntetése, hogy mire a gyerek délután négykor felébred, már mindennel készen legyünk. Persze most az egyszer kivételesen jóóó sokáig aludt, mi meg extra gyorsan kész lettünk, úgyhogy az utolsó fél órában már csak ültünk unatkozva, illetve az izgatott otthoni rokonságot nyugtattuk, hogy még nem ébredt fel a Nagy, és addig nem, nem tudunk skype-olni, bármennyire is mennie kell Misikének és szüleinek.

Végül fél ötkor úgy kellett felkelteni őnagyságát, annyira belemerült az alvásba, így kicsit kábán lépett a “közönség” elé. Miután mindkettőnk családjával fél-fél órát beszélgettünk videohívásban, jöhetett az ajándékozás – ami persze főleg a Nagynak volt nagy élmény (a Kicsi konkrétan végigaludta). Tőlünk egy minikonyhát kapott fából, hogy a továbbiakban ne a konyhaszekrényeinkben turkáljon és ne a rendes edényekkel főzőcskézzen – az apjával rögtön el is kezdték összeszerelni, ami a valóságban annyit jelentett, hogy az este további részében apa a szerelési útmutatót tanulmányozta buzgón, a fia meg egymás után lépett meg a különböző csavarhúzókkal, kalapácsokkal és fogókkal, én meg kergettem fel-alá a lakásban és próbáltam úgy elvenni tőle a szerszámokat, hogy lehetőleg ne vegye észre – nehogy véletlen hasra essen és kiszúrja valamelyikkel a szemét.

Mire a konyha elkészült, a tulajdonosa már olyan fáradt volt, hogy lépni is alig bírt – de mint a legjobb színdarabokban, itt sem maradhatott el a katarzis: az estét azzal zártuk, hogy a gyerek felszakította a szája feletti részt, mert ráesett a kiskonyha kinyitott sütőajtajára. Nagyon megijedtem, mert eléggé vérzett a seb és mélyen kettévált a hús is, úgyhogy szívem szerint rögtön indultam volna vele az ügyeletre, hogy összevarrják. A férjem viszont lebeszélt, mert a kisgyerekeknél úgyis gyorsan gyógyulnak az ilyenek. Végül neki lett igaza, a sebet lefertőtlenítettük, én háromszor tettem rá sebtapaszt, amit a gyerek konzekvensen háromszor szedett le, és mostanra alig látszik valami a sebhelyből.

Miután lefektettük a sebesültet, a férjem kisütötte a rántott halat, én elővettem a krumplisalátát, ő behűtötte a fehérbort, én elővettem a desszertet, aztán szépen megvacsoráztunk kettesben, míg a Kicsi édesdeden aludt mellettünk, és utána sokáig beszélgettünk a gyerekkorunkról, és azokról a régi jó karácsonyokról.

Shadow

2015. 12.03

Az első szülésem után (előzmények itt) úgy gondoltam, egy darabig most nem akarok újra szülni. Bár abban biztos voltam, hogy szeretnék még gyereket, a férjemmel mégis úgy gondoltuk, legalább egy évet várni fogunk, mielőtt egyáltalán próbálkozni kezdenénk a kistesó-projekttel. Hát, erre mondják, hogy ember tervez, Isten végez: a kisfiam alig múlt féléves, nekem pedig épp öt napom maradt, mielőtt újra munkába álltam volna, mikor egy szombat reggelen teljesen váratlanul pozitívat teszteltem.

Az első sokk után (te jó ég, a két gyerek között 15 hónap lesz – hogy fogok tudni egyedül ellátni egy kicsit és egy még kisebbet??) egy jó hét kellett, hogy magamhoz térjek. Bár meglepetés-bébi volt, de nem sokat dilemmáztunk rajta, megtartsuk-e – ahogy a férjem mondani szokta: tervezett gyerek ő, csak korábban jött, mint vártuk. Az első vizsgálaton kiderült, hogy a terminus épp a születésnapomra esik – a doki poénkodott is rajta, de én nem vettem igazán komolyan, hogy tényleg aznap születhet – a 12. héten pedig azt is megtudtuk, hogy ismét kisfiút várunk.

A terhesség maga zavartalan volt – leszámítva, hogy úgy éreztem, valamiféle időcsapdába kerültem, ahol újra és újra ugyanaz játszódik le: bár még nagyon is elevenen élt bennem az előző terhességem és a szülés minden momentuma, de már újra ott állok a startvonalon egy terhesség minden nyűgével: a rosszullétekkel, az állandó pisilésekkel, a végtelen hosszúnak tűnő munkanapokkal, a titkolózással az első 12 hétben, majd a nagy és egyre nagyobb has cipelésével – mindez egy félévesből lassan 15 hónapossá cseperedő kisgyerekkel nehezítve. Mivel külföldön élünk, a férjemet nem számítva nulla segítséggel csináltam végig ezeket a hónapokat.

December elsején elértünk a 41. hét első napjához, de a ded semmi jelét nem adta, hogy szeretné végre megismerni a külvilágot. Ebédre kolbászos bablevest főztem a férjem kérésére, aki viccesen meg is jegyezte, hogy ez majd jól beindítja a szülést. Nem indítja azt már semmi, gondoltam magamban. Ekkor már hetek óta úgy éreztem, rám sosem kerül sor, és életem végéig hordoznom kell ezt a “terhet”. Ebben a szellemben – sose lesz már gyerek – még egy elkeseredett kilakoltatási kísérletet tettünk ebéd után, aztán elkísértem a férjemet a bölcsibe a kisfiunkért, mert hátha a séta végre kicsalogatja a kisebbiket is. A nagyobbik fiam nagyon fáradt volt, este hatkor kénytelenek voltunk letenni aludni. Nem számítottunk rá, hogy ennyire korán kidől, úgyhogy egyéb terv nem lévén, megvacsoráztunk, majd nekikezdtünk egy maratoni True detective-nézésnek.

Fél nyolc környékén hirtelen belémhasított valami, ami egészen olyan volt, mint egy fájás. Mivel filmet néztünk épp, csak megjegyeztem az időpontot, és nem törődtem vele különösebben (addigra már legalább négyszer hittem azt különböző alkalmakkal, hogy most megszülök, de a fájások mindig abbamaradtak). Körülbelül 25 perc múlva ismét jött egy fájás. Innentől nagyjából 20-25 percenként jöttek a fájások és rámtört a hasmenés is. Ekkor már kezdtem gyanítani, hogy ez nem vaklárma lesz, úgyhogy a sorozatnéző maratont megszakítva szóltam a férjemnek, hogy szerintem ez már AZ. A hírre hirtelen felugrott a kanapéról, először a telefonja után kutatott, hogy stoppert állítson rajta, aztán a filmet megállítva mindenféle logika nélkül elkezdett random rendet rakni a szobában, majd kiment a konyhába és töltött magának egy fél deci vörösbort. – Mi bajod van? – kérdeztem. – Nem hittem volna, hogy a másodiknál is ennyire izgulni fogok – mondta, és húzóra lehajtotta a bort.

Mivel a fájások elég ritkán jöttek, néztük tovább a filmet, csak a kanapé helyett átültem a hetekkel előre odakészített fit ball-ra. Ringatóztam a labdán – jól esett, a fájások csendesedtek. Koncentráltam a filmre, talán 1-2 fájás jött az egész epizód alatt. – Hát, ez megint jól felültetett minket – gondoltam, miután 40 perce jött az utolsó fájás, és azóta semmi. 22:20-kor a férjem javasolta, hogy feküdjünk le, de alighogy leszálltam a labdáról, őrületes fájdalom hasított belém. Négykézlábra ereszkedtem, és kb. két teljes percen keresztül nem bírtam ebből a pózból kiegyenesedni, annyira erős volt a fájdalom. A férjem ijedten rámnézett, aztán fel akart fektetni az ágyra, de én moccani se bírtam a négykézlábból, míg teljesen el nem múlt a görcs. Kibotorkáltam a mosdóba, és mintha csöpögött volna egy kis magzatvíz, de nem voltam biztos benne, mert 1. a hasamtól nem láttam honnan jön és 2. lehet, hogy csak vizelet volt, mert ha akartam, vissza tudtam tartani. Mire kijöttem, a férjem épp ágyneműt húzott fel a dadusnak meg nekünk. Kint ágyazott meg a nappaliban, távol a gyerekszobától, hogy ne zavarjuk fel a kicsit, ha esetleg kiabálok. Engem lefektetett, kérdezte, nem akarok-e pizsamát venni, de arra gondoltam, hogy csak összeáztatnám magzatvízzel, akkor meg már jobb, ha a háziruhám ázik el. Megpróbáltunk aludni, mert a fájások még mindig ritkán jöttek, mondván, nemsokára kelleni fog az erő. Meg is beszéltük, milyen jó, hogy most itthon vajúdok és nem a kórházban, mert ez az előző szülést alapul véve akár még órákig is eltarthat, és így azért sokkal kényelmesebb mindkettőnknek, mint egy kórházi ágyhoz szíjazva és egy műanyag széken görnyedve.

A férjem a fáradtság és a bor hatására elég hamar elaludt. Én is álmos voltam, de egyre sűrűbben jöttek a fájások – mikor kezdtem volna elaludni, mindig pont felébresztett egy. Az órát most nem néztem, inkább a sötétséget és a karácsonyi dekoráció fényeit figyeltem. Csönd volt és nyugalom, csak azok a fájások ne lettek volna… A férjem, akit felébresztettem a nyögéseimmel, azt mondta, kb. ötpercesek. A negyedik ilyen után újra átültem a labdára és továbbra is sűrűn látogattam a vécét. Hiába, hogy ez már a második szülésem volt, mivel az első úgy indult, hogy elfolyt a magzatvíz, most tanácstalan voltam, mit is kéne csinálni: induljunk a kórházba, vagy maradjunk még. Végül úgy döntöttem, a jól bevált recepthez fordulok: elmegyek lezuhanyozni, és majd meglátjuk, hogy a meleg víz hatására elmúlnak-e a fájások, vagy felerősödnek.

A zuhany nagyon jólesett, de a végére minden fájdalmam elmúlt, úgyhogy úgy döntöttem, visszafekszem és megpróbálok mégis elaludni. Amint a fejem a párnára tettem, azonnal jött megint egy fájás a semmiből. Egy darabig még szenvedtem az ágyon fekve, de éjfél után öt perccel úgy döntöttem, nem bírom tovább, és nem is merek itthon maradni, mert féltem, hogy innentől felgyorsulnak az események, és nem érünk időben a kórházba. Szólok a férjemnek, hogy telefonáljon a dadának, akivel előzetesen megbeszéltük, hogy ha éjszaka indul be a szülés, vigyáz a fiunkra, míg mi a kórházban leszünk. A férjem kétszer is megkérdezte, biztos vagyok-e benne, és elég kétkedve nézett rám, de azért csak telefonált, először a kórház szülészetére, hogy hamarosan érkezünk, aztán pedig a dadusnak, hogy jöjjön át.

A dadus először nem vette fel a telefont (éjfél elmúlt), kicsit be is paráztunk, hogy akkor most mi is legyen, mert nincs más, akit mozgósíthatnánk, de öt perc múlva szerencsére visszahívott minket, hogy már jön is – mivel a szomszéd házban lakik, nem kell sokat várni rá, öt perc alatt tényleg meg is jött, hálóköntösbe burkolózva. Én ezalatt felöltöztem, a férjem meg valamit magyarázott a dadusnak, de már nem jutottak el az agyamig a mondatok, csak arra koncentráltam, hogy el tudjak indulni.

Végül fél egykor szálltunk be a kocsiba. Sötét volt, akárcsak az első szülésemre menet, csak az utcai lámpák világítottak, embernek nyomát se lehetett látni. Hét perc alatt értünk a kórházhoz – kis vidéki kórház, de közel van hozzánk, és a szülészete tökéletesen fel van szerelve (labdák, kád a vízben vajúdáshoz, egyágyas szobák, szóval minden, ami szerintem fontos). A kiszállást még sikerült viszonylag rendben lebonyolítanom, de amint a kocsitől két méterre eltávolodtam, rámtört a következő fájás, és nem bírtam továbbmenni, meg kellett állnom. A férjem táskával a kezében próbált támogatni, miközben odakiabált egy kint cigarettázó embernek, hogy ugye erre van a szülészet bejárata. A pasas visszakiabált, hogy még menjünk tovább, de amikor látta, hogy kétrét görnyedve állok a betonon, megsajnált, és odajött hozzánk egy tolószékkel. Mivel a fájás még mindig tartott, egyesült erővel beletámogattak a székbe, aztán a – később kiderült, hogy mentős – férfi elkezdett betolni az épületbe, míg a férjem hozta a csomagokat. Bár mondtam neki, hogy mindent hozzon fel egyszerre, ő ragaszkodott hozzá, hogy most csak az én csomagomat hozza fel, a gyerek pakkja és a szoptatóspárna még ráér. Ebből aztán lett is később egy kis galiba, de akkor nem értem rá ezen tovább agyalni.

A mentős közben feltolt a szülészetre, ahol leültettek a váróterembe, míg kerítenek valakit, aki gondjaiba vesz. Kihasználva, hogy épp két fájás közt vagyok, gyorsan felhívtam a családomat telefonon, hogy már a kórházban vagyunk és valószínűleg itt tartanak. Tudom, hogy hajnali 3/4 egykor ez nem túl magától értetődő, de mivel már hetek óta tűkön ültek és a legszimplább hívásomat is azzal vették fel, hogy “Elkezdődött???”, úgy gondoltam, most nem hagyhatom, hogy ne értesüljenek az eseményekről. Ezután értem jött egy szülésznő, hogy átkísérjen a vajúdószobába, de mikor indultunk volna, megintcsak rám tört egy fájás, és bár szégyelltem magam, hogy nem bírok megtenni 15 métert, de muszáj volt kivárni, míg elmúlik. A szülésznő nagyon kedves volt, mondta, hogy tart, ameddig tart, akkor indulunk, ha elmúlt. Ez volt az első olyan különbség, ami borzasztóan pozitív volt az előző szülésemkor tapasztaltakhoz képest.

A vajúdóba érve átvett tőle egy másik bába, aki felrakta a ctg-t, és ismét egy fájást kivárva megvizsgált kézzel is. Nem hittem a fülemnek, mikor azt mondta, hogy ez bizony már 5-6 cm! A ctg közben mutatta a fájásokat, és a férjem, aki ott állt a fejemnél, mondta, hogy alkalmanként 140-150-et is mutat a gép. Hálistennek én nem láttam rá, de jobb is így, mert csak még jobban bepánikoltam volna, ha nem csak érzem, hogy borzasztóan fáj, hanem látom is, hogy mennyire kileng a mérő. A bába, aki egy szimpi fiatal csaj volt szépen kisminkelve (mintha csak buliba készült volna) és rövid fekete hajjal, amiben egy picike masni volt, közben átment a szülőszobába, hogy előkészítse számomra. Kértem, hogy hívja az anesztest is, mert az előző szülésemnél kicsit későn adták be az érzéstelenítőt – ezt most szerettem volna elkerülni.

Sajnos kiderült, hogy a kórház méretéből kifolyólag az anesztesek éjszaka nincsenek bent, de már telefonáltak az ügyeletesnek, aki “15-20 percen belül itt lesz”. Na, ebből lett jó háromnegyed óra, ami alatt – nagyon nem vagyok büszke rá – de sikerült előadnom némi sikítást a húzósabb fájásoknál. Tudtam, hogy ha végre megkapom a fájdalomcsillapítást, akkor hirtelen minden jobb lesz, és úgy vártam az orvost negyed kettőtől kettőig, mint a megváltót.

Lassan telt az idő, nagy volt a csend, az az igazi, mély fajta, mia csak éjszakánként tapasztalható – aludt a világ. A szülőszobában csak hárman voltunk: én, a bába és a férjem. Eleinte kérdezgettem, hogy itt van-e már az anesztes, mire mindig megnyugtattak, hogy hamarosan jön. Aztán mikor már több, mint fél óra eltelt, és a fájások már 2-3 percenként jöttek, az orvos meg még mindig sehol, kezdtem elveszíteni a türelmemet. Egyre jobban fájt, hiába próbáltam ellélegezni a fájásokat (a férjem és a bába felváltva lélegzett velem hűségesen), és kezdtem arra gondolni, hogy csak hitegetnek ezzel a “mindjárt jön” szöveggel, és most már úgy vannak vele, hogy ha ennyire előrehaladott az állapotom, megszülöm azt a gyereket epidurál nélkül is (tudom, túl sok magyar szüléstörténetet olvastam). Én viszont tudtam, hogy az erőm végén járok, és még a kitolásra is tartalékolni kell valamennyit, de ha ez így megy tovább, tutira nem marad semmi, amiből erőt meríthetnék. Plusz borzalmasan szégyelltem magam, hogy az erősebb, 150-180-as fájásokat csak sikítva bírom ki, és emiatt felébresztem az egész emeletet… Később hálistennek megtudtam, hogy egyrészt dupla ajtók vannak a szobákon, vagyis senki nem hallott semmit, ráadásul a férjem szerint csak öt olyan fájás volt, amikor sikítottam, a többinél meg nem (nekem sokkal többnek tűnt). A bába is tök rendes volt, folyton mondogatta, hogy engedjem ki, ha attól jobb, nem zavarok ezzel senkit, hozzá vannak ők szokva ehhez – ennek ellenére elég rosszul éreztem tőle magam, hogy nem tudok uralkodni magamon.

A jobb kezemnél a férjem állt, akinek a kezdetektől vasmarokkal szorítottam a kezét, a bal kezemnél meg a fekete hajú bába, akinek időnként szintén mentőövként kapaszkodtam a kezébe. A férjem segített a légzésnél, és időnként fújt a számba egy kis vízpermetes sprayt, mivel inni már nem ihattam semmit, de a vízpermet mégis megnyugtatta a teljesen kiszáradt számat. – Istenem, én soha többet nem szülök gyereket, nincs az a pénz, hogy ezt még egyszer végigcsináljam, csak ez az egy jöjjön ki és vége, soha többé, max. császárral, vagy azzal se, nem érdekel, ha nem lesz lányom, de én ezt még egyszer nem! – gondoltam végig egy szuszra, és közben erősen néztem a műtőlámpára nyomtatott márkanevet – meg nem tudnám mondani, mi volt az, pedig akkor vagy ezerszer végigolvastam azt az egy szót.

Végül jó háromnegyed óra várakozás után beesett végre az anesztes, egy idősebb férfi, aki szó nélkül, de szép alaposan készített elő mindent. Nekem meg kellett várnom, hogy egy fájás elmenjen, utána felültettek, de a felüléstől a gyerek lejjebb csúszhatott, amitől úgy éreztem, mindjárt szétszakadok és újabb fájás jön pillanatokon belül. Így azért nehéz volt megtartani a pozíciót, ad absurdum eldönteni, hogy ez most fájás lesz és ne szúrjanak, vagy már csak beképzelem. Végül azért sikerült beszúrni a helyi érzéstelenítést (nem volt kellemes, a férjem nyakába csimpaszkodva lógtam közben), és mikor azt hittem, már sínen vagyunk, közölték, hogy ja, ez még nem a péridural, hanem csak a helyi érzéstelenítő, azt majd még csak most fogják beszúrni. Éreztem, hogy jön a fájás, és nem fogom kibírni, de csodával határos módon – máig se tudom, honnan szedtem hozzá az erőt – sikerült kibírnom mozdulatlanul. Ez alkalommal olyan verziót adtak a fájdalomcsillapítóból, amiben magamnak tudtam szabályozni a csillapítás mértékét. Éltem is a lehetőséggel, és minden egyes alkalommal, mikor éreztem, hogy jön a fájás, bőszen megnyomtam a kapcsolót, a nyomaték kedvéért rögtön duplán. Sajnos az első két-három fájásnál ez mit sem ért – mint a bába magyarázta, kell 10-15 perc, hogy a cucc hasson – de aztán végre, VÉGRE éreztem a már ismerős megkönnyebbülést, és a “hirtelen levegőhöz jutok” érzését. Ezzel párhuzamosan azt is éreztem, hogy iszonyat álmos vagyok és most akkor én köszönöm szépen, de aludnék egy kicsit. Az anesztes orvos közben elköszönt, én nagyon megköszöntem neki, hogy segített és elnézést kértem tőle is a sikítozásom miatt, de nagyon korrekt volt, mondta, hogy már hozzászokott, és sok szerencsét kívánt a többihez.

A bába szintén eltűnt valahova, a férjemmel kettesben maradtunk. Nagyon sokat segített lelkileg, hogy végig ott volt mellettem, ha nincs velem, talán nem is bírom ki ezt a tortúrát – az erősebb fájások alatt ő tartotta bennem a lelket, ráadásul életmentő volt, hogy szoríthattam a kezét – de szerencsétlen folyton cserélni akarta, amit én rendkívül sérelmeztem. Hogy őszinte legyek, a vége felé a szülőszobán párszor rá is ripakodtam (mint később elmondta, ezek nem estek jól neki), hogy ne simogassa az arcomat, és ne érjen a hasamhoz, mert az nekem rossz.

Eltelt egy kis idő, talán 20 perc is, mire a bába visszajött egy csecsemősnővér társaságában, de nem bántam, mert így sikerült egy kis erőt gyűjtenem a továbbiakhoz. Éreztem, hogy közel a vége, és hogy a baba jönni akar. Ebben a szülésznő is megerősített, mert kiderült, hogy eddigre teljesen kitágultam.

Az első szülésem előtt sokat olvastam arról, hogy a kitolásnál úgy érzi az ember, mintha kakilnia kellene – hát én ezt akkor egy pillanatig sem éreztem, gondoltam is utána, hogy ez vagy városi legenda, vagy csak nem tudják mihez hasonlítani az érzetet, és leginkább ezzel tudják körülírni. Most viszont tényleg olyan érzésem volt, hogy mindjárt odacsinálok a szülőágyra – rendesen meg is rémültem, hogy ezek szerint nem jártam eleget a vécére otthon. Eleinte próbáltam visszatartani, de aztán eszembe villant, hogy ez a kitolást jelezheti. A bába mondta, hogy mivel a magzatvíz még nem ment el, ezért az első nyomásnál érezni fogom, hogy víz önt el, de ne ijedjek meg. És tényleg kibuggyant a nyomás közepén egy csomó magzatvíz, de csöppet sem volt ijesztő, inkább kellemes volt, ahogy eláraszt a meleg víz.

Ezután jött azonban a neheze: míg az első fiamat négy nyomásra sikerült megszülnöm, a kisebbiket valahogy a sokadikra sem. Egy idő után már nem is számoltam, hányadik nyomásnál tartok, míg el nem kezdett kibukkanni a feje. Bármilyen hülyén is hangzik, a következő nyomásnál konkrétan éreztem, hogy a gyerek arcának kiálló részei – homloka, orra, szája – végigsúrolják fent a hüvelyfalamat, ahogy csúszik kifelé a feje és azt is éreztem, hogy ezt nem lehet kibírni, én mentem szétrepedek. Annyira lefagytam ettől az érzéstől, hogy a gyerek feje visszacsúszott egy kicsit, így a következő nyomásnál ismét átélhettem ezt a rendkívül furcsa és egyben borzasztó fájdalmas érzést (az elsőnél semmi ilyenre nem emlékszm). Ezután viszont végre kint volt a feje, és éreztem, hogy a szülésznő irányba fordítja, majd az utolsó nyomásnál a vállánál fogva segít kihúzni – és hajnali 2:41-kor már ott is volt velünk, a maga remegő, síró, vöröslő valóságában. Akárcsak a bátyját, őt is rögtön megkaptam, a mellkasomra tették, úgy ahogy volt, csupaszon, míg a férjem elvágta a köldökzsinórt.

Az én kis bogárkám nagyon sírt – mint később kiderült, borzasztó éhes volt – én meg csak potyogtattam a könnyeimet és tök hülyén csak annyit tudtam ismételgetni, hogy – Semmi baj, minden rendben van, nagyon ügyes voltál manókám! – de ő csak sírt vigasztalhatatlanul, egészen addig, míg bő két órával később nem kaptam egy kis tápszert, amivel végre megtölthette a gyomrát – egyből be is vágott 30 ml-t és onnantól békésen aludt.

A férjem elment a kocsiban hagyott csomagért (itt lett meg a böjtje annak, hogy nem hoztuk fel az összes csomagot egyszerre, mert most a gyerek holmijai mind hidegek voltak és nem tudták felöltöztetni), így egyedül maradtam a kisfiammal meg a bábával.

A bába közben megmutatta a méhlepényt – az előző alkalommal túl izgatott voltam hozzá, hogy megnézzem – aztán mondta, hogy egy kis felületi varrást kell csinálnia a gáton, ami megrepedt, és ehhez érzéstelenítő injekciót fog adni. Maga az injekció sem volt igazán kellemetlen és a varrás sem tartott 5 percnél tovább, úgyhogy közben inkább a kisbabámat néztem meg alaposan – és akkor láttam, hogy az egyik füle lefittyedt, mintha eltörött volna (ez később szerencsére elmúlt). A csecsemősnővér elvette a gyereket, hogy lemérje – 3800 gramm lett – de mivel a ruhái még nem voltak ott, továbbra is meztelenül rajtam hagyták, csak egy kis sapkát tettek a fejére és adtak egy kis takarót a hátára. Az időközben felhozott ruháit melegítő alá rakták, hogy átmelegedjenek, a fényeket lecsavarták, és elmentek.

Hárman maradtunk. Annyira kifáradtunk, hogy nem igazán volt erőnk az ismerkedéshez – a férjem egy idő után átvette tőlem a gyereket, és végül a kezében tartva vele együtt elaludt a székén ülve, én pedig csak néztem őket, megkönnyebbülten és boldogan, hogy mégis véget ért ez a neverending terhesség, a szülést is túléltük és mindketten egészségesek vagyunk. Nincs ennél nagyobb boldogság… aztán félálomban még eszembe jutott, hogy mégiscsak a dokinak lett igaza, és ennél szebb születésnapi ajándékot, ha akartam volna, se kérhettem volna a sorstól.

Shadow

2014. 09. 01.

Előzmények: a férjemmel együtt már több mint másfél éve élünk Franciaország egy vidéki városában. Munka miatt költöztünk ki nem sokkal az esküvőnk után, és mivel mindketten szerettünk volna már gyereket, nem vártunk sokat a dologgal, négy hónap próbálkozás után pedig össze is jött a bébi.

A terhesgondozást Franciaországban csináltam végig, bár Magyarországra hazalátogatva mindig elmentem az ottani nőgyógyászomhoz is, aki azt jósolta, hogy a 36-38. hétre várhatjuk a babát.

Augusztus 30-a, szombat reggel. 41+négy naposan még mindig nem született meg a francia nő-gyógyászom által csak viccesen „made in France”-bébinek hívott gyerek, aki miatt annyit izgultam a terhesség elejétől kezdve, először azon aggódva, hogy elveszítem, majd a második trimesztertől attól félve, hogy koraszülött lesz. A félelmem nem volt alaptalan: a terhesség kezdetétől fogva végig folyamatos kontrakcióim voltak, sokszor nagyon fájdalmasak, ezért tulajdonképpen végigparáztam a kilenc hónapot. Na, de mostanra kiderült, van humorérzéke a gyereknek: nemhogy korán, de még a terminus után jóval sem akart megérkezni. Már minden létező házipraktikát kipróbáltunk a szülésindításra, kivéve a bábakoktélt, de ha ma sem adja jelét, hogy magától elindulna, akkor azon a sor, mivel a férjemnek kedd reggel külföldre kell utaznia hosszú időre, és ha addig nem szülök meg, akkor nem lehet velem a szülésen.

Ebéd után a férjem meg is csinálja nekem a koktélt, én meg felhajtom. Borzalmas íze van, de nagyjából másfél óra után már jelentkezik is az első hatás, irtózatos hasmenés formájában: nagyjából minden kijön belőlem. Utána sokáig semmi, csak kósza fájdogálások, derékfájás, meg szörnyű hányinger és szédülés. Megbánom, hogy megittam a löttyöt, mert nagyon rosszul vagyok. Nagyjából este fél nyolc tájban újabb kört teszek a vécére. Üldögélek, mire egyszer csak egy hatalmas, rúgáshoz hasonló rándulást érzek a hasamban, majd elkezd folyni belőlem valami. Először csak nagyon kevéske, csöpögéshez hasonló, nem is tudom eldönteni, hogy ez már „az”-e. A biztonság kedvéért elkezdek zuhanyozni, de ahogy kiszállok a zuhany alól és törölközöm, egyszerre csak igen erősen elkezd folyni belőlem valami, és EZ már biztos, hogy magzatvíz. Enyhén rózsaszínes és nagyon bőségesen folyik.

Szólok a férjemnek, aki úgy pattan fel az ágyunkból, ahol addig félálomban feküdt, mint a nikkelbolha, és pánikolva kezd fel-alá rohangálni a lakásban – rögtön telefonálni és indulni akar, de lebeszélem, mert még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez az, inkább megkérem, hogy töltse fel a szülésre összeválogatott zenéimet a telefonomra. Utána elküldöm zuhanyozni, és írok a húgomnak (egyelőre csak neki) hogy ez talán már az.

A víz folyogat folyamatosan, elég fura érzés, épp, mintha bepisilnék, csak nem a megszokott helyről jön, viszont meleg és bőséges. A szobánkban járkálva nézem, ahogy egyre sötétebb lesz. A fájások jönnek, de egyáltalán nem érzem olyan vészesnek őket, mint vártam, esküszöm a terhesség alatt jobban fájtak a kontrakciók. A férjem közben felhívja mindkettőnk családját és a szülészetet is.

21:50-kor érkezünk a kórházba – a sürgősségi bejárathoz megyünk, ahogy kérték. Rögtön megmutatkozik a francia szervezettség, mert bár indulás előtt telefonáltunk, mikor érkezünk, senki nem vár minket a beígért tolókocsival. A recepciós végül nagy nyögvenyelősen elirányít a megfelelő irányba, mi meg még jó sokáig keresgéljük a liftet folydogáló magzatvízzel, lábam közt egy vastag törölközővel a sötét folyosókon, mire feltalálunk a szülészetre. Itt egy fiatal szülésznő megvizsgál, és megállapítja, hogy valóban elfolyt a magzatvíz, de a méhszáj teljesen zárt, ezért átvisz minket az egyes számú vajúdóba, ami valójában egy egyágyas szoba a nővérek szobájával szinte szemben.

Ráraknak a ctg-re, amit itt monitoringnak hívnak, de alig telik el öt perc, egyszer csak elkezd sípolni a gép, én meg olyan lórúgás fájdalmat érzek, hogy azt hiszem, lefordulok az ágyról. Kb. 10 másodpercen belül tele lesz a szoba emberekkel (nekem legalábbis úgy tűnik), a számba valami spray-ből spriccelnek, egy pasas pedig a hasamat nyomkodja. Mint kiderül, a baba valamiféle „sok-kot” kapott bent, és ezért jelzett a gép. Mondják, hogy adnak oxigént, de végül vagy elfelejtik, vagy csak nem tartják szükségesnek – mindenesetre a 10-kor csatlakoztatott ctg-t éjfél után 10 perccel szedik le rólam – akkor is csak azért, mert szólunk, hogy nagyon kell pisilnem. Gondolom ezt is elfelejtették, mert eredetileg arról volt szó, hogy csak egy órát van rajtam. Ezután kapok egy adag infúzióval kevert „fájásrendszerezőt”, amitől nem történik az égvilágon semmi, a fájásaim ugyanúgy 10 percesek maradnak, mint a ctg-zés alatt, átlag 50-60 százalékos méhtevékenységgel.

Hajnali egykor megkérem, hogy sétálhassak a folyóson, mert gyanítom, hogy a sok fekvés miatt nem megy úgy a tágulás, ahogy kéne (még mindig teljesen zárt vagyok). Míg a férjem leragad beszélgetni egy gyakornok sráccal a szülészetről, én egy másik kismamával váltásban sétálgatok fel-alá a folyosón. A szülésznők épp vacsoráznak, nagy a vigasság a szobájukban, de egyébként csend van és az a fajta sötétség, ami szinte beburkolja az embert, mint egy nagy, meleg takaró. Visszamegyek a szobámba, ahol a zenéimet kezdem hallgatni és közben csípőmozgásokat végezni, ahogy a felkészítőn tanították.

Nem sokkal később visszajön a szülésznő, hogy megint monitorra rakjon, és megvizsgáljon. A zenés táncnak meglett hatása, már egy ujjnyira kinyíltam! Nem sokkal ezután a ctg-zés közben olyan brutál fájások törnek rám hirtelen (a méhtevékenység is 100 százaléknál, vagy sokszor afölött jár), hogy szinte sírok a fájdalomtól és csak tekergek az ágyon, mint egy giliszta, a férjem kezét szorongatva. Végül sok-sok francia mellébeszélés után kapok valamilyen morfinszármazékot infúzióban, de addigra már zombiállapotban vagyok a fájdalomtól és a kialvatlanságtól, azt sem tudom, mi van körülöttem, csak a fájdalom gócpontját érzem a méhemben.

Hajnali ötkor a nyugtató hatására éber álomba merülök, a férjem mellettem a kiszéken, félig a párnámra dőlve szintén. Fél nyolc-nyolc között ébredünk az éber kómából, és hívjuk az aktuális szülészt, hogy vizsgáljon meg. Az eredmény lesújtó: hiába a brutál fájások, még mindig csak egyujjnyira vagyok kitágulva. Ismét rákötnek két órára a hülye monitoringra, délelőtt 10-ig nem mehetek sehová, fektetnek. A férjem elmegy reggeliért, de én azt sem kaphatok, mert ha be kell adni a gerincérzéstelenítőt, akkor nem lehet tele a gyomrom, úgyhogy vizet is csak módjával ihatok. Miután a férjem visszajön a reggeliből, felkelhetek, és egy órán keresztül félkómához hasonló állapotban rójuk a folyosókat. Fogy az erőm, de bizakodom, hogy a séta segít tovább tágulni. A férjemet végül fél 12-kor hazaküldöm aludni, mert látom, hogy mindjárt leesik a feje. Legalább neki legyen ereje a többihez.

12:00. Egyedül maradok. Délben megvizsgál egy újabb szülésznő, és konstatálja, hogy 14-15 óra után még mindig csak egyujjnyi a tágulás. Nagyon csalódott vagyok és bosszús is, úgyhogy rákérdezek, meddig várunk még, ha az elmúlt 15 órában egyetlen ujjnyit sikerült csupán tágulni. A nő válasza – melyet jószándékúnak álcázott, valódi francia flegmával ad elő – a következő: „ó, kedveském, a természetet nem lehet siettetni”. Azt hiszem, menten agyvérzést kapok, hiszen pontosan tudom, hogy módjában állna gyorsítani a folyamaton, eleget olvastam hozzá a bezzeganyás szüléstörténeteket, de persze francia ő is, nem akar adni, mert az pluszfeladat lenne. Továbbra is udvariasan rákérdezek, hogy azért esetleg van-e valami időbeli határ, ameddig várakozunk, mire mondja, hogy nincs. Újabb hosszas kérdezősködés után kiböki, hogy na, jó, ha 24 órán belül sem tágulok tovább, mint egy ujjnyi, akkor „kézbe veszi a dolgokat”. Ekkor már látszik, hogy bosszantja az okvetetlenkedésem, de miután arra is rákérdezek, hogy ez a „kézbe vesszük” konkrétumban mit jelent, esetleg császárt-e, újabb hímezés-hámozás után kiderül, hogy hát azt nem, majd esetleg adnak egy kis fájáserősítőt, de szigorúan csak 24 óra elteltével.

Teljesen kétségbeesem. A 24 óra elteltéig még jó esetben is 8 órám van hátra, én annyit nem bírok ki ilyen állapotban, ilyen fájásokkal, így is olyan vagyok, mint egy élőhalott. A nő megint ctg-re köt és otthagy, többet nem is látom viszont. Egy óra ctg-zés után bejön a kedves szülész-gyakornoksrác, aki már reggel óta foglalkozik velem (kb. ő az egyetlen, aki időnként rám néz), megkérdezi, hogy vagyok. A fekvésre ítéltség miatt nem túl jól, egyre durvább fájások jönnek, a nagyságukat nem látom (a gép épp a fejem fölött van), de nagyon fájnak, csendesen el is sírom magam, pedig nem szokásom sírdogálni. A srác is látja, hogy valami nem oké, ezért kiszabadít a monitoring fogságából egy brutális fájás közepén, amit az ágyamon sajtkukacként tekeregve szenvedek végig. Miután megkérdezem, megengedi, hogy inkább sétáljak, hátha az segít. Végül ismét csak zenére táncolok az ablaknak támaszkodva, mert járkálni már nincs erőm, a párkánynak támaszkodva viszont tudom csinálni a csípőmozgásokat, és amikor fájás jön, jobban el tudom viselni a légzéstechnikával kevert csípőriszával, mint az ágyon fekve.

Délután fél kettőkor nem bírom tovább – mivel tegnap este 10-kor ettem utoljára egy kis kekszet, megeszem egy szelet csokit. Utána telefonálok a férjemnek, hogy jöjjön lassan vissza – álmából keltem, úgyhogy még másfél órába telik, mire megérkezik. Akkor már nagyon dühös vagyok rá, őt hibáztatom mindenért, hisz végül is ő a férfi, miért nem áll a sarkára, hogy csináljanak már velem valamit. Látja, hogy bajom van, megpróbál a lelkemre beszélni, hogy ne haragudjak rá, de én továbbra is haragszomrádot játszok – ám a nagy ellenállást hamar megtöri egy alattomos fájás, mert nem bírok már a saját lábamon állni, így kénytelen vagyok a férjembe kapaszkodni.

Fél négy – innentől kezdenek összefolyni a dolgok. A fájások annyira borzasztóak, hogy elkezdek zokogni, és azt magyarázom a férjemnek, hogy nem bírom tovább, csináljon valamit, szedjék ki a gyereket, mert én meghalok, tényleg nem bírom tovább. Az eszemmel tudom, hogy nem kéne sírni és butaság, mert elveszi az erőmet, de a testemnek nem tudok parancsolni, szinte a lábamra sem bírok nehezedni, nem bírom el a saját súlyomat. A férjem próbál az ágyra fektetni, de az csak rosszabb, még állva a legviselhetőbb, így viszont neki kell tartania a derekamnál, míg én a falra borulok, mert a lábaim nem tartanak meg. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hisztit vágok le, mindig is visszafogott nő voltam, de most nem megy. A helyzet közben kezd elfajulni, ismét benéz a gyakornoksrác, aki a látottakat felmérve elmegy megkérdezni az egyik szülésznőt, hogy esetleg beállíthatnak-e a zuhany alá. Engedély megadva, mehetek zuhanyozni.

A férjem és a srác beállítanak egy széket a zuhanyhoz, de addigra olyan fájások törnek rám, hogy a hálóinget sem tudom levenni magamról. Az első 10 másodperc a meleg víz alatt szinte megváltás, ám alig telik el ez a pár másodperc, máris jön egy újabb fájás, ami annyira megvisel, hogy – bármennyire is vissza akarom fojtani – egyszerűen muszáj kiabálnom fájdalmamban. Bár akkor ez nem teljesen jut el az agyamig, de a kicsi fürdőszoba, aminek a fala ráadásul a folyosóval határos, borzasztóan visszhangozhat… Próbálom visszafojtani a kiabálást, nagyon szégyellem, hogy nem megy, de egyre jobban fáj, és másképp nem bírnám ki. A férjem kihoz a fürdőből, akkor már sikítozok szinte, mire egy emberként rohan be a gyakornok és két másik szülész-férfi (a franciáknál sok a férfi bába). A fürdőszobából közben víz folyik a vajúdószobám padlójára (éljenek a kabinfürdőszobák), az egyik szülész rádob egy lepedőt, hogy ne csússzunk el a tócsán, én közben a férjem nyakán lógok, mert tartani továbbra sem tudom magam.

Az egyik férfi-bába, akinek hegyes szakálla van, megvizsgál, és íme, az örvendetes diagnózis: három ujjnyira kitágultam, jöhet az epidurál. VÉGRE! Bár mostanra már annyira elvakít a fájdalom, hogy örülni sem tudok a jó hírnek. A férjem támogat át a szemben lévő szülőszobába, az egyik bába pedig elmegy anesztest keresni, aki beadja a gerincérzéstelenítést. A szobában felültetnek az ágyra, a férjemet kiküldik, „míg beadják a szurit”. Mint később megtudom, ő a váróteremben izgulja végig azt a negyven percet, amit én végigüvöltök (sajnos még a váróban is hallani lehetett a kiabálásom) és Facebookon értesít mindenkit a legújabb fejleményekről. Közben én próbálok arra koncentrálni, hogy légzésgyakorlatokkal a fájások alatt kibírjam valahogy, az egyik bábaférfi ugyanis „megfenyeget”, hogy ha nem hagyom abba a mozgást és az üvöltést, nem adják be az epidurált. Sírva magyarázom neki franciatudásom romjait összekaparva, hogy nem akarok én mozogni meg üvöltözni, de nagyon fáj és közben folyton az elnézését kérem.

Megjön végre az anesztes, egy mogorva ötvenes arab fickó, aki a szokásos francia nemtörődömséggel és „ráérünk-arra-még” stílusban sétál be, ám amikor egy újabb fájás miatt megint elkezdek sikítozni, hirtelen baromi sürgőssé válik neki, hogy beadja a cuccot, és mihamarabb megszabaduljon a „bolond üvöltözős nő”-től. Sajnos még a fürge tempója is kb. fél óra rákészülést igényel (bele se merek gondolni, mennyi ideig szöszmötölt volna egyébként), a hegyes szakállú bába sürgeti, hogy két fájás közt adja már be az epidurált. Természetesen pont akkor akarja beadni, amikor épp fájás jön. A bábaférfi közben rám kiabál, hogy hagyjam abba a remegést és a mozgást (már háromszor igazított be pozícióba – hát görnyeszt, kezek a térdeken, lábak egy kis sámlin, az ágy szélén ülve) és nem szabad, hogy a kezemmel az ágy szélébe kapaszkodjak, pedig úgy könnyebb lenne elviselni a fájásokat. De nem, a kezeket szépen a térden kell tartani, és mozdulatlanul ülni legalább 20 percig, míg az epidurált beadják és hat.

Magam is tudom, hogy a mozdulatlanság most tényleg fontos, ha ugyanis megmozdulok, miközben a gerincemet szúrják, akár le is bénulhatok. Minden erőmet megfeszítve koncentrálok, hogy ne mozogjak, de a fájások kérlelhetetlenek, teljesen elborítják a testemet, úgyhogy sikítok, ismét. Az anesztes káromkodik, de végre beadja a szurit, én meg remegve próbálok nem mozdulni közben. Sokat segít, hogy a másik bába-férfi próbál lelket önteni belém és velem együtt csinálja a légzést. Nélküle nem tudnám végigcsinálni a mozdulatlanságot, ez biztos. Egyszerre érzem, hogy zsibbad a lábam, és a fájdalom lassan csökkenni kezd. Felültetnek az ágyra, és van pár percem fájás nélkül – mintha hirtelen a víz alól felbukkanva levegőhöz jutnék, olyan érzés. Közben megvizsgálnak, és a hegyes szakállú elhűlve közli, hogy azalatt a 30 perc alatt, míg az epidurált beadták, újabb 3 centire tágultam. Látom a szemén, hogy hirtelen már nem hisztiként tekint a sikítozásomra, hanem a gyors tágulás kellemetlen mellékhatásaként.

Visszaengedik a férjemet, ők meg elmennek, ketten maradunk. A férjem átveszi a barna hajú bába szerepét, és most vele lélegzem. Öt óra körül jár az idő, várjuk, hogy tovább táguljak. Ismét bejön a gyakornok srác, lótuszpozícióba igazítja a lábaimat, az ágyat meg úgy állítja, hogy szinte ülök, így segítve rá a gravitációval a tágulásra. Az epidurál is hat, a légzésekkel így már egész viselhető a dolog.

Este hét óra. Műszakváltás van, magyarázza a srác, ha most nem szülök meg, akkor ő már nem láthatja a babánkat, de azt is mondja, hogy ha nem húzódik sokáig a dolog, akkor megvárja, mert szeretné ő is látni. Ismét megvizsgálnak, és kiderül, hogy már 9 centire tágultam, vagyis egyetlen centi, és kezdődhet a kitolás. Sajnos a fájdalomcsillapító hatása kezd kimenni, eléggé fájnak a dolgok, szorítom a férjem kezét, mintha az életem múlna rajta. Közben megtörténik a műszakváltás, a férfi bábák helyett most egy szülésznő lesz az, aki felügyel rám. Szerinte kilenc-tíz előtt ebből nem lesz baba, úgyhogy el is megy valahova. Hát én ezt nem hiszem, mert már eléggé érzem, hogy nyomnom kell, úgyhogy bő negyedóra múlva vissza is hívatom a férjemmel.

A nő megjön, de nem akarja elhinni, hogy nyomnom kell, úgyhogy csak átfordítja a lábaimat úgy, hogy a két lábam egymás felett van egy vonalban, én meg félig oldalt fekszem. Ez jó pozíció, magyarázza, gyorsítja a folyamatot – igaza is lesz, mert újabb 10 perc múlva érzem, hogy most már valóban nyomnom kell. Megint elugrasztom a férjemet, hogy keresse meg a nőt, aki bosszúsan vissza is jön, de mikor megvizsgál, látja, hogy nem vaklárma, tényleg jön a gyerek. Gyorsan behív egy doktornőt, aki a bal oldalamon egy kis sámlira áll és elmondja, hogy ő csak felügyel, hogy minden rendben történik-e, de nem fog semmit csinálni, csak ha valami vész van. A férjemet átállítják a bal oldalamról a jobbra, látom rajta, hogy vörösödik az arca és egyfolytában folynak a könnyei. Félig öntudatlanul arra gondolok, miért sír, amikor még hátravan a neheze, majd akkor sírjon, ha már itt van az a gyerek.

Újabb csöveket meg érzékelőket, vérnyomásmérőt kötnek rám. A szülésznő a lábam között vezényel, hogyan nyomjak és vegyek levegőt. Igyekszem úgy csinálni, ahogy kéri, a kis doktornővel biztatnak, hogy szuperül megy, ezt többször is elmondják. Úgy érzem, jobban is mehetne, de nincs már erőm, egyszerűen a végére értem az összes tartalékomnak. A gyerek visszacsúszik. Ezt háromszor játsszuk el, közben már iszonyúan nyom a fejével, úgyhogy próbálok én is nyomni, hogy hamarabb szabaduljak ebből a helyzetből. Negyedik próbálkozásra tényleg minden maradék erőmet beleadom, a nők biztatnak, a férjem is, és egyszerre érzem, hogy nagyon nagy valamit préselek ki magamból, de sikerül, kint van a feje! Utána még két kis nyomás és kijön a test is, 20:17-kor kicsusszan, szinte nyomni se kell, és nem látom még, de már hallom a sírását, látom, hogy ott az a kis csomagocska, az lesz a miénk. Rám teszik a gyereket, én a férjemre nézek, akinek csak folynak a könnyei, és szívja az orrát és nekem is könnyes lesz a szemem, úgyhogy csak bénán bámuljuk egymást könnyes szemekkel, miközben a baba a mellkasomon tekereg – tudom, giccses, de ez most tényleg egy olyan pillanat, mint a filmekben.

A szülésznő is hagy minket egy kicsit, a gyereket se tépik ki rögtön a kezünkből, van talán tíz percünk, ami csak a miénk, amikor csak ismerkedünk egymással. Nézem a kisfiam arcát, és az jut eszembe, hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek előre elképzeltem, de mégis úgy érzem, nem is lehet más, épp ilyennek kell lennie. Egyszerre ismerős és ismeretlen ez a kis manóarc, ami elmélyülten nézeget, én meg csak annyit bírok ismételgetni, hogy „Szia…hát megjöttél?”

A kis vörös arcocska bizakodva néz vissza rám, és bevackolja magát a mellkasomon a takaró alá, amit ráterítettek. Utána az apja elviszi egy nővérrel, engem meg elkezdenek összevarrni. Fura, mert nem is emlékszem, hogy vágtak volna, se a fájdalom nem rémlik, se az, hogy szóltak volna (utólag a férjem elmeséli, hogy az utolsó pillanatban kellett vágniuk, a szülésznő káromkodott is egyet, de flottul vágott, majd húzta ki a gyereket a vállánál fogva, én meg azért nem éreztem semmit, mert a sámlin álló doktornő rögtön adagolta is a fájdalomcsillapítást).

A varrás amúgy nem fáj, kicsit kellemetlen, de viselhető. A szülésznő elmagyarázza, hogy mit miért csinál, és hogy ez kicsi vágás, nem kellett sokat vágni. Oké, most már úgyis mindegy.

A férjem közben visszajön a gyerekkel, 3420 gramm, mondja büszkén, és én nem tudom elhinni, hogy tényleg belőlem jött ki most az előbb… alig merem megfogni.

És szentimentális vagy sem, de azóta is minden nap olyan érzésem van, mikor ránézek, hogy ezt a gyereket ajándékba kaptam, mert az nem lehet, hogy belőlem ilyen csodálatos, gyönyörű kisbaba jött elő.

Shadow

2013. 12. 29.

December 16-án, egy hétfői napon kellett volna megjönnie.

Imádkoztam, hogy – mint oly sokszor már életemben – most is késsen egy pár napot a nem várt esemény, mivel csak szerdán indultunk haza Franciaországból, hogy az ünnepeket már otthon, a családjainkkal töltsük, és az utazást megelőző napok hát… maradjunk annyiban, hogy nem éppen a nyugalomról voltak híresek. Már sokszor észrevettem, hogy stresszesebb időszakokban a szervezetem valahogy mintha visszatartaná a dolgot, mintha nem tudna kellőképpen ellazulni, hogy kiadja magából, amit ki kell adnia, így most is jó esély volt rá, hogy így lesz.

Fontos volt, hogy ne vérezzek, és otthon el tudjak menni a magyarországi nőgyógyászhoz, akihez a kiköltözésünk előtt jártam, hogy megvizsgáljon. Nagyon szeretem ezt az “öreg nőgyógyászt”, ahogy J. barátnőm emlegeti – ő volt ugyanis az, aki annak idején, jó pár évvel ezelőtt rátalált, mikor kétségbeesetten keresett valakit, aki a folyton visszatérő candidáját kikúrálta volna, majd hasonló problémáim révén pár hét múlva készségesen továbbította nekem is az elérhetőségeit.

Az Öreg valóban egy igazi kincs volt… az a fajta jószívű nőgyógyász, aki egy régebbi korból maradt itt valami csoda folytán. Kifakult, piros pecsétes régi, fehér köpenyében, fehér hajához képest világítóan barna bőrével, hordó hasával, apró, tipegő lépteivel és lehetetlenül korai rendelési idejével (már 6:30-tól lehetett hozzá menni!) mintha épp most sétált volna ki egy alternatív, a rendszerváltás előtti univerzumból. Megtippelni se igazán lehetett, hány éves, mert az arca a rengeteg ránc miatt pont úgy nézett ki, mint egy bulldogé: redők százai lógtak rajta, de annyira, hogy a szemét se igen tudta kinyitni tőlük. Sokszor gondolkoztam rajta, mikor golyóstollával a sorokat rótta a kartonomra, hogy vajon hogy lát ki a rengeteg hurka közül – külső szemlélőként ugyanis pont úgy tűnt, mintha csukott szemmel írna.

Ennek ellenére a sorok szabályos gyöngybetűkkel teltek meg, és onnantól kezdve, hogy J. útmutatása alapján elmásztam a világ végén lévő, a szocialista időkben még óvodaként funkcionáló, ám aztán “egészségügyi központ”-tá átalakított épületébe, ahol a rendelője volt, csak teltek és teltek a papírok a kartonomban, én pedig rendszeres látogatója lettem az intézménynek – még akkor is, mikor idén áprilisban nagy lendülettel egy teljesen másik országba költöztem.

Buzgó imáim végül meghallgatásra találtak, mert csütörtökön kora reggel minden gond nélkül becsekkoltam az orvosi rendelőbe, majd gyorsan túlestem a kenetvétellel egybekötött vizsgálaton is, onnantól kezdve pedig vártam, hogy bármelyik pillanatban érkezzen, hiszen a testem már produkálta az összes, menstruáció előtt megszokott tünetemet.

De nem történt semmi. Mivel már 2-3 hónapja próbálkoztunk, halványan felvetődött bennem a gondolat, hogy talán épp most sikerült ? De aztán gyorsan le is beszéltem magamat még a gondolatról is, hiszen pont decemberben nem igazán vittük túlzásba az együttléteket, ráadásul beteg is voltam a hónapban. Túl sok volt az elintéznivaló, az idegeskedés, a karácsony és az utazás előtti stressz , így két alkalmat leszámítva parkolópályára tettük az ügyet. Nem, ez biztos, hogy nem az, egyszerűen csak szívat a testem, és majd szokás szerint akkor jön meg, amikor a legalkalmatlanabb.

Aznap este a barátnőimmel találkoztam a belvárosban, de valami hatodik érzéknél fogva egész este csak teát ittam, majd hosszas rábeszélésre egy nagyon kicsi sört. Talán nem is meglepő, hogy míg a többiek derekasan belecsaptak a lecsóba és egyre jobban érezték magukat, én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen álmos vagyok, és hogy mikor indulhatok haza anélkül, hogy pofátlanságnak tűnne a túl korai távozás.

A menzesz pedig csak nem jött. További napok teltek el, már elmúlt a szenteste és a karácsony is, de nem történt semmi – hacsak azt nem számítjuk, hogy minden családi és egyéb összejövetelen szorgosan és feltűnés nélkül igyekeztem kibújni az alkohol fogyasztása alól – ami nem is olyan egyszerű, ha fél év külföldi lét után látogatod sorba a családodat és a barátaidat, akik a viszontlátást és a karácsonyt megünneplendő, mind pezsgővel és pálinkával akarnak koccintani. 

Bár egyre erősebb lett bennem a gyanú, egyelőre senkinek nem mondtam semmit, mert féltem, hogy elkiabálom a dolgot. Úgy voltam vele, hogy ha a hazaútig sem jön meg, akkor majd az otthonunkba visszatérve csinálok egy tesztet, de addig nem foglalkozom vele. A napjaink így is tele voltak programokkal, innen oda rohantunk és igyekeztünk senkit sem kihagyni az otthoniak közül… így a férjemnek sem szóltam semmit, attól tartva, hogy még véletlenül elkottyant valamit az ünnepi hangulatban, aztán később kiderül róla, hogy csak vaklárma volt. Magamban őriztem hát a titkot, mélyen eltemetve, csak időnként elmosolyodva, mikor senki se látott – és olyan ügyesen tettem ezt, hogy én is alig gondoltam erre az egészre, míg ki nem értünk a repülőtérre, hogy visszamenjünk életünk új helyszínére.

Ám amint hazaérkeztünk, másnap kora reggel – még szinte hajnalban – elővettem a fiókomban már régóta őrizgetett, just-in-case terhességi tesztet, és míg a férjem aludt, szép csendesen kivonultam a fürdőszobába megcsinálni.

Hihetetlen gyorsasággal jelent meg rajta a két csík, szinte egy időben. Érdekes, hogy valahogy mégsem csodálkoztam, még az első terheseknél jelentkező “úristen-gyerekem-lesz” sokk is elkerült, mert valahogy annyira természetesnek hatott az egész.

Két csík, hát két csík… – gondoltam magamban, aztán szép halkan visszamásztam az ágyba a sötétben, és bár nagyon sok minden jutott hirtelen eszembe, ezzel egy időben valami hihetetlen nyugalom is megszállt. Mintha a sok cikázó kis gondolat alján egy békés és nyugalmas tó lenne, és ezek a kis gondolat-madarak ugyan meg-megcirógatnák a szárnyukkal néha a felszínét, ahogy kavarognak fel és alá, de a tó továbbra is rezzenéstlenül és háborítatlanul állna ott. Jó fél óra után a férjem egyenletes szuszogására végül vissza is aludtam a sötétben.

Nagyjából két órával később szinte egyszerre ébredtünk fel. Míg álmosan rám pislogott, arra gondoltam, hogy most már igencsak ideje lesz vele is megosztani a hírt 😀

– Van még egy ajándékom, amit karácsonykor nem adtam oda. Most szeretnéd megkapni, vagy később? – kérdeztem tehát tőle hirtelen ötlettől vezérelve.

– Te mikor akarod odaadni? – kérdezett erre vissza.

– Hát most! – válaszoltam neki, és egy hirtelen mozdulattal az orra alá dugtam az éjjeliszekrényre letett tesztet.  

Mivel félálomban nézte meg, kellett neki pár pillanat, míg rájött, hogy egyáltalán mi is az. Aztán végül pont úgy reagált, mint a filmekben szokás: hirtelen hatalmasra kerekedtek a szemei, önkéntelenül is kinyílt a szája, aztán pedig mosolyra görbült, míg félig kérdő-félig kijelentő hangsúllyal azt nem motyogta: ezt most nem mondod komolyan?!

Csak vigyorogni tudtam rá, beszélni nem igazán 😀

Egy hatalmas ölelés (meg az első sokk) után azonnal elkezdtük átbeszélni, hogy eddig mért nem sikerült, és hogy lehetséges, hogy most mégis, és mit fogunk csinálni, és mikorra várható és egyáltalán, mi az isten lesz most – miközben arcunkon bamba mosollyal és bávatag tekintettel bámultunk időnként a semmibe, miközben a tegnap este az egésznapos út után csak ledobott cuccokat pakolásztuk a lakásban fel-alá járkálva.

És bár ezen a napon nem, de pár nappal később, mikor az első, már Franciaországban készült ultrahangos képet is megmutattam neki, – cukrostakony vagy sem – könnyekig meghatódott.

Shadow