Április 19. péntek
A kimerítő, 17 órás kocsiút után végül éjfélkor feküdtem le – hogy hajnali háromkor Nina sírására ébredjek. Azt hittem, összeesek a fáradtságtól… nem volt erőm hozzá, hogy tutujgassam, így – jobb ötletem nem lévén – lecsattogtam a konyhába, csináltam neki egy adag tápszert, és megetettem, remélve, hogy ez visszaaltatja. Bejött.
Legközelebb hat után kelt fel (és én is) a Középső köhögésére és a Kicsi beszédére. Ő kelt a legkorábban – de fél hét előtt már mind a hatan lent ültünk a nappaliban. Nem mondhatnám, hogy nagyon ki voltunk pihenve… mindenkin látszott, hogy fáradt és ennek megfelelően kellőképpen ingerlékeny is. Egyedül a Kicsi mondta nekem lelkesen, hogy “én nagyon jól kialudtam magam, mert jóóó nagyot aludtam”. Igaz, tényleg ő aludta hatunk közül a legtöbbet – de az se volt több, mint 8-9 óra, a szokásos 10-11 helyett.
Azért helyesbitettétek, h nem a magyarok, hanem a németek robbantották fel az összes budapesti hidat?😎
Szégyellem magam, de nem mondtam neki, pedig tudtam, hogy így van 😀 Na majd nyáron, ha megint átmegyünk alatta 😀
Köszönjük a kedves szavakat! Én nagyon örülök hogy megismerkedtünk, szuper volt a fotózás és az utána együtt töltött idő. Remélem hasznàt vettétek a dolgoknak és finom is volt és hogy a Fiúk is örültek. Nina übercuki, szuper hogy igy tetszett neki a kis ajándék. 🩷🥰
Jó lenne majd még találkozni!
Anyukádon meg sem lepődöm, hozta a szokásos normát… sajnálom. 😔
Kiváncsi vagyok hogy sikerült a 70.szülibuli! 😉
❤️❤️ Minden ajándéknak hasznát vettük, de erről még írok majd bővebben is 😉 Nina egyébként minden napot azzal kezd, hogy reggel, ébredés után odamegyek vele az ablakhoz, kihúzzuk a függönyt, aztán az ablakra ragasztott két pörgettyűt megpörgeti egy párszor, majd rámarkol az ablak kilincsére, és utána nyithatom csak ki. Esküszöm, azt hiszi, hogy vezet 😀 Imádja ezt a kis rituálét.
Anyámon én se lepődtem meg… max azon, hogy ennyire elutasító volt a generációkutatós podcasttal. Minden szirszart meghallgat, és általában érdeklik is az ilyen témájú dolgok – ezt mégis mereven elutasította. Mindenesetre volt még folytatás, ez a 0. felvonás volt 😉
A bulit külön írom majd meg, de nagy durranás ott szerencsére nem történt 😀
🙂🙃😘
Ne haragudj, de szerintem tisztára nyilvánvaló, hogy anyukád nem akar unokázni. Ezen minden egyes alkalommal úgy meg tudsz lepődni, pedig szerintem kár ezen pörögni, ha eddig nem volt rá affinitása, fél év múlva sem fogja a semmiből körülugrálni az unokákat. Nyilván fáj az embernek, nálam még nincs gyerek, de én meg anyu nem vagyunk egy hullámhosszon. Sosincs feszültség, egyébként is a világ legsegítőkészebb ember, de egyszerűen nincs közös témánk. Iskolásként, középiskolásként, fiatal felnőttként sem igazán érdekelte a lelki világom. Azóta maradt a receptcsere, megbeszéljük az időjárást (aka jó meleg/hideg van, fiam.), meg elmeséli, mi van a rokonokkal – sok rokon, igazi olaszos család.
Ritkán is, de ha Mo-n vagyok, vagy anyuék jönnek hozzám, abban a 2-3 napban is programozunk, megyük kirándulni, fagyizni, beülünk egy cukiba, úgy kevésbé tűnik fel a közös téma hiánya.
Bocsi, nem akartam elvinni a posztod, csak eszembe jutott.
Mélységesen egyetértek
Igazából nem meglepődök rajta, hanem bosszant. Főleg azért, mert amikor nem vagyunk Mo-n, akkor a telefonban folyton azt hallgatom, hogy “jajj de kár, hogy nem vagytok itt, ő hogy sajnálja, hogy nem itt lakunk, mennyit babázhatna, jajj de jó lesz, ha majd itt lesz Nina,” stb. Azt már régóta nem várom, hogy a fiúkkal bármit is kezdjen, és mint kiderült, a babával kapcsolatos összes valódi tennivalót is én csinálom – de hogy öt percre nem mehetek le a konyhába egy teát főzni magamnak, mert ennyi időre se tud/akar vele mit kezdeni, azért az bosszantó. Főleg annak fényében, hogy előtte mennyit hallgatom, hogy majd ő így babázik meg úgy babázik.
És nem azzal van a bajom, hogy pl nem lehet rábízni, hogy mondjuk csináljon végig vele egy esti etetés-fürdetés-fektetést, mert elfogadom, hogy öreg, fárasztja és nincs kedve hozzá – még akkor is, ha én pl ugyanilyen helyzetben azt mondanám a lányomnak/fiamnak, hogy menjetek, majd én elintézem, pihenjetek egy kicsit, máskor úgyse tudok segíteni. Szóval ezt beemeltem, hogy ilyenben nem számíthatok rá. De hogy elmondja mennyire szeretne vele foglalkozni – majd direkt úgy időzíti a kötögetést/varrást/anyámtyúkját, hogy DIREKT ne érjen rá, miközben több mint hat hete lett volna megcsinálni, az már az extrán bosszantó kategória nálam :SS
És tök mindegy hogy lesz , mindig is bosszantani fog ez a helyzet, mert nem tudsz rajta változtatni ö meg nem akar….
Azt en sem ertem, miert kell telefonban ugy beallitani h ejjel – nappal csak a gyerekekkel foglalkozna , DE en mar teljesen maskeppen latom azt h milyen ha “oregszik” az ember..felreertes ne essek belulrol kb 8-10 evvel fiatalabbnak erzem magam, (minden bajom ellenere is) de igenis latom amit anyam mondott mindig h 40 felett vhogy minden elkezd nehezebbe valni (tanulas, alkalmazkodas etc…) es mig 6-8 evvel ezelott csak rohogtem ezen, igy kozel a 45-höz mar erzem h igaza volt (ebben is) az en helyzetemben nyilvan nehezito tenyezo a betegsegembol adodo korlatok, de az 5 evvel idosebb, egeszseges noverem pontosan ugyanezeket mondja….
Ezzel csak azt akarom mondani, h egyszeruen amikor mar mondjuk kb 15 eve nincs kulonosebb zaj a gyerekektol (foleg nem több napig folyamatosan) , amikor mar nem kell hozzajuk napi szinten aklalmkodni , teljesen atalakul az ember es nem is tud visszamenni . Az o generaciojuk vs. mi gyerekeink generacioja kozott raadasul akkora a kulonbseg h en mar maximalisan megertem h nem is tudjak ugy felvenni a fonalat.
Ettol meg nyilvan nem kell azt mondani, amit, mert teljesen felesleges, de vszinu naluk is erosen benne van h ezt illik mondani ezt mondjak…
Meg mindezek ellenere is irigylesre melto mennyi segitseget kaptok toluk, h ebben a korban ennyiszer letoljak gond nelkul az oda-vissza 3000 km-t ha keritek es ha szuksegetek van rajuk (persze tudom, apukad teljesesn mas es ok ugye csomagban vannak :)) de latom h minel idosebbek vagyunk a tobb napig tarto masok toleralasa sokkal sokkal nehezebb mint mondjuk 35 evesen ezt gondoltam volna ( es persze akkor csak rohogtem ezen, es csak annyit tudtam mondani h jajj anyu hagyd mar ezt a kor temat :))..
Nekem a kikoltozes egyik nagy hatranya pontosan ebben rejlik, h mivel mi elotte kb 15 eve nem voltunk napokra osszezarva , ez ezzel megszunt, egyertelmu h napokra megyunk haza de nem is birjuk 3 napnal tovabb . Ez sem jo,ugyanis mi mar alig megyunk, mert ebben mostanra mar nem ugy tudom eloterbe helyezni h a gyerekeknek legyen kapcsolatuk veluk etc, nekem ez mar akkora teher h alig varom a visszautat, es az egyszerubb utat valasztom..
Nekem a pszicho mondta anno, h pontosan el kell mondani mar ennek a generacionak h milyen segisegre van szukseg. Tudom h anyukaddal ezt nehez megbeszelni, korabban irtad mar miert, de mondjuk apukad, hugod, egyeb rokon bevonasaval ezen nem lehetne javitani vhogy?
Érdekes, amit mondasz… azt aláírom, hogy már én is rosszabbul viselem mások rigolyáit/beszólásait, mint 10 éve, és simán elhiszem, hogy még 10-20 év múlva ez még rosszabb lesz. VISZONT ugyebár nálunk (de gondolom nálatok is) az van, hogy mi szívesen mennénk nem hozzájuk, pont azért, hogy ne legyünk összezárva és ne zavarjuk egymás köreit, de ezt nem tehetjük meg, mert akkor anyám (!) megsértődik. Apám csak szimplán bánatos lenne… szóval nincs jó megoldás. Ha nem megyünk oda, azon sértődik meg, ha meg odamegyünk “lakni”, akkor meg azért bosszantjuk halálra.
A másik felvetésedre: igen, apámon keresztül szoktam “üzenni” neki néha, mikor látom, hogy én hiába mond(aná)m, mert nem akarja megérteni, és persze tesómmal beszélünk ilyenekról is, néha finoman szokta neki mondani, hogy szerinte mit kéne. Például Nina keresztelője előtt anyám valamiért kitalálta, hogy azt tartsuk meg a GARÁZSBAN. Senki nem értette, mi ütött belé, hiszen ott a nappali, az étkező, a kert, szóval rengeteg lehetőség lett volna, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig a garázsban kell tartani, a csöveket, amik a plafonon mennek át, majd “feldíszítjük” szalagokkal, stb Igyekeztem megértetni vele, hogy nem lesz jó, ha a garázsban tartjuk, de nem és nem bírta elengedni… és mivel mégiscsak az ő háza, én egy bizonyos ponton túl nem mehettem… végül apámnak kellett megértetnie vele, hogy NEM LESZ a garázsban a keresztelő utáni ebéd. Tőle elfogadta, tőlem nem. De ezt nem lehet folyton játszani… apám se szereti, ha erővel kell ráerőszakolnia valamit. Neki amúgy bevallottan az a taktikája, hogy anyám csak mondja-mondja, aztán ő megmondja neki h nem úgy lesz, ezen anyám megsértődik, felhúzza magát, napokig duzzog, de ezalatt meg is emészti a dolgot, és akkor átáll arra a vágányra. Namost ezt én nem szeretném játszani vele…
Erdekes, sztem nalunk ebbol nincs sertodes. Mi sokat vagyunk tesomeknal (sot, ott többet) es nem tunik ugy h zavarna anyut.
Iden pl januar legelejen visszajottunk es az augusztusi par naptol elterkintve csak karacsonykor megyunk ismet. ez nem jo, foleg ahogy igy leirom… Husvetkor ok jottek ki, na az pl tok jol jott ki, nagyon jol egyutt voltunk , itt anyu is elengedi magat, nem stresszel h mi a kaja, hogy orditanak a gyerekek etc…es most mar magyar tv-nk is van teljesen jol elvolt 🙂
De teny, h az o egeszsege nagyon megrogyott igy nem erzem h ugraltathatnam..de az enyem is gaz, es pl naluk folyamatosan szenvedek, mert tele vannak kuszobbel es kis rongy szonyegekkel (ez nekem folyamatos stressz, nehogy elessek) nem lehet zuhanyozni, foldon kell aludni v nagyon kenyelmetlen agyon , szal van egy csomo nehezito korulmeny…
es ahogy irom ezeket jovok ra h nem tudom mi lenne a megoldas..nekunk sosem volt igazan jo kapcsolatunk (csak kivulrol nezve) en regen is ugy jellemeztem h koztunk nem volt meg a kemia. Jo messzire mentem egyetemre, 2-3 hetente jartam haza, es tudom h akkor is mar azt lestem mikor indul vissza a vonat. ez rendezodni latszott felnottkent, amikor tenyleg 1 ejszakat toltottm max otthon, aztan ezt mar sajat csaladdal visszacsinalni 36+ san..haat tudom h a hiba bennem van lehetnek jobb gyerek is, de vhogy nem megy.
A megoldás az lenne, ha nem külföldön élnél/nénk, hanem otthon, és akkor ezek a helyzetek nem is igazán jönnének ki. Hiszen egy “átugrunk délután”-ból ilyenek, hogy ki zavar kit a zuhanyozással, stb nincs.
Akkor vegulis megallapithatjuk h nincs megoldas 🙂
Végső soron igen 🙂
A sajnálkozás, hogy nem vagytok otthon, nem tud unokázni, pedig ő mennyit segítene, a külvilágnak szól, mert minden nagymamától az az elvárás, hogy az unokával márpedig foglalkozni kell. De az elvárás a társadalom felől, meg a saját érzései nem feltétlen vannak szinkronban. Ő szíve szerint arra az 5 percre sem akar időt tölteni az unokával, mégha anya csak a konyhába menne le csinálni magának egy teát, mint te például.
Tudni, hogy a sajnalkozás csak szöveg, (ha azt sem mondaná, még önmagának is be kellene ismernie, hogy nem épp egy mintanagyi,) nem számítani az 5 perces felügyeletre sem, míg ott vagytok, így talán elkerülhető lenne a bosszankodás. Én biztos nem bosszankodnék ezen még évekig, hanem elengedném.
Nem Tekla hozzászólására, hanem Shadow-éra fentebb, csak félrenyomtam, bocsi.
Azzal nem is lenne baj, ha ezt a vetítést csak a külvilágnak tartogatná, pl munkahely, szomszédok, stb. De NEKEM miért adja elő a telefonba? Hiszen mindketten tudjuk, hogy áll a dolog…
“ha azt sem mondaná, még önmagának is be kellene ismernie, hogy nem épp egy mintanagyi” igen, ez lehet a mélyén. Amúgy jaja, 5 percre se kell számítani rá, és akkor nincs min bosszankodni – de nem akartam szegény Ninust levinni magammal a konyhába a hidegbe, miközben fél kézzel őt fogom ,a másikkal meg teát készítek.
Igen,az én anyósom is addig akarta olyan nagyon az unokat, amíg meg nem születtek. Mikor még akkorák voltak, hogy leteszed, ottmarad, addig meg csakcsak hajlandó volt fel óráig, vagy egy órányit velük lenni, vigyázni rájuk, de mikor már mászni kezdtek, akkor már nagyon nem. Hogy a kesőbbiekről ne is beszéljek. De a vicc az, hogy annyiszor elmondta, hogy jaaaaaj, neki senki sem segített, ő nem akar ilyen lenni. Hát pont olyan lett. Egyszer vigyázott a nagyra vagy 2 órányit ( kb 4 hos volt a nagy), csak azért vállalta be, mert kellett, hogy segítsek náluk disznóvagasnal, a hurkatoltesnel, hús elpakolasnal. Mikor végeztünk, ott volt a gyerek a full pisis pelusban, arra nem volt kepes, hogy a nyamvadt pelenkát kicserelje, pedig a nagy akkor meg nem forgott, könnyű dolga lett volna. Soha többet nem bíztam rá annyi időre, amíg nem voltak szobatisztak.
“csak azért vállalta be, mert keletnémet”
Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy ez vajon egy általam nem ismert íratlan szabály-e a keletnémeteknél, hogy nem mondhatnak nemet gyerekvigyázásra :DDD
:)). Sajnos nem lehet utólag javítani.
Én is visszaolvastam, de aztán leesett, hogy mit akar 😀 Mindenesetre vicces volt 😀 Most kijavítottam.
Szerintem ő se boldog attól, hogy érzelmileg ilyen bocsánat, csődtömeg. Szeretne ő, de nem megy. Még ez egy elvárás is, ha valaki nagymama, szeresse az unokáit. Nehéz elfogadni, ha az ember nem olyan, mint amilyennek kéne lennie. És ez nem a ti elvárásotok, hanem a társadalomé, a környezeté.
Az ő generációja nem tud ezzel szembe menni és felvállalni az igazat, próbál mindenkinek megfelelni közben meg magáról is gondoskodni és jól titkolni az igazat és ezt a harcot látod. Szerintem. Sajnálom, őt, titeket, meg a szitut.
Minden alkalommal, hogy ezt megtapasztalod nagyon fájdalmas ez neked is. Cserben is hagy, nem is segít, nem is érdeklődik.
Igen, ez pont így tűnik nekem is, ahogy írod… hogy őneki “muszáj” szeretnie az unokáit (és amúgy szereti is, csak ne bosszantsák), és “muszáj” elmondani, hogy ő mennyire szeretne nagymamáskodni ha itt lennénk, mert hát ő nagymama.
Kedves Shadow, nagyon szeretem olvasni az írásaid. Szerintem a férjem tiszta bolondnak néz, mikor mondom hogy most ne zavarjon, aztán meg hangosan felnevetek olvasás közben.
Egy dolog viszont nagyon-nagyon érdekelne. Olvassa anyukád a blogot?? Tudja hogy számodra ez a viselkedése mit jelent?
Számomra annyira meglepő és elszomorito hogy így viszonyul az unokaihoz. Persze lehet ez azért is van mert az én gyerekeim már 2 nagyszülőt elvesztették. Sajnos Imolanak pedig még lehetősége sem volt megtapsztalni, milyen egy nagypapa, már egy sincs neki.
Azt pedig személyesen is tapasztaltam hogy milyen ha egy nagymama(apa oldaláról) nem érdeklődik az unokai iránt. A gyerekek ezt érzik, tudják. Nem jó érzés.
Mindig úgy meghatódok, mikor írjátok, hogy ennyire szerettek olvasni 🥰🥰 (Ps: az én férjem is hangosan röhögcsélni szokott napló-olvasás közben, és ilyenkor azért örülök, hogy a “tesztalanynak” is átjön a poén, nem csak én kuncogok, miközben írok 😀
Anyám nem olvassa a blogot, bár többször célzott rá, hogy szeretné… hol kedvesen, hol nem kedvesen, de mindig leépítettem. Nem tudnék úgy írni pl róla és a vele kapcsolatos dolgokról se, ha tudnám, hogy olvas… gúzsba kötne. Ugyanez anyóssal – pedig isten látja lelkem, róla alig írok, de mégse tudnék szabadulni a gondolattól, hogy ő mit-hogyan ért. És csak a sértődés forrása lenne… inkább nem.
Tudom, hogy nálatok mi a helyzet, és elhiszem, hogy vérzik a szíved, ha arra gondolsz, hogy I. nem ismerheti apukádat… biztos, hogy imádták volna egymást 💔💔 Szörnyű veszteség, hogy már nincs velünk 😥 És igen, az én gyerekeim se hülyék, a nagyok pontosan tudják, érzik, hogy őket a “Mama” nem szereti annyira… a Középsőt ráadásul évekkel ezelőtt teljesen kikészítette egy rosszabb pillanatában, jó darabig a gyerek rettegett tőle, és mostanra ugyan már túllépett a dolgon, de a rossz érzés megmaradt. Nem tudok ezzel mit kezdeni… nem erőltethetem, hogy szeresse az unokáit – de megtagadni se tagadhatom meg tőle, hogy lássa őket. Mert akkor meg azon sértődik meg és duzzog…
Nagyon sajnálom ezt a nagymama szituációt nálatok. Főleg hogy tudjuk mindannyian (köszönet a beszamoloidnak 🥰) ti milyen csodás időket töltöttetek el a nagymamaddal. De vannak helyzetek amin nem tudunk változtatni. Viszont az csodálatos hogy apukád mindig ott van számotokra.
Egyébként van tervben a tesoiddtol is unka? Vagy esetleg esküvő?? Mi a helyzet az öcséd barátnőjével? Olyan régen írtál már róla.
Haha, ráhibáztál, mert a következő részben bizony ők lesznek a porondon 😀 Most is épp azt írom… remélem, h ma-holnap ki is tudom tenni majd 😉
Sokszor volt téma, de mindig elojon a nagyszülők – szülők – unokák viszony:szerintem alapvetően nem az a probléma, hogy ki mennyi plusz fáradságot vállal vagy nem vaklalaz unokákkal kapcsolatban, hanem az, hogy ha valaki nem szeretné strapalni magát az unokák miatt, az nem mondja meg, hogy neki ez már fárasztó stb. Inkább csip – csupa fontos ügyekre fogja, hogy nem ér rá. Pedig szerintem ez utóbbi sokkal fajobb (meg bosszantóbb is),mintha kerek perec megmondani, hogy ő ennyit tud tenni és kész. Lehet, hogy ez is fájó lenne, mert valljuk be, nem esik jól azt hallani, hogy a nagyszülő nem szeretné lefarasztani magát az unokák miatt, miközben a szülők örökké meggebednek, de mégiscsak tiszta helyzetet teremtene. Persze ezek a remek meglátások a mi családunkban sem valósulnak meg és sokszor engem is bosszant a helyzet, de magamnak próbálom ezzel magyarázni, hogy nálunk miért nem (nagyon) működik a nagyszülők bevonása. Férjem szerint egyébként nem is szabad elvárni a segítséget. Ezzel azért nem tudok teljesen egyetérteni, de hát a férfiak gondolkodása sokszor nagyon más ….
Na most rátapintottál valamire, mégpedig a tabura… hogy nem mondja ki, hogy NEM akar velük foglalkozni, mert az milyen már… az TABU. Miközben pontosan tudjuk mindketten, hogy mi a helyzet… és tudom, hogy ezek csak üres frázisok, hogy mennyit foglalkozna, stb. és azt is tudom, hogy miért pont mindig akkor van halaszthatatlanul fontos dolga. Csak ne kéne mellé hallgatnom, hogy de ő mennyire SZERETNE, csak sajnos nem TUD. Szóval nem fájna egyáltalán – így viszont engem hoz olyan helyzetbe, hogy rám lehessen fogni, miért nem tud az unokáival foglalkozni. Egyrészt mert én galád nem itthon élek, másrészt mert mindig miattam melózik ezzel vagy azzal. Mint a torta-ügy pl a szülésemkor… áhh, mindegy is.
Nálunk én szoktam férjemnek mondani, hgy ne várjon a nagyszülőktől semmit, és örüljön, ha mégis kap valamit… akkor nálunk én vagyok a férfi? 😉 Többen mondták már amúgy, hogy férfias észjárásom van 😀
Nekem az is nagyon furcsa amúgy, hogy veled sem szeretne anyukád együtt lenni. Mármint azt a forgatókönyvet még megérteném, hogy vágyna a ti (te) társaságotokra, de a gyerekek már neki túl mittudomén hangosak, ragacsosak, érthetetlenek, zsizsegősek, VISZONT mondjuk alig várná az alkalmat, hogy veled ellóghasson programokra vagy pletyizni vagy csak a közelében tudhasson mint lányát. De úgy tűnik, hogy erre sincs igénye, előled is elbújik a kamukötelességek mögé, sőt, a férjét is elzárja tőletek. De akkor meg minek ez a műsor, hogy mindenképp hozzájuk menjetek és hogy mennyire hiányoztok?
Hát igen, erre eddig még így nem is gondoltam… de tény, hogy “elbújik” a szobájába, és nekünk kell “Odajárulni elébe”, ha akarunk tőle valamit. Érdekes amúgy, hogy ő ezeket fejben mennyire másképp éli meg… egyszer, pár évvel ezelőtt egy vita közben kibökte, hogy “hiszen már egész nap csak a szobámban ülök, nehogy zavarjalak titeket” – ami egy ordasnagy kamu, mert akkor is egész nap a szobájában ült, mikor még otthon laktam, és akkor is, amikor mi nem vagyunk náluk. Amivel nincs is semmi baj, mert végeredményben az az ő szobája, hát hol máshol ücsörögjön, ha nem ott – de tény, hogy nem igazán invitál be, pl “gyere, mesélj valamit” vagy hasonló stílusban.
És természetesen 0-24 megy a tévé a szobában, a “legalább emberi hangot halljak” ideológia mellett, és akkor se kapcsolja ki, ha kérem, hogy a gyerek miatt ne nézze.
Szerintem amúgy amikor mondja, tényleg hiányzunk neki, ez nem kamu – de amikor meg ott vagyunk élőben, akkor idegesítjük. Hiába, könnyű a messzi távolból szeretni. De erről az egészről lesz még szó, ez csak a 0. felvonás volt.
Nehéz ez a dolog, nálunk is kb. ez van, Anyu telefonban nagyon lelkes, mindig kérdez az unokáiról, de minden más fontosabb neki, ha arról lenne szó, hogy néhány órát kellene rájuk vigyázni (nélkülünk).
A tesóm ezen nagyon komolyan ki volt akadva sokáig – mondjuk szerintem most is – ő már nem is hívja anyut, csak apuval beszél telefonon.
Meg az is tök gáz, hogy nálunk mindkét fél (anyu -tesóm) NEKEM panaszkodik a másikra, hogy az ilyen meg olyan, anyám külön füzetbe írja fel(!) hogy miket mondott a tesóm neki… Tök jó villámhárítónak lenni a családi béke kedvéért… Ja, nem…
Az is baj, hogy anyu egyáltalán nem szereti a tesóm férjét (ez szerintem kölcsönös mondjuk)- sógornak amúgy tényleg sokszor nagyon bunkó beszólásai vannak, – de én tudom fogadni, hogy ő a tesóm választottja, és ha nem is szeretem, de elviselem a társaságát. Anyu meg mindenféle kifogást keres, hogy miért nem akar a tesómmal találkozni, a tesóm meg nem érti, hogy miért nincs gyakoribb családi összejövetel. Persze, hogy nem, mert senki nem mondta el neki, hogy anyám ki nem állhatja a férjét, és nem akar vele találkozni. Ez már olyan szintre jutott, hogy lassan már a karácsonyi / húsvéti ünnepeket se akarja anyám, hogy együtt legyen mindenki, eddig anyu munkahelye volt a kifogás, – neki akkor is dolgoznia kell(!), aztán meg hogy ennyi emberre nem akar/ tud főzni, az étterem meg drága… ehh.
Sőt, még azt is hallottam anyámtól, hogy a tesóm itthagyta őket (kvázi cserbenhagyta!) mert a férje külföldön kapott munkát és ugye kimentek családostól. De amíg itthon voltak, akkor se rohantak sose hozzájuk anyuék, sőt. Amikor kicsik voltak az unokák, akkor se. A tesómék Bp-en laknak, és előfordult, hogy a bp-i temetőbe elmentek anyámék vmi rokon sírjához, de a tesómékhoz már nem…
Telefonban nálunk is mindig nagyon érdeklődik… múltkor is felhívott csak úgy a semmiből, majd a szokásos, sértett “Nem hívtál, meg is sértődtem kicsit” után nekiállt felkérdezni a gyerekeket, stb. Szóval érdeklik, de leginkább addig, hogy mondjak róluk 1-2 aranyos sztorit.
Megértem tesódat… és hogy mire panaszkodik. Ez nagyon gáz, hogy a temetőbe elmentek olyan messziről, de hozzáju knem volt idejük felugrani egy fél órára sem… én is kilennék egy ilyentől. És azt is megértem, hogy mennyire rossz, hogy azért nem tartanak semmilyen nagycsaládi eseményt, mert ki nem állhatják a férjét… hát basszus, nem kell együtt élniük vele, nehogymár két-három órára ne tudjanak jópofát vágni hozzá. Ha jól értem, jó sok éve együtt vannak, gyerekeik vannak, stb… szóval ez tényleg ultragáz. Nem az ő férje, a tesód viszont a gyereke és mindig az is marad… az én anyám és aférjem se bírja egymást igazán az utóbbi időben, de azért kibírják egymást, pláne egy délután erejéig, az semmi. Persze ha jobban belegondolok, lehet anyós is azért nem rendez semmilyen összejövetelt, mert ki nem állhatja a menyeit? 😀 Eddig azt hittem, csak lusta főzni ennyi emberre, de lehet, hogy titkon ez az oka… Mondjuk én nem sokat rontom a levegőt nyilvánvaló okokból, de lehet, hogy a másik sógornőmet nem szereti (?) Passz.
Közben meg persze magam ellen is beszélek, mert ott az öcsém barátnője, akit ugye családilag ki nem állhatunk – és mégse zárjuk ki őket a családi eseményekre való meghívásból… amúgy meg úgy gondolom, hogy ha már valakik ennyi ideje együtt élnek, közös gyerekeik vannak, stb akkor ott már nem tehetem meg, hogy utálkozósat játsszak a vejemmel… tetszik-nem tetszik, de ő az unokáim apja, ha el is válnának, akkor is a család része maradna. Az öcsém bnője meg ha holnap lekoccol, akkor soha többé senkinek nem kell vele beszélnie se…
Hozzaszólások többségét nézve ilyen – olyan okból, de a nagyszülők már egészen más szerepben vannak jelen, mint ahogy “nagy család” – ban régen (hadra fogható segítsegkent) és nemcsak a fizikai távolság miatt. Persze akadnak ritka kivételek. Engem tökre érdekelne mindennek a miértje, de nem jöttem rá, hogy honnan tudnám meg. A mi szüleink többsége tök sok segítséget kapott a szüleiktol, erőn felül is a családi sztorik alapján. De ez itt megszakadt. Remélem én fogom tudni folytatni ezt a segítség nyújtást az unokáim számára. (majd beszámolok 20-30 év múlva, hahaha).
Erről az jutott eszembe, hogy pont tegnap hallgattam a generációs podcast 6. részét, és abban többen is felhozták ezt a kemény idők-kemény emberek, gyenge idők-gyenge emberek idézetet. Eléggé elgondolkodtatott, hogy – tisztelet a kivételnek – a boomer korosztály miért ilyen “kényelmes” és volt kényelmes egészen születésétől kezdve. Aztán rájöttem, hogy azért, mert mivel a háború után születtek, tényleg mindenki azon volt, hogy nektek jobb/kényelmesebb/könnyebb legyen, mint nekünk volt. És ezt szokták meg… ahogy írod is, az ő szüleik beálltak segíteni, nekik természetes volt az, hogy X+ unokával foglalkozzanak egyszerre. Emlékszem én magam is, hogy nagyanyámék engem és a két tesómat EGYSZERRE nyaraltattak – a saját anyám meg nem mer egy egy év alatti kisbabával egyedül maradni pár órára se (miközben 9 évvel ezelőtt az elsőnél meg rá lehetett bízni hetekre is. Érthetetlen). Szerintem itt a miértre a válasz.
Igen, én is meghallgattam a sorozatot. De szerintem a boomereknek sem volt könnyű, ők sem könnyű időkben születtek, bár a 2.világháború eveihez képest mindenképpen könnyebb időkben születtek. Egyébként nekem jó néhány barátnőm anyukája a pár hónapos unokát megfogni sem merte, pedig nyilván kb 30 évvel ezelőtt 2-3 gyereket felneveltek…. Na, ez még érthetetlenebb számomra
Szerintem ez a példázat “mihez képest” könnyebb ugyebár, én úgy értelmezem, hogy az előző, pont őket megelőző korszakhoz képest… a II. VH-hoz képest az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek azért jóval könnyebbek voltak… nyilván a lehetőségek is sokkal korlátozottabbak voltak, de végső soron ha körbenézek abban a korosztályban, nagyrészt “könnyű” életük volt, mert ott voltak a szüleik, akik még besegítettek, az állam, aki kvázi-szülőként biztosított lakást, megélhetést, munkát, és a szocializmus, aminek egészen a végéig úgy tűnt, egész életükben ez vár rájuk… ami egyeseket nyilván frusztrált, de pl anyósom meg sokan mások mai napig mondják, milyen gondtalan életük volt akkoriban. Nem kellett gondolkozniuk rajta, mennyibe kerül egy kg kenyér, vagy hogy csurig tölste-e a kádat minden este, esetleg mennyi lesz a fűtésszámla, lesz-e munkája, fizetése… stb. Így értem a könnyű időket.
Szerintem nem csak vetítés a nagyszûlők részétől, hogy telefonban unokáznának, a valóságban meg nem. Én inkább azt látom mögötte, hogy nem ismeri az unokájáit napi szinten, ezért van egy ideális és irreális kép a fejûkben, hogy hogy viselkednek a gyerekek, és abban az elképzelt idálban megtalálja a helyét a nagyi. Aztán persze a valóság soha nem ez az ideális kép, és amikor arcul csapja öket a valóság, hogy a gyerekek hangosak, nem szép csendben a sarokban játszanak, ráadásul egész más nyelvet beszélnek- és itt nem a kûlfőldire, hanem a modern gyereknyelvre gondolok Narutoval és Mincranfttal-, ami adott esetben a nagyszûlőnek semmit sem jelent, akkor nem tudják jól lereagálni a helyzetet és inkább elemenekûlnek csip-csup ûgyekkel.
Anyám ugyanez, él a fejében egy ideális kép, mi mindent lehetne csinálni a lányunkával, de amikor rájön, hogy ezeket a lányom egyáltalán nem akarja csinálni, akkor nem tud rajta továbblépni, és nem tud úgy kapcsolódni ahogy azt a lányom szeretné…
Van ebben valami, de ilyenkor azért eszembe jut az, hogy a mi nagyszüleink még ennyire se tudtak kapcsolódni hozzánk… a tamagocsi, a pokémon, vagy a sailor moon nekik ugyanúgy nem mondott semmit, mint ahogy az én szüleimnek se mond semmit a naruto. Később, nagyobb korunkban meg aztán mikor már a mobiltelefon meg az internet is bejött, még nagyobb volt a törés.
És igen, az én anyám is azt látja a lelki szemeivel, hogy majd babaruhát varr meg babakonyhásat játszik Ninussal – de fogalmam sincs, hogy ez így lesz-e valaha is. Mert látom, hogy mennyire körülményes, és hogy még a duplót is kiszedi a gyerek kezéből, ha nálunk van, mert “ezt nem így kell rakni”, az meg egy idő után nem fun, hogy a nagyi játszik helyettük a játékokkal. Szóval nem tudom… én nem igazán a törésben vagy a nem közös nyelvben látom a problémát, hanem a személyiségek ütközésében.
Én nagyanyám pl imádott hímezni és engem is megtanított rá – pedig semmi gyakorlati haszna nem volt azon kívül, hogy ő szerette csinálni, és akkor már én is. Külön program volt, hogy kézimunkaboltba járjunk. Vagy megtanított képeslap-dobozt varrni… varrtam is az útmutatásával nem is egyet – csak mert szerettem ilyenekkel bíbelődni. Pedig már anyám gyerekkorában se igazán volt ez a módi, nemhogy az enyémben… de valahogy kapcsolódni akart hozzám és én is hozzá. Mindig azt mondta, hogy én vagyok az ő napsugara…
csak remélni merem, hogy az én anyám is tud majd kapcsolódni valahogy Ninához, ha már a fiúkkal nem akar/tud.
Látom más is kérdezte, hogy anyukád olvassa-e a blogot. 🙂 Persze megválaszoltam magamnak, h tuti nem, pont azért amiket le is írtál, de talán a kezdeti megsértődésből felállva, lehet pozitív változást hozna a dolog, ha mondjuk elolvasná a kommenteket is. De tudom nem ez a megoldás, sőt nincs is megoldás, mert meglett korú ember már nem változik.
A korral valóban változunk mégis! Fogy a türelmünk sok mindennel kapcsolatban, de a család kisgyerekeivel szemben nem lenne szabad.
Mikor én voltam kisgyerekes, 1 gyerekkel ugye, az is nagyon nehéz volt, segítség nélkül. Mondjuk nekem a munkavállaláshoz kellett volna a segítség, minden mást megoldottam, de ahhoz kellett volna nagyon, s annak ellenére, hogy az elején még 4 nagyszülő volt, mégse segítettek. Pedig a 2 nagymama jóval fiatalabb volt, mint most én. 49 és 50 évesek voltak. Mire a gyerekem 1 éves lett egyik már nyugdíjas lett, hamarosan a másik is. ( Leszázalékoltatták magukat, bajuk nem volt, de a rendszerváltás évében voltunk ( 1990-91…), ebben látták a megoldást a jövőjükre, megtehették, s meg is tették .) És mégse voltak ott nekem. Aki igazán segítség volt, aki akkor és úgy segített, ahogy nekem az jó volt, az az édesapám volt, de ő meg 10 és fél évvel idősebb volt anyámnál, szóval ő meg azért nem volt mindig ott, de ő volt a legtöbbet.
Ezért én annak idején ezerszer megfogadtam, h ha a gyerekemnek egyszer segítség kell majd, akkor menni fogok. S bár unokánk még nincs, de pár éve új szomszédaink lettek, 2 kisfiúval, azóta van egy kislány is, jó a kapcsolat velük, egybe van nyitva a kert, ( kisváros, kertes házak ), ma is arra jöttem haza, hogy az udvarban vártak mindhárman. Férjjel mindketten félredobunk bármit, mert élmény velük lenni, szeretnek itt lenni, hordjuk őket edzésre, oviba, bölcsibe, szoktak itt aludni….szóval amikor tudunk segítünk, itthonról dolgozunk a saját cégünkben, így ha kell dolgozunk inkább éjszaka, de erről nem mondunk le, pedig ezek “csak ” a szomszédok.
Tehát számomra érthetetlen, ha valaki ezt kihagyja. Pláne nálatok, hogy 1-1 találkozás között lehet regenerálódni fizikailag, mert azt azért le kell szögezni, hogy nem véletlenül szüli az ember fiatalon a gyerekeit, nem pedig 50+ évesen, mert egy-egy gyerekvigyázás után bizony fekszünk, mint a liba, ez tény.
Haha, hát igen, nem olvassa és igen, ő már nem fog megváltozni… a következő részben ez szépen ki is derül majd.
Az “ezerszer megfogadtam” részt nagyon átérzem… és drukkolok, hogy mihamarabb legyen saját unokád is, akivel még jobban lehet gyakorolni, mint a szomszéd gyerekekkel :))) Ha őket ennyire szereted, gondolj bele mi lesz a sajáttal 😉
És az utolsó bekezdésed… igen, mi is ezt szoktuk beszélni a gyerekes ismerőseinkkel, akik velünk egykorúak… a többségünk nem szokta a nagyiknál aszalni 0-24 a gyerekét, sőt. Abszolút alkalmi felvigyázásokról van szó – vagy azért, mert ők is külföldön élnek, vagy azért, mert csak időnként kérik a segítségüket. És mégis megy az “én mennyire fáradt vagyok”. Tök megérti mindenki, amikor ezt mondják neki a szülei vagy após-anyós – de közben meg tényleg nem értjük, miért nem lehet azt a nagyon limitált időt (egy estét/hétvégét/hetet) kibírni, hiszen utána annyit pihenhet, amennyit csak akar.