21. hét
Dec 18. vasárnap. Folytatódott a tegnapi “mintha a falnak beszélnék” viselkedés a gyerekek részéről. Nem tudom, mit kéne máshogy csinálnom… de rendkívül idegesít, hogy egész nap tépem a számat, és semmi hatása. A nap végére persze elfogy az ember türelme, és amikor ötödszörre szólok rájuk a vacsoránál, hogy ne rugdossák egymást az asztal alatt és dumálás helyett inkább egyenek, akkor tűzokádó sárkánnyá változok, és ez utóbbit már ordítva közlöm velük. Nem szeretek kiabálni, de érdekes, olyankor rögtön meghallják, amit mondok.
Emlékszem, gyerekkoromban nekünk is megvolt ez a zseniális képességünk a tesóimmal, meg a környezetünkben lévő gyerekeknek is, hogy a felnőttek végtelen prézsmitálására nem reagáltunk. Valahogy úgy voltam vele, hogy amíg csak mondja, addig nyugodtan csinálhatom, majd ha tényleg elunja, úgyis rámkiabál, és…