Zene olvasáshoz: https://www.youtube.com/watch?v=2m2Lr_HqCfg
Arra ébredek, hogy őrülten ciripelnek a kabócák. Minden reggel nekilátnak, még mielőtt kitörne a hőség… több százan lehetnek, és épp az ablakunk alatt-mellett-felett ciripelnek. Szeretem hallgatni őket.
Már bőven világos van, de a függönyön keresztül még épp csak hogy beszüremlik az aranyszínű nyári nap fénye. A férjem is ébredezik. Hátulról átkarol, aztán a hasamra teszi a kezét. Csönd van, egyikünk sem szólal meg. Tudom, hogy ugyanarra gondol, mint amire én: hogy talán most sikerülni fog.
Az elmúlt hetekben folyton “jeleket” láttam. Tudom, hogy ha az ember nagyon el akar érni valamit, akkor minden arra emlékezteti… de mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy az érkezésünk utáni éjszaka a hotelünkig vezető hosszú, sötét úton kétszer is kivilágított keresztet láttam az éjszakában. Hogy a hely, ahova érkeztünk, annyira szép, mintha az isten is arra teremtette volna, hogy leendő kismamák lelki békéjét biztosítsa. A sok virágszirom a földön, a smaragdzöld tenger, a nyugodt víztükör, a naplemente ezernyi színe… és a végtelen csend.