Shadow in France

12. hét

Október. 17., hétfő. A Kicsi a napot a fül-orr-gégésznél (itteni nevén ORL) kezdte. Végül férjem vitte el, hogy ne kelljen megint bemásznom vele a városba. Inkább lemondta 1-2 meetingjét, mert én nem értem volna vissza munkakezdésre – plusz az üzemanyaghiány miatt elindulni se tudtam volna a kocsival, mert nincs benne elég benzin. 

Szerencsére jó hírekkel jöttek haza: minden rendben, mindkét fülében benne van még a “diabolo”, és kis szerencsével márciusig benne is marad, így pedig elkerülhetjük a téli fülfájós időszakot. “Ez most a mézeshetek korszaka” – nyilatkoztatta ki a doki – de ez bármikor megváltozhat,

11. hét 

Október 10. hétfő. Fúúú de leszívott mindenkit a Disneyland-es hétvége. De végre hétfő (hahaha), itthon próbálok kicsit töltődni, míg a gyerekek iskolában vannak, és már azt is mérhetetlen mód értékelem, hogy nincs nonstop zsivaj, hanem csöndben üldögélhetek a virágágyás helyett a kanapén. 

A szüleim már hajnalban elindultak Magyarországra, alig tudtunk két szót váltani éjfélkor, mielőtt lefeküdtünk volna aludni. Azt mondták, hogy a Kicsi nagyon aranyos volt a hétvégén, néha voltak ugyan összezördülések, és mikor észrevette, hogy elmentünk, nagyjából tíz percig sírt is a bejárati ajtóban állva a kilincset rángatva – de alapvetően nagyon élvezte, hogy ő a sztár és végre csak és kizárólag vele foglalkoznak a felnőttek.

10. hét 

Okt. 2. vasárnap. Pár napja észrevettem, hogy kezd kerekedni a hasam. Furcsa érzés…  persze jó értelemben. Nosztalgikusan simogattam pár másodpercig a tükör előtt – aztán siettem is tovább a dolgomra. Negyedik gyerek sors, hiába… azért ha kibújik, ennél biztosan több időt követel majd magának 😉

Vasárnap megjöttek a szüleim. A Kicsi persze pont aznap hajnalban ébredt ugatós köhögéssel és minimális hőemelkedéssel, úgyhogy extra törődést igényelt. Ebédet kellett volna főznöm, hogy azzal várjuk őket, de arra se nagyon volt időm, hogy rendesen reggelizzek és a pizsamát háziruhára cseréljem. A férjem

9. hét folytatás

Szept. 30. Csütörtök. Én nem tudom, miért viselem ezt a terhességet ilyen nehezen. Lehet a férjemnek van igaza, és már túl “öreg” vagyok hozzá fizikailag. Tagadhatatlan, hogy nagyon megvisel… minden nap fáj valamim, nehéz a sok rosszullét, hasogat a derekam, stb.

De legalább a bőröm makulátlan (a sok rossz mellé azért ennyi jó kijár). A terhespárna és a terhesnadrág is jelentősen megkönnyíti az életem – bár ez utóbbiból lehet tényleg vennem kell majd eggyel nagyobb méretet, mert folyton le akar csúszni. Ebből két következtetést vontam le: a) kitágult vagy b) a fenekem lett nagyobb

9. hét

Szeptember 26. hétfő Ha van valami, ami rosszabb az első trimeszteres hányingernél, hát az a hányinger+migrén egyben. Eddig szerencsésen elkerült, de most teljes súlyával csapott le rám ez az iszonyat. 

Három napja szinte folyamatosan fáj a fejem. Szombaton kezdődött, vasárnap folytatódott és még hétfőn reggel is kitartott. Miután gyógyszerből csak a paracetamol engedélyezett jelen állapotomban, az meg kb. halottnak a csók, eléggé megszenvedtem a dolgot. Az émelygés és a “semmi-sem-jó-de-ennem-kéne-valamit” már csak a hab volt a tortán.

8. hét

Szept. 19 hétfő. Még mindig nagyon gyötör a hányinger. A férjem gyömbéres-citromos italt hozott nekem, azzal kúrálom magam több-kevesebb sikerrel. Még jó, hogy itthonról dolgozhatok (hála legyen a távmunkáért!) úgyhogy hálóingben leffegve töltöm a délelőttöt, fél szemmel az angol királynő temetését is követve.

Ahogy nézem a menetet és azt, ahogy a királyi család tagjai bevonulnak a gyerekeitől a dédunokákig, elkap a sírhatnék – ezek az érzelemhullámok elég váratlanok. Mondjuk az is igaz, hogy a saját nagymamám temetése is még nagyon közeli, lehet ezért is reagálok így.

Délután a Nagynak lovaglása volt, de hál’istennek a férjem vitte, így nem kellett az istállószagban öklendeznem… a Kicsi egyébként,

7.hét 

Szept 12. hétfő. Az első UH napja. Rémes ez a koraterhesség… a hányinger továbbra is megvan, és a savanyú, illetve krumplis kaják utáni vágy is. Ami segít egy kicsit, az a jeges víz, annyi jégkockával, amennyi csak a pohárba belefér. Sokszor megkívánom és iszogatom nap közben is.

Mára volt betervezve az ultrahangos vizsgálat ideje, amire a múlt heti férfibába beírt minket a feleségéhez. Ismét elcaplattunk hát férjjel a tőlünk gyalogtávra lévő rendelőbe, ahol csekélyke 20 perces csúszás után már fogadtak is. Mivel mindketten dolgoztunk és az ebédidőnket áldoztuk rá, hogy eljöhessünk, nem volt mindegy, mennyi időnket veszi el a dolog, és már épp kezdtünk idegeskedni, mikor szólítottak. 

6. hét

Szept 4., vasárnap. Hajnali ötkor a Kicsire ébredek….. “Anaaaa!” – mondja, de mikor bemegyek hozzá, meggondolja magát és inkább a “mamamát” kéri, aki az apja, majd előzékenyen hozzáteszi azt is, hogy kokokó, hátha nem értenénk, miért van ránk szükség, engem pedig elutasítása jeleként hátra tol.

Na jó, ha már így esett, elkocogok inkább pisilni, mert nagyon kell már. Ez a terhespisilés hosszú távon nagyon demoralizáló… és hiába nem én etetek, persze már nem bírok visszaaludni, főleg, hogy a hasam alja is úgy feszül és nyom, mintha épp most akarna az összes belsőségem előtörni belőle egy ponton keresztül. Nagyon kellemetlen érzés… hogy okozhat ekkora fájdalmat valami, ami a terheskörlevél szerint még csak akkora, mint egy rizsszem?

5. hét

Aug. 30. kedd. Pokolian fáj a vállam. A Kicsi fél éjszaka fent volt – isten tudja mi lelte – és ezért kellőképpen fáradtak vagyunk a férjemmel együtt – meg persze ő is. Ma már két órát megy bölcsibe – ennyi időm jut majd a nyugodt munkára. Éljen az ismételt beszoktatás!

A Nagy szintén itthon van, mert délután gasztroenterológiára kell vinnem, így nem mehetett a tesójával napközis táborba. Borzasztóan idegesítő formáját hozza mostanában: mást se hallani tőle napok óta, mint hogy minden “uncsi”. Ja de, mégis: kb. ötpercenként azt, hogy “Mikor megyünk már a boltba???” A tanszerlistáról ugyanis már csak egyetlen tétel hiányzik neki: az agenda, vagyis az iskolai naptár, amibe beírja majd a feladatait. 

Zene olvasáshoz: https://www.youtube.com/watch?v=2m2Lr_HqCfg

Arra ébredek, hogy őrülten ciripelnek a kabócák. Minden reggel nekilátnak, még mielőtt kitörne a hőség… több százan lehetnek, és épp az ablakunk alatt-mellett-felett ciripelnek. Szeretem hallgatni őket.

Már bőven világos van, de a függönyön keresztül még épp csak hogy beszüremlik az aranyszínű nyári nap fénye. A férjem is ébredezik. Hátulról átkarol, aztán a hasamra teszi a kezét. Csönd van, egyikünk sem szólal meg. Tudom, hogy ugyanarra gondol, mint amire én: hogy talán most sikerülni fog.

Az elmúlt hetekben folyton “jeleket” láttam. Tudom, hogy ha az ember nagyon el akar érni valamit, akkor minden arra emlékezteti… de mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy az érkezésünk utáni éjszaka a hotelünkig vezető hosszú, sötét úton kétszer is kivilágított keresztet láttam az éjszakában. Hogy a hely, ahova érkeztünk, annyira szép, mintha az isten is arra teremtette volna, hogy leendő kismamák lelki békéjét biztosítsa. A sok virágszirom a földön, a smaragdzöld tenger, a nyugodt víztükör, a naplemente ezernyi színe… és a végtelen csend.